The Social Network [film]

„Mi a legellenállóbb parazita? A baktérium? A vírus? Nem. Az ötlet.”
Dom Cobb / Eredet

Az ötlet 2003-ban született, egy harvardi tanuló fejében. Barátnője kidobta, esélye sem volt, hogy bekerüljön a menő klubokba (nem, a leggagyibba sem), így aztán fájdalmát blogolásba ölte. Nem gyilkolt halomra ártatlanokat, nem csinált semmi megrázót, semmi olyat, amire ma felkapnánk a fejünket, egyszerűen csak lekurvázta a lányt a neten, majd félrészegen feltörte a Harvard összes kollégiumának arcképtárát, és összedobott egy szavazóoldalt, amit néhány óra alatt több tízezren néztek meg. Zseniális? Az.

A srácot Mark Zuckerbergnek hívták, a The Social Network pedig az ő történetét meséli el. Egy olyan fiúét, aki bár létrehozta a világ legnagyobb közösségi portálját, mégis az egyetlen és legjobb barátja perelte be 600 millió dollárra. A sztori végére kiderül, hogy lehetséges mindez, de aki nem most jár életében először moziban, és esetleg kicsit otthonosabban mozog a filmek világában, abban már megfogalmazódott egy ennél jóval kézenfekvőbb kérdés is: miért csinál bárki filmet a Facebookról? Sőt, miért csinál David Fincher (Se7en, Fight Club) filmet fiatalokról, akikkel tulajdonképpen az égvilágon semmi nem történik, csak jönnek-mennek és beszélgetnek, néha hangosabban? Egyszerű: mert ahogy a Benjamin Button különös élete a XX. század drámája volt, úgy lesz A közösségi hálóból a XXI. századé. David Fincher pedig teljesen új oldaláról mutatkozik be, de igazából mégsem: ezt a pasast irritálja a statikusság! Neki mindent meg kell mozgatnia, bele kell bújnia a szörny fejébe (Alien 3), át kell csúsznia a téglafalakon (Pánikszoba), 3D IKEA katalógust kell faragnia egy lakásból (Fight Club) és... és elkezdődik jelen írás tárgya, amikor is két fiatalt látunk, akik nagyjából 5 percig nem csinálnak semmit, csak dumálnak. Még a fű sem nő. Aztán Mark rohanni kezd, és a film végi "kivelmitörténtig" csak kapkodod a fejed. Olyan mennyiségű és minőségű ötlet és energia szabadul fel ebben a két órában, aminek hatására tényleg megváltozik a világ. Nagy szavak ezek, de a modern történelmet ezek a srácok írják, áthidalva időt és távolságot, megmozgatva több száz millió embert és dollármilliárdokat.

Persze mindez nem megy anélkül, hogy ne hágjanak át néhány írott és íratlan szabályt. Fincher pedig ahelyett, hogy a site aktuális fejlettségi fokát taglalná a végtelenségig, a The Football Factory mintájára kerüli a gyepet: nem látod sokat a Facebook felületét, sőt, néhány homályos képet leszámítva csak egyetlen egy, ám annál fontosabb alkalommal... Persze néhány ötletrohamnak a szemtanúi lehetünk, de a filmet nem ezek a jelenetek mozgatják, hanem a Mark és Eduardo (Zuckerberg alapító társa és legjobb barátja, a projekt pénzügyi felelőse) közötti súrlódások, a folyamatosan növekvő feszültség és teher, ami fokozatosan gyűri maga alá a barátságukat, és még jó néhány emberi kapcsolatot. Butaság talán, ha egy film erényei közé soroljuk, hogy mit nem csinál, de van itt néhány dolog, ami mellett nem szabad elmenni. Persze egy Fincher kaliberű rendezőtől nyilván álljon távol a szájbarágós moralizálás, de örök hálám, amiért "elfelejtette" kihúzni tussal, mennyire drámai is valójában, hogy pont azoknak a fiataloknak futnak nullára az emberi kapcsolatai, akik "összehozzák a világot". Az ellentéteket és feszült helyzeteket is minden alkalommal a meg nem értettség szüli, nincs igazi gonosz, negatív figura a filmben, nincs két pólus, csak emberek, a maguk gyengéivel. Féltékeny és bizonyítani akaró fiatalok, akiknek ez az egész túl nagy falat, de amikor feleszmélnek, már eszük ágában sincs abbahagyni.

Az ellentmondások filmje ez: a legdinamikusabb rendező legstatikusabb filmje, ami álló helyzetben is ontja magából az energiát. Vibrál, ám ezúttal inkább nem-vizuálisan: mondhatjuk, hogy a lendületes képi világot sikerült helyettesíteni fantasztikusan pörgő, feszesre, humorosra megírt párbeszédekkel (az In Bruges óta a legjobb szövegkönyv) és egy olyan változatos, kifejező zenei világot alákeverni mindennek, ami bár szerves részévé vált az egésznek, mégis szinte minden tracknél felkaptam a fejem, akkora telitalálat! Rövid köszönet Trent Reznornak, a Nine Inch Nails frontemberének és alapítójának ezért a kis kihágásért, tegnap óta szól az OST, és nem holnapig fog. Pedig meggyőződésem, hogy filmzenében maradandót alkotni már nem egyszerű, és ugye itt jön be újra a kérdés: Te milyen zenét képzelnél el egy film alatt, ami a Facebookról szól? Ugye?! Egy film a tehetségről, tehetségektől.

Ismét sikerült nagyjából úgy eljutnom az elsötétedő moziteremig, hogy az elvárásaim otthon maradtak, a trailereket és néhány kósza "év filmje!" infót leszámítva nem sok minden jutott el hozzám, direkt. Gondoltam, megtisztelem a mestert annyival, ha már bevállalta, hogy filmet csinál a közösségi hálóról, akkor én félreteszem a prekoncepcióimat, illetve megelőzöm őket. Volt viszont két "dolog", amire nagyon kíváncsi voltam: Jesse Eisenbergre (Mark) és Andrew Garfieldre (Eduardo), a leendő Pókemberre. Mert Justin Timberlake-ről az Alpha Dog óta tudjuk, hogy jobban játszik, mint énekel, pedig jól tolja azt is. Garfield szerepe volt nehezebb, több érzelemmel és lendülettel kellett operálnia, övé a hevesebb figura, aki néha kiborul, néha örömtáncot jár, de azért az asztalra csap, ha kell. Ő az a filmben, aki bár próbálja összefogni az életét és a barátságát, de csak nagyon későn jön rá, hogy ez az egész már túlmutat nem csak rajta, de a kontinensen is, amin él. Hozzá képest Eisenberg játéka hűvös, neki inkább egy arca van, viszont az zseniális: látod, ahogy számol az agya, ott van a matek a tekintetében, villámgyors az észjárása, akárcsak a nyelve. És bár nem látjuk, de tudjuk: a sok számítás és képlet mögött valahol dolgozik benne a szív is, mert ugye csodák nincsenek, és – ha már idézettel kezdem, azzal is zárom: