Aligha lehet kétségbe vonni, hogy a népek imádják a poszt-apokaliptikus miliőt, ami újra divatba jött. Ami a '80-as évekkel és Mad Maxszel együtt lehanyatlott, s a '90-es években Kevin Costnerrel együtt takaréklángon égett, az az utóbbi években kezd egyre nagyobb intenzitással visszatérni. A Fallout 3 elmondhatta magáról, hogy a legenda én vagyok, nemrég pedig megjelent a S.T.A.L.K.E.R. második, önállóan futó kiegészítője is. Hiszen sikeres játékhoz kiegészítő dukál – és minden hibája és be nem teljesített ígérete ellenére a Stalker sikeres játék volt.
Az önállóan is futó kiegészítő az alapjáték befejezése utáni eseményeket beszéli el, azaz az utóbbi tíz évben hódító trend ellenére végre nem azt kell megtudnunk, mi történt a Stalker eseményei előtt 4678 évvel; igaz az előző kiegészítés, a Clear Sky pontosan az előzményeket mutatta be. A Call of Pripyatben egy ukrán ügynök bőrébe bújunk, akit legnagyobb sajnálatára nem Miami Beach-re küldenek az imperialista strandolók megfigyelésére, hanem a Zónába, ebbe a roppant kedélyes kis kelet-európai territóriumba, ahol az újonnan betérők egészen fantasztikus halálnemekre számíthatnak, s arra, hogy testük apró kis darabkáit maximum komoly puzzle feladatként lehet majd összerakni. Küldetésük alapindoka az, hogy miután a Zóna belső részei is bejárhatókká váltak, az ukrán kormány kirendelte a fél hadsereget, pontosabban a légierőt, hogy a Zónára nem jellemző állapotokat vezessen be, azaz rendet tegyen. A fényes akció eredményeképpen a helikopterek záros időn belül nem túlzottan fényesen fúródtak a földbe, és ahogy az lenni szokott, mindenkivel megszakadt minden összeköttetés. A kormány pedig mi mást tehetne, beküldi Kelet-Európa James Bondját, aki történetesen a "Bond" helyett a kevésbé hangzatos "Degtyarev" névre hallgat, s aki majd rendet rak az anomáliák között, szétcsap a mutánsok körében, és egy AK-47-es segítségével jó útra, avagy koporsóba térít minden haramiát.
Nem túlzottan meglepő módon ezen ügynököt mi alakítjuk, és ilyen mivoltunkban járjuk be a Zóna meglehetősen változatos helyszíneit, amelyeket immáron végre ha nem is teljesen szabadon, de lényegesen kötetlenebbül barangolhatunk be, mint tehettük azt a korábbi részekben. A táj változatos és még változatosabb veszedelmeket tartogat, s végre igen hosszú ideig bolyonghatunk a pusztaságban a nélkül, hogy raklapnyi stalkerrel avagy banditával akadnánk össze. Persze mutánsból annál több akad.
A játékmenetet érintően számos változás történt, bár az alapelemeket érintetlenül hagyták. A főszál alapvetően egy nap alatt kivégezhető, igaz, mint azt eddig megszokhattuk, rengeteg, többségében mérsékelten érdekes mellékküldetést vállalhatunk el NPC-ktől, akiktől egy darabig értékesnek számító pénzmagot és felszerelést kaphatunk ténykedésünkért cserébe. Az NPC-k ezen felül fejleszteni is tudják felszerelésünket, aminek természetesen megvan a maga ára, ami általában lényegesen magasabb, mint egy alig használt üveg Hetman vodka. A legfőbb változás a játékos szabadságát illeti, hiszen a GSC fejlesztői végre, ha nem is teljes mértékben, de legalábbis részben beváltották azon ígéretüket, hogy a játékos egy élő, szabad világban táncolhat a radioaktív esőben. Ezek közül a "szabadot" kell kiemelni, hiszen minden korábbinál kötetlenebbül mászkálhatunk és cselekedhetünk arra, merre a szem ellát, és ahol történetesen nem lőnek azonnal fejbe megérkezésünkkor.
Az egyes frakciók közti viszony is jelentős változásokon ment keresztül, aminek első és legszembetűnőbb jele az lesz, hogy az eddigiekben ránk mindig veszettül lövöldöző banditák a játék elején csak úgy elsétálnak mellettünk. A pacifista hangulat persze csak odáig tart, amíg a rend kedvéért nem robbantjuk cafatokra a csapatjuk minden tagját – de a következő banditaosztag már szintén rózsaszínben látja a világot, és csak nem lő ránk. Mindezek mellett az egymással az eddigiekben szívélyes viszonyt aligha ápoló Freedom és Duty nevű gittegyletek sem lövik már egymás katonáit halomra. Szeretet, béke van, és mindenki virágokat tűz a másik rohampuskájának csövébe... amíg az rá nem un, és szitává nem lövi az illetőt. Hiszen aggódnunk nem kell, a Zóna nem változott hippiparadicsommá, s azért lesz bőven, aki ki akarja majd cakkozni az alfelünket, s ezen kísérletek elhárítására minden eddiginél szélesebb eszköztár áll rendelkezésünkre, amelyet a már említettek szerint fejleszthetünk is. S amely garantáltan akkor fog elromlani és besülni, amikor egyszerre nyolc mutáns akar ízmintát venni belőlünk. Az egyes kézi gyilokszerszámokon kívül a Zóna lokális mágikus köveit is nagy lelkesedéssel gyűjtögethetjük, amelyek különféle bónuszokat adhatnak. Bár levitálni és villámokat szórni legnagyobb sajnálatomra továbbra sem lehet.
Grafika terén a S.T.A.L.K.E.R.: Shadow of Chernobilhez készített X-Ray motor ha nem is túlzott virtuozitással, de muzsikál. Évekkel az alapjáték megjelenése után, amelynek megjelenésekor a motor már kész volt egy ideje (értsd: jó ideje) nyilvánvalóan nem lehet csodákat várni, s ennek fényében túlzottan nem is hat meglepőnek, hogy a csoda elmarad. A karaktermodellek általában szemet szúróan kevésbé részletesek, mint a konkurencia játékaiban, viszont az is igaz, hogy a fényeffektek és a designerek munkája elsőrangú; így, bár a motor megkopott, a látványvilág továbbra is igen markáns, és semmivel össze nem téveszthető.
Az audiórész alapfelvetésében vajmi keveset változott az alapjátékhoz képest, azaz a környezet, a mutánsok és a fegyverek hangjai abszolút első osztályúak, és remek atmoszférát teremtenek, míg a szinkronhangok – már ahol vannak persze – általában mintapéldái a rettenetesen erőltetett szinkronszínészi munkának, és megjátszott orosz akcentusnak.
Minden hibája, és elavult technológiája ellenére a Call of Pripyat jobban sikerült, mint a 2008 őszén megjelent Clear Sky. A fejlesztők nem csupán a motorból hozták ki a maximumot, hanem a játékmenetet érintően is apró, de annál lényegesebb változtatások egész garmadáját alkalmazták, melynek következtében a Call of Pripyat élvezetes játékká vált. Szebb, jobb, bár garantáltan nem nagyobb, mint elődei: a S.T.A.L.K.E.R. széria első felvonásának méltó lezárását kaptuk meg. Második epizód?
