Ugyan még egy év sem telt el, mióta a virtuális vérre szomjas játékosok kiirthatták az ókori görög istenek színe-javát, PSP-re máris megérkezett Kratos új kalandja. Az új jelzőt nem szó szerint kell érteni, ugyanis a God of War első és második része között járunk, amikor Kratos a háború isteneként ül Árész trónján. Azonban ahogy az lenni szokott, az igazi görög hősöknek sosem lehet nyugalmuk, és Spárta szellemét is látomások gyötrik, melyekben eltűnt öccse és segítségéért könyörgő anyja szerepelnek. Az istenek tiltakozása ellenére Kratos leszáll a halandók világába, és elindul Atlantiszba, hogy ott Poszeidón templomában választ találhasson a rejtélyre.
Ezen a ponton vehetjük át az irányítást a vérgőzös spártai felett, akinek Atlantiszba tartó hajóját megtámadja az Odüsszeiából ismerős tengeri rusnyaság, a Szkülla. Az első benyomásom az volt a játékról, hogy kézi konzolhoz mérten valami iszonyatosan látványos. Tény, hogy a PSP még a PS2 teljesítményét is csak alulról karcolgatja (legalábbis a hivatalos állítás szerint), de a Ghost of Sparta hatásosan próbálja megcáfolni ezt az állítást. A viharban hánykolódó hajó, később Kréta szigete a vulkánkitöréssel a háttérben, majd a spártai bevonulás, ráadásul mindez megtetézve a karakterek részletességével, valami eszméletlenül ütős, szinte bántam, hogy nincs megfelelő kábelem, amivel tévére köthetném a kis drágát. És nem csak a nyitánytól kellett a padlón keresgetnem az államat – az egész játék egy olyan szintű audiovizuális orgia, hogy néha csodálkoztam, miért nem hallok kattogó, sercegő hangokat a kezemben tartott készülékből.
De a grafika felmagasztalása után térjünk rá magára a játékmenetre. Aki játszott egyetlen God of War játékkal is, az ne számítson nagy változásokra. Kratos ugyanúgy védekezik, oldalra gördül, ugrik, megragad, idézi meg a különböző varázslatokat és kombinálja két támadásfajtáját, mint az eddigi részekben. Fegyvereink között szerepelnek az unalomig ismert pengék, később kiegészülve Kratos spártai pajzsával és lándzsájával, míg varázslataink palettáját Poseidon haragja, Erinys csapása és Boreas kürtje ékesíti. Ezeken kívül újdonság még a Thera haragja nevű képesség, mely a játék elején épül be Athéné pengéibe, és Apolló nyilához hasonlóan az életerő és a mágia alatt egy harmadik, újratöltődő sáv jelzi az állását. Aktiválásakor Kratos pengéit lángok borítják be, megkettőzve ezzel erejüket és akár még utólagos sebzést is okozva az ellenfeleknek. Időnként megjelennek olyan combosabb szörnyek, melyeket speciális páncélzat borít, és csak ennek a képességnek a megfelelő használatával lehet felvenni velük a harcot. Arzenálunkat pedig továbbra is a ládákból és az ellenfelekből kipotyogó vörös gömbökkel erősíthetjük, illetve a Thera haragja, az életerő- és mágiacsík esetében a rejtett ládákban található áldozati tárgyakkal (gorgószemek, főnixtollak, minotaurusz szarvak). A vérbeli (és vérben dús) kaszabolást időközönként megszakítja egy-egy könnyebb logikai vagy ügyességi rész, váratlan quick-time eventek, illetve néha egy interaktív átvezető jelenet, amikor a kamera beközelít Kratos háta mögé (kissé Gears of War-szerűen), lehetővé téve, hogy a játék még moziszerűbbnek tűnjön és még jobban megmutassa, mit is hoztak ki a fejlesztők a PSP teljesítményéből. És persze a szokásos szexes minijáték sem maradhatott el egy spártai bordélyház keretein belül.
A zene nem kíván különösebb bemutatást: a sorozat többi részéhez hasonlóan öt csillagot érdemel, epikus, nagyon illik az adott pályarészekhez, hangok terén pedig ismét remekelnek a jól ismert szinkronszínészek. Az ókori Görögországhoz is hű a történetvezetés, Atlantisztól kezdve bejárjuk Krétát, Spártát, és végül Thanatos birodalmát is, miközben olyan ismert szereplőkkel találkozunk, mint Midasz király, Erinys vagy a pireuszi oroszlán. Előzménynek is tökéletesen megfelel, egyetlen olyan dologgal nem találkoztam, ami ellentmondott volna a későbbi, nagykonzolos történéseknek. A lényege igazából az, hogy megmutatja, mi is fokozta fel még jobban Kratos haragját az olimposziakkal szemben, és hogy vált lassan nemkívánatossá az istenek számára.
Az első végigjátszás után pedig ismét rengeteg extra lehetőség nyílik meg az élettartam megnövelésére. Ilyen például a szokásosan idegölő nehézségű Hádész próbái, az aréna mód, amit ráadásul folyamatosan bővíthetünk újabb helyszínekkel és ellenfelekkel, végül pedig Zeusz temploma, ahol szinte lehetetlennek számító összegekért (például 75000 orbért) lehet újabb bónusz holmikat megnyitogatni. És akkor még ott van az újrajátszás lehetősége is, más kosztümben, magasabb nehézségi fokozaton.
Az egyik probléma, ami miatt mégis gyengébben szerepel a Ghost of Sparta, az a nehézségi szint. Normál fokozaton kezdtem neki, amin a trilógia részei helyenként alaposan megizzasztottak, itt viszont még a végső boss is nevetségesen könnyű volt. Ráadásul alig több mint öt óra alatt kiakasztottam, ami meglehetősen rövid is. Lehet, hogy a készítők így akarták megvalósítani, hogy Kratos tulajdonképpen legyőzhetetlen istenként szerepel a játékban, és persze azt is figyelembe kell vennünk, hogy 1,8 GB lehetett a maximális terjedelem, de mégis egy kicsivel többre számítottam. A másik gond pedig pont a csodás grafikából adódik – a játék néha annyira könyörög a nagyobb felbontásért, hogy Kratost igen könnyű szem elől téveszteni egy-egy csata hevében, ami párszor igen frusztrált élményeket okozhat.
A God of War: Ghost of Sparta viszont a fent felsorolt apróbb hibái ellenére sikeresen átmentett mindent a PSP-re, amit a nagygépes trilógiában szerettünk. Emellett, mivel ezen a platformon ritkák az igazán minőségi hack'n'slash játékok, nyugodtan elmondhatjuk, hogy hiánypótló is, és kötelező mindenkinek, aki szereti ezt a műfajt és birtokában van a Sony kis masinája. Kratos szokása szerint jött, látott és mindenkit legyőzött, a Ready at Dawn előtt pedig újra megemelhetjük kalapunkat.
