Első találkozásom a LocoRocóval a véletlen műve volt: egy PSP-ben felejtett kártya képében szembesültem vele. Első pillantásra egy idétlen, értelmetlen dolognak tűnt, de 5-10 perc játék után már határozottan tetszett. Szellemes megoldások és zseniális ötletek tették teljessé az amúgy tényleg idétlen grafikát és zenét. A játéknak nemrég megjelent a második része is, mely megtartotta a hangulatot, de sok hasznos újdonságot is hozott.

A címadó LocoRocók alapvetően társas lények, ennek megfelelően a kis gömb alakú teremtmények össze tudnak állni egy nagyobb amorf változatba, és így folytatni utukat. (Ez amúgy engem leginkább a régi Barbapapa rajzfilmre emlékeztet.) A fő közlekedési formájuk a gurulás és a pattogás. Gurulni a talaj megdöntésével, a PSP egyik ravaszgombjának megnyomásával tudunk, ugrani pedig együttes lenyomásuk segítségével. A cél általában az, hogy a pálya végére érve a LocoRocók összegyűjtésével minél nagyobbra megnőjünk, és mindeközben a különféle gyümölcsöket is megegyük, melyeket általában nehezen elérhető vagy rejtett helyeken találunk. Néhol túl kicsi a hely a továbbjutáshoz, ilyenkor széteshetünk kis LocoRocókká, amelyek már átférnek mindenhol. Helyenként pedig vegyes minijátékok színesítik a palettát, például egy dal ütemére kell nyomkodnunk a hangjegyeket.
A második rész nem hoz igazán komoly áttörést a játékban sehol, inkább sok apró, érdekes ötlettel egészíti ki az első részt. Az üreges kövek például faltörőként működhetnek, különféle üregekben pedig extra jutalmakat találhatunk. Rengetegféle dolgot gyűjthetünk össze a játék során, melynek nagy részét a Mui Mui ház fejlesztésére költhetjük, mely ezúttal sokkal nagyobb és szebb lett, mint korábban volt. Most is többféle LocoRoco közül választhatunk, melyeket folyamatosan kapunk meg a történet előrehaladtával. Mindegyikükhöz más háttérzene tartozik, mely a karakter jelleméhez passzol.

A játék grafikáját leginkább a már említett Barbapapa rajzfilmekhez tudnám hasonlítani, vagy ha ez nem mond sokat pár fiatalabbnak, akkor olyan, mintha óvodások rajzolták volna zsírkrétával. Összességében inkább aranyos a kinézete, és még az egyszerűbb érzelmek visszaadására is képesek hőseink. A táj minden pályatípuson az adott témának megfelelő: dzsungel, havas hegyek, füves térség, de akadnak a valóságtól sokkal elrugaszkodottabb ötletek is. A játék hangjai tökéletesen illenek a grafikához, a háttérben gyerekek énekelnek, minden LocoRoconál más dallamot, és a környezetet is hasonló stílusban látták el zajokkal. A karakterek is „beszélnek”, azaz teljesen érthetetlen hangokat adnak ki, melyek csak a hangulatokat próbálják visszaadni.
Összességében nagyon kellemes játék lett a LocoRoco 2: miközben megtartotta az első rész minden báját és értékét, remekül kiegészítette azt új ötletekkel és megoldásokkal is. Nem hoz áttörést sehol se, de az összhatásában a program minden szinten felülmúlja elődjét. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki egy kis gondolkodást és ügyességet igénylő, szórakoztató játékra vágyik üres óráiban.
