Miközben James Cameron idestova tizenöt éve dédelgetett filmje megérdemelten tarol a mozikban (hiszen történeti kiszámíthatóság ide vagy oda, ezt a filmet valóban moziban kell látni) összehasonlíthatatlanul halkabbat durranva, de csak megjelent az azonos nevű játék is a Ubisoft gondozásában. Mert kéknek lenni jó, avagy hogyan alkossunk remek alapanyagból gyenge közepes játékot.
Először is azt mindenképpen tisztázni kell, hogy minden ellentétes vélekedéssel szemben az Avatar: The Game nem a film történetét dolgozza fel. Vannak persze benne fikuszok és bukszusok dögivel, akárcsak az evolúció során valamiféleképpen francia divattervezők keze alá került fauna, illetve módfelett gonosz emberiség és szexi idegenek falatnyi ruhában. De történetügyileg, bár egyes filmbéli szereplőkkel összefuthatunk, alapvetően egy különálló sztorit játszhatunk végig: pontosabban a végigjátszás igaz lehet, ha bírjuk türelemmel, de a történet már kevéssé. Bár létezik, csak azt nem tudjuk, miért. Mert a mezei tengerészgyalogos elment a Pandorára, ott három küldetés után saját avatárt kapott, és további usque nyolc perc után a képébe tolták a választást: vagy az emberekkel nyomul tovább, vagy pedig a Greenpeace helyi embereivel. Értitek: az Avatarban, mint filmben unikumként tálalt egyveleg (tengerészgyalogos avatar testben) már megtörtént, továbbá volt egy csóka nem sokkal Jake Sully előtt, aki kirobbantotta a háborút, melynek jegyében itt aztán mindenki lő mindenkire. Hatalmas dramaturgiai csavarokkal találkozhatunk, a kérdés csak az, hogy megérjük-e őket ébren, avagy menthetetlenül elalszunk, esetleg agyvérzést kapunk. Felülemelkedvén a nyilvánvalóan egy meglehetősen rövidre szabott kávészünetben papírra vetett sztorin, nézzük, mit is kínál a Hupikék Törpikék legújabb kiadása, amit több mint két évig fejlesztett az Ubisoft Montreal.
Először is harcot földön, vízen és levegőben, a kék, lila és neonzöld ellenfelek ellen. Vagy a barna és a szürke ellen, ha úgy akarjuk, hiszen a már említett, történeti és dramaturgiai szempontból teljesen idióta választási lehetőség miatt utunk kétfelé ágazik el. Az emberek és a Na’vik kampánya teljes mértékben eltér egymástól, bár a kiegyensúlyozás tekintetében szegény Whiskason nevelkedett kék barátaink erőteljes deficitben vannak. Az alapvetően távolsági fegyverekkel operáló emberekkel szemben szerencsétlenek a filmben látottak mintájára maximum nyilazhatnak nagy bátran, azonban ennek hatásfoka erőteljesen megkérdőjelezhető – bár az egy lövés, egy hulla a játékban érvényesül. Közelharcban már lényegesen jobb a helyzet, hiszen Frédi és Béni innovatív találmányával, egy jól megtermett bunkóval rohangásznak, illetve dupla kardal és egyéb népaprító szerszámokkal. A tengerészgyalogosoknak ezzel ellentétben van kis puskájuk, nagy puskájuk, és marha nagy puskájuk, ami ha egyjátékos módban nem is teszi élvezhetetlenné a játékot a Na’vik oldalán, többjátékos részben ufó legyen a talpán, aki képes értelmes pontszámokat elérni a humán csapat ellenében. Más kérdés, hogy a játékosok tolongása már olyan méreteket öltött a multi móka esetében, hogy jó eséllyel fél órát kell várnunk arra, hogy lehetőleg ténylegesen lőhessünk is valakire.
A kétfelé ágazó kampány és a történet a fentiekben már pedzegetettek szerint túlzottan nagy pozitív érzelmi reakciót senkiből sem fog kiváltani. Ahhoz képest, hogy micsoda lehetőségek rejlenek a Pandorában mint bolygóban, a fejlesztők nem igyekeztek ezeket kiaknázni, és a játékost egy első pillantásra relatíve szabadnak tűnő, de a valóságban rendkívül behatárolt és lineáris térképre rakják, amiben semmi esetre sem fogjuk úgy érezni magunkat, hogy micsoda remek, "élő" bolygóra is csöppentünk.
Mindennek dacára a grafikusokat és desingereket nem érheti túl sok vád. Az Avatar grafikája kifejezetten pofás, és a Dunia motor kisebb hiányosságai ellenére is jól teljesít, amihez külön hozzátesz a környezet is, lévén ez mégiscsak egy olyan bolygó, ami színesebb, mint Thomas Magnum rettenetes hawaii ingjei. Ilyen anyagból pedig könnyű dolgozni, és csiricsáré színes világot mázolni – ennek ellenére azért hanyatt dobni aligha fogja magát bárki is a prezentált látványvilágtól, ami sokkal inkább korrekt, semmint kiemelkedő.
Ha önmagában, a film nélkül nézzük, akkor jószerivel semmi okát nem látni annak, hogy megvegyük a játékot. Ha viszont már láttuk az Avatart, úgy kétségkívül bírhat némi vonzerővel a játék, amelyben ha mégannyira limitált és elnagyolt körülmények között is, de csak játszhatunk a Pandorán, és némi interakcióba is kerülhetünk annak lakóival. S végtére a film is 3D-s, meg a játék is.
