Azt hiszem – vagy inkább remélem –, nem vagyok egyedül azzal, hogy akár az Egri csillagokat, akár Lengyel Dénes Magyar mondák a török világból és a kuruc korból című remek könyvét olvasva, vagy legalábbis végignézve egy hagyományőrző előadást – példának okáért Kőszegen –, megfordult már a fejemben párszor (gyermekként mindenképp), hogy vajon milyen is lehetett a korszellem akkoriban? Félrerakva a realitást, a mindennapi gyötrelmeket, az adókat, a megélhetési gondokat és a társadalmi viszonyokat, egy közkeletű kép bontakozik ki előttünk a korról, amelyben érdemes és valahol nagystílű dolog élni. Elvégre – leegyszerűsítve a képletet – törököt ütni jó! Ez mindannyiunknak a „vérében van”, elvégre elzarándokoltunk már párszor Eger falaihoz, vagy a legközelebbi gyrososhoz; a kis affér körülbelül százötven éve pedig hazánk történelmének kimutatható százalékát teszi ki. És akkor még csak a megszállásról beszéltünk, pedig jóval korábban lépte át az első szpáhi Magyarország határait...
Nem is meglepő így a Huszár Games új játékának témaválasztása, amely a híres-hírhedt, szomorú emlékű, mégis emelt fővel idézett török kort, annak is a hajnalát pécézte ki magának, az ezernégyszázas évek derekát. A fejlesztőgárdáról érdemes tudni, hogy ők követték el az 1848-at, illetve a Pro Libertate-t is, amelyeket – hasonlóan a Hunyadi hadaihoz – az OM jóvoltából ingyenesen letölthetett bárki. (Kicsit cselesebben: bárki, aki tudott válaszolni egy egyszerű, magyar nyelven feltett kérdésre.) Talán nem nagyotmondás, ha azt írom, a fejlesztőgárda láthatólag a Battlefront tején nevelkedett, mert sorra vérbeli wargame-eket hoznak ki, ezek minden jellegzetességével: ócsárolt grafika, komplexitás, rétegjáték és megszállottak egész sora. :-)
Jómagam kocsmaműveltnek tartom magamat történelmi szempontból (hogy közérthető legyek: nagy vonalakban rakom csak össze a dolgokat), így igazán kellemes meglepetésként ért a főmenü Lexikon menüpontja. Ezt összevetve a választható hadjáratokkal a program nem túl alaposan, ámde kényelmesen kiműveli főnket arról, hogy tulajdonképpen milyen lecsóba is csapunk perceken belül bele. Az oktató hadjárat kivételével mindegyikben részleteiben (egyenként 24 körben) és egészében is (670 körön keresztül) megpróbálkozhatunk a történelem átírásával. A Pro Libertate (a továbbiakban: PL) adta tapasztalataim mondatják velem, hogy remek érzés egy hosszú hadjárat során totális győzelmet aratni, de nem biztos, hogy ezt követően újra nekifekszik az ember. Hacsak nem valamilyen teljesen más körülményt kapunk, mint például Rákóczi helyett Hunyadit. Ezt a vargabetűt azért kellett leírnom, hogy jó előre megindokoljam, miért nyerte el a tetszésemet annak ellenére is a játék, hogy – szögezzük le kerek perec – gyakorlatilag egy és ugyanaz, mint a PL. Egyelőre viszont ott tartunk, hogy épp egy meglehetősen nagy térképen veszteglünk, és el kellene döntenünk, hogy a jól megszokott hexagonális „zászlótologatós sakk” végén hogyan toljuk bele a tengerbe türk felebarátainkat. A térképről az egyszeri játékos szintén a PL-re kénytelen asszociálni, és halkan jegyzendő meg, mert igazán ízlés kérdése, de ez a hasonlóság ezúttal az előnyére válik. A szemnek kellemes, funkcióját jól betöltő darab; bár hozzá kell tennem, hogy a nagyobb lépték miatt a térkép kevésbé részletgazdag. Ez – szintén szubjektíve – számomra azért kicsit levont az élvezeti értékéből.
A topográfia továbbra is lényeges, a harcok súlyvonala ezúttal Erdélyre és a Balkánra tolódik. Számolnunk kell hegyvonulatokkal, erdőkben megbúvó egységekkel és a szorosok hadászati jelentőségével. Lényeges seregeink morálja, ellátmánya és készenléte: kevés bosszantóbb dolog van annál, mint amikor hatszáz kimerült lovaggal caplatunk ezerötszáz vígan nyargalászó fosztogató után. Nem kell figyelnünk viszont annyi nyersanyagra: esetünkben arany- és ellátmányalapon nyugszik a teljes „készletezés”. Hangsúlyosabb lett viszont a diplomácia: Genova ellátmánnyal támogathatja tengerparti erőinket, a pápa pénzsegélyt küldhet, avagy épp az anatóliai csapatok felének kivonását érhetjük el a török erőknél a Kalifátus ügyes hátbatámadásával. Ezen manőverekhez diplomatákra lesz szükségünk, és természetesen – utazásukat szimbolizálandó – hatásuk késleltetett. Szövetségeseink mindamellett ki is léphetnek a háborúból, erről azonban idejében értesítést kapunk.
A nyersanyagrendszer lebutítása mellett viszont igazán tetszetős ezúttal a toborzás. A csapatokat az ország régióira lebontva különböző kasztokból hívhatjuk harcba a véres karddal, mindegyikük eltérő fegyverzettel, tapasztalattal és persze igényekkel rendelkezik. A zsoldos lovagok nyilván harcedzett és jól felszerelt erők, de meg is kérik a szolgáltatásuk fizetségét, míg az erdélyi székelyek olcsóbb alternatívát jelentenek, de gyalogságuk természetesen nem versenyezhet a professzionális bandériumokkal. Ugyancsak előfordulhat, hogy míg a Dunántúlon a király bandériumainak jelentős része tolja magába a Tokajit a pisztránggal, addig az Alföld olyan üres, hogy egy konyhakéssel elfoglalható. További újdonság, hogy nem mindegy, mindezen egységeket mely kasztból hívjuk! A Hunyadi-párt, vagy a király hívei lojalitásuk legjavával támogatnak minket, azonban nem biztos, hogy jól áll a szénánk, ha például már a Cillei család bandériumaira kell támaszkodnunk, mert náluk már igencsak költekezni kell a befolyás-ponttal. Azért túlzottan elragadtatni sem érdemes magunkat az új lehetőségektől, mert egy hatezres hadsereg szépnek szép ugyan, csak éppen etetnünk is kell.
Az ellátmányt a városok biztosítják, de ha úri kedvünk (és a helyzeti előny) épp úgy tartja – mint az szokásos – ki is foszthatjuk őket, de ekkor a város készletei redukálódnak le használhatatlan mértékben. Remek dolog, hogy ostromgépeket ezúttal már a falak alatt is összeszerelhetünk, tehát vége a PL „hat körön keresztül gürcölöm a rohadt ágyúkat a Felvidékről a Bánátra” effektusának. További változtatások is kerültek a játékba – például kaszt a parancsnoknál, vallás, fegyverzet zsákmányolása stb. –, ezek többsége azonban túlnyomórészt kézenfekvő, és nem is bír döntő jelentőséggel. Látható tehát, hogy komoly változás a PL óta nincs a képletben (nem tiszteletlenségből, de akár fogalmazhatnék úgy is, hogy ez egy PL kiegészítőlemez), ami nem feltétlenül negatívum, mert ami ott működött, az itt is működni fog. Azt azért hozzáfűzöm, hogy van egy határ, amin túl már kínos (lenne) ugyanazzal jönni elő negyedszerre, így hőn remélem, hogy a Huszár Games 2017-ben nem egy PL-mod Honfoglalással szeretne minket megörvendeztetni, mert természetesen maximális tiszteletem annak a munkának, amellyel történelmünket képernyőre viszik, de azt már nehéz lesz lenyomni az egyszeri júzer torkán. Joggal, megjegyzem.
Itt van azonban, ami anno a PL nagy dobásának számított, és ez a játék is így lesz kerek: a taktikai szint. Nosza, kapcsoljuk is be, és rongyoljunk bele az első török erőbe! Lelkesedésem Szilágyi kapitányt és ezerötszáz legényét így futtatta arcon nyolcezer török kutyával. Hoppá, mondhatnók. A taktikai szinttel kapcsolatban mindenképpen megjegyzendő, hogy ugyanaz, mint a PL. Seregünket hexagonális terepen mozgatjuk, hasonló módon befolyásoló terepelemekkel (továbbá itt egy helyen csak egy csapat állhat), mint a stratégiai szinten, és ugyancsak hasonlóképp arra kell odafigyelnünk, hogy bandériumaink milyen formációban, milyen irányban és hány mozgásponttal/morállal bírnak. Teljesen egyező a tüzelés rendszere (puska helyett íjjal, na puff), a látómező, a bekerítés, a megfutamodás, a buzdítás, és a kicsi, cuki patakocskák, ahogyan folydogálnak mozdulatlan – mégis szerethető – 2D-ben. Roppantul élvezetes a játék számtalan apróságának alkalmazása, mint például a török lovasság erdőben megvalósítható szívatása. Ezekben a nüanszokban rejlik a játék szépsége, ezek nélkül meglehetősen hamar unalmassá – és fél-kontrollálatlanná – válhat a darálás. Egyébiránt hála jó magyar lovagjaimnak és huszárjaimnak (akik ebben az időben még egyértelműen kopjás nehézlovassági taktikával jeleskednek, noha páncélzatuk miatt alapvetően könnyűlovassági besorolást kaptak), az akindzsik hamar rájöttek arra, amit Sun Tzu már kicsit korábban is próbált a tar fejekbe belesulykolni: „Túlerőre sose alapozz csatát”. Az ütközetet persze elbuktam, ám a török fősereg is leírhatott létszámban egy ezrest, ami a szemben várakozó, Hunyadi vezette erők dolgát alaposan megkönnyítette. Mezid bég szája tehát súlyosan és magyarosan el lett kenve... amíg egy hibaüzenet önfeledt játékomnak idejekorán véget nem vetett. Kár érte – élveztem.
A játék hangjai, zenéje nem éppen élvonalbeli (helyenként megkockáztatom, hogy ugyanaz, mint a Pro Libertate megfelelő állománya), de mindenképpen hangulatos és nem zavaró. A grafikához, ahol arra nem volt szükség, ott nem nyúltak hozzá, ami egyfelől baj, másfelől a játékmenet szempontjából elhanyagolható jelentőséggel bír. Mindazonáltal az új elemek például a menükben fogjuk rá, hogy pofásak. A játékmenet az apróbb-nagyobb (mert azt azért el kell ismerni, hogy eget nem rengetnek) változásokat leszámítva a PL ikertestvére, amely – játékosa válogatja – vagy „kiforrott”, vagy „másodjára unalmas”. Erényei, hibái megegyeznek az elődéivel, a ráncfelvarrás pedig nem dobta el a játékot a nagy tömegek felé.
A konklúzió kézenfekvő: akinek a Pro Libertate kellemes perceket, izgalmas hadjáratot jelentett, az a Hunyadi hadai elé is ugyanazzal a lendülettel bátran leülhet, de aki azt a játékot félresöpörte, azt ez a játék sem fogja meggyőzni, hacsak nem a korszak miliője. A 130 megás játék a SuliNet oldaláról tölthető le.
Megjegyzés: Vista operációs rendszert használva sajnos nem volt teljesen felhőtlen a tesztelés, egy hiányzó DLL file bemásolása után is adódtak problémák. A taktikai csata és stratégiai térkép közötti váltáskor sűrűn kiszórt a játék, majd pár perces elkeseredett ablakváltogatás után sikerült csak visszakeverednem egységeimhez – vagy akkor sem, és jött az Alt+F4. Remélhetőleg ezzel a problémával egyedül vagyok, XP alatt a Pro Libertate sose okozott ilyen gondokat, feltételezem, hogy ezzel se lenne.
