Számomra teljesen érthetetlen, hogy egy ilyen játéknál főleg a kampányt értékelve pontoztok, holott, az kb 5 óra hosszú, utána viszont 20-30, vagy akár 100 órát tölt el az ember a multi résszel, tehát ilyen arányban kéne a pontot is adni a játéknak.
A multiról semmit nem írtok amiből kiderülne, hogy jó e vagy sem, ez a cikk alapján nem lehet eldönteni megéri e megvenni a játékot vagy sem.
Sebaj, a kíváncsiak kedvéért elmondom, hogy a multi egy kalap szar, spawnrape és camp az egész, nincs killcam, tehát mindenki sniper, ennél frusztrálóbb multival talán még nem is játszottam, ez miatt senki se vegye meg a játékot!
A Medal of Honor sorozat kultikus jelentőséggel bír a második világháborús FPS-ek történelmében. A 2002-es Allied Assault gyakorlatilag megreformálta a stílust, és máig vonatkozási alapként tekintünk rá. Aztán beindult a Call of Duty sorozat – az ezen dolgozó Infinity Ward jelentős része a MoH: AA fejlesztői közül érkezett –, és láthatóan mindig népszerűbb alkotásokkal nőtt a Medal of Honor sorozat éppen aktuális részei fölé. A 2004-es Pacific Assault, és a 2007-ben megjelent Airborne is remek szórakozásnak bizonyult, de hiányzott belőlük az a szükséges plusz, ami a Call of Duty szériát az egekig röpítette. 2010-ben elérkezett az új Medal of Honor ideje, amely korunk egyik aktuális konfliktusában, az afganisztáni hadszíntéren játszódik.
Az Electronic Arts kiadó kezei alatt két fejlesztőstúdió alkotta meg az idei játékot: az egyjátékos módért a Danger Close felelt, míg a multiplayer részt a Battlefield sorozattal elhíresült svéd DICE dolgozta ki. Az egyjátékos részben egy izgalmas, fordulatos sztorit követhetünk végig, amelyben a fejlesztők komoly hangsúlyt fektettek a realizmusra. Nos, ez a valósághűség a Tier 1 csapatok feladatait, végrehajtási módszereit és viselkedését tekintve tényleg nagyon kidolgozott. A különleges egység tagjaként szisztematikusan hajtjuk végre a rajtaütésszerű, vagy támogató funkciót betöltő gerilla műveleteket. A feladatatok hihetőek, izgalmasak, társaink támogató szerepe pedig tényleg érezhető, nem csak ágyútöltelékek, mint sok hasonszőrű FPS-ben. Nekem a 2002-ben játszódó sztorival sem volt gondom, ahogy a változatos feladatokkal sem. Quaddal száguldozós éjszakai küldetésben ugyanúgy részt veszünk, mint a tikkasztó afganisztáni sivatagban zajló mesterlövész misszióban, vagy helikopteres támogató szerepben. A szokásoknak megfelelően nem csak egy katonát irányítunk végig az egyjátékos kampányban: összesen négy személyt fogunk megtestesíteni. A játékidő közel felében a „Rabbit” fedőnevű Tier 1 operátort irányítjuk, de később a Delta Force mesterlövész „Deuce”, a Ranger specialista Dante Adams, valamint az Apache lövész Brad „Hawk” Hawkins bőrébe is belebújhatunk.
A sajnos elég rövidre (körülbelül 5-6 óra) sikerült egyjátékos rész végig fordulatos, és kicsit túl sok benne a scriptelt lövöldözés. A negatívumok egy része pont a túlságosan beszűkített játéktér miatt figyelhető meg. Gyakorlatilag folyamatosan pörögnek az események, és váltogatunk a fegyverrel lövöldözés, a mesterlövészpuska kezelése és a légi támogatás irányítása között. De ha egyszer is nem arra rohanunk, amerre csapattársaink mondják, rájövünk, hogy teljes mértékben a lineáris pályatervezés díszletei között mozgunk, a másfelé kalandozás minimális illúziója nélkül. Ezt tetézik az olyan megoldások, hogy ameddig nem lőttünk le minden szakállas arab ellenlábast az adott területen, egyszerűen nem mehetünk tovább. Amúgy a Kalasnyikovos tálib bácsik MI-je sem eget rengető, fedezékből durrogtatnak, aztán pillanatokra kinéznek, hogy leszedhessük őket. Néhol kicsit mozgó céltáblalövészet feelingje volt emiatt a játéknak. Társaink jóval hatékonyabbak, végre nem csak nekünk kell eltenni minden ellenfelet láb alól.
Nagyon jól sikerült viszont a mesterlövészpuska kezelése. A külön erre szolgáló pályarészletek igen élvezetesek, sőt némi realitásérzékkel is megáldották ezeket, ahogy a lövedék becsapódásának idejére és az imbolygó célkeresztre is figyelnünk kell a kilométerekre leadott lövéseknél. A rangeres küldetések is nagyon tetszetősek és izgalmasak, külön élmény, ahogy megérkezünk alakulatunkkal a porzó sivatagba. Kevésbé jó viszont a légi támogatások kezelése, amikor is előre scriptelt eseményeknél szépen bejelölgetjük a célpontokat, az egérrel váltogatva a különböző csapási módok között. Elég súlytalanok ezek a részek, sokkal komolyabban is meg lehetett volna ezeket valósítani. A quados pályát már említettem, itt a jármű fizikája elég gyengére sikerült, bár igaz, hogy ez egy FPS, nem egy szimulátor, valamint a helikopteres rész azért sokkal élvezetesebben lett megoldva.
A harcokban szerzett sérüléseink a divatos megoldásnak köszönhetően automatikusan gyógyulnak, és társainktól bármikor kérhetünk lőszer utánpótlást. Ezek igazából a játszhatóság érdekében tett kompromisszumok, nem róhatóak fel negatívumként. Fegyverből egyszerre három lehet a birtokunkban (a pisztolyunkkal együtt), a repertoárt tekintve pedig a szokásos, ma használatos gyilkoló eszközöket kapjuk nagyobb érdekességek nélkül. A játékidő meghosszabbítására szolgál az adrenalin-pumpáló Tier 1 mód, amelyben időre kell végrehajtanunk az egyjátékos kampány küldetéseit, és a szűkös időkorlátot fejlövésekkel valamint egyéb kunsztokkal hosszabbíthatjuk meg.
Az Unreal Engine 3 motorral futó játék grafikája elsőre nem igazán nyűgözött le, ugyanis a kezdeti éjszakai pályákat elég közepes külcsín jellemezte. Később kapunk hangulatosabb, szebb terepeket a nappali ranger bevetések alatt, így árnyalódik az összkép. Társaink megjelenítése elsőrangú, a tűz és a fegyverek is szépek, de egyes környezeti elemeken és a robbanásokon, valamint a füsteffekteken lehetett volna még mit szépíteni. A játék irányítása kézre áll, a szokásos FPS kezelést kapjuk, valamint a menükben is könnyen el lehet igazodni. A fegyverhangok, robbanások, szinkronhangok, zenék egyaránt profk, de egy olyan nagy múltú sorozattól, mint a Medal of Honor, ez már egyben elvárás. Sajnos bele lehet futni pár bugba, az egyik ilyen programhiba (sikerült beleragadni a quadba) miatt kezdhettem is elölről az aktuális küldetést.
Az FPS játékok kardinális része a multiplayer játékmód, amely jelentősen képes meghosszabbítani az egyjátékos kampány játékidejét. A Medal of Honor multiplayer részét már említett svéd DICE hegesztette, és a Battlefield: Bad Company 2 alatt dohogó motor (Frostbite) mozgatja. Három karakterosztály közül választhatunk (Rifleman, Special Ops, Sniper), és természetesen itt is tapasztalatszerzés útján történő szintlépéssel tudunk hozzájutni a fejlettebb, ütőképesebb fegyverekhez és tartozékokhoz. A játékmódok tekintetében a szokásos dolgokat kapjuk. A Team Assault egy egyszerű csapatos deathmatch, a Sector Control adott terület védelmére összpontosít, az Objective Raidben az egyik csapatnak fel kell robbantania egy objektumot, amit a másik csapatnak kell megakadályoznia, a Combat Missionben pedig ugyanúgy a védekező félnek kell meghiúsítania a támadó csapat által végrehajtandó feladatokat. Amúgy a Call of Duty-ra hajazó, pörgős multiplayer résznek sikerült egy kisebbfajta botrányt is kirobbantania, mivel az eredeti elképzelések szerint a tálib elnevezésű erőkkel lehetett volna irtani a derék amerikai bakákat. A hirtelen jött tiltakozás özönnek köszönhetően át lett nevezve a tálib oldal, így a tálib katonákhoz nagyon hasonló Opposing Forces-zel küzdhetünk az amerikai katonákat tömörítő Coalition ellen.
A Medal of Honor 2010-es kiadása sikerrel váltott a második világháborúból a modern hadszíntérre, bár nem lett hibamentes az afganisztáni kalandokat feldolgozó játék. A túl lineáris és rövid egyjátékos mód, valamint a játékélménybe becsúszó hibák nyomán nem sikerült tökéletesre a Medal of Honor, de így is az FPS rajongóknak mindenképpen ajánlott, szórakoztató játékmenettel megáldott produktum született. Hamarosan megérkezik az új Call of Duty epizód Black Ops címmel, így majd össze lehet hasonlítani, mennyivel tart előrébb (vagy ízlés szerint hátrébb) a mára jóval sikeresebbé vált konkurencia.
