Szerintem a készítők nem is nagyon titkolták, hogy semmi újdonság nincs, csak áthozták a játékot egy másik háborúba, éppen azért, hogy azokhoz is eljusson, akik amúgy rohadtul unják/utálják a II.VH-s játékokat. És hát a koreai háború tényleg nincs agyon hypolva, szóval ráfért még egy RTS és ezzel semmi baj sincs.
Az én kérdésem az volna, hogy utaltál rá, de aztán nem fejtetted ki a cikkben: milyenek a helikopterek és mennyire használhatók és mire?
Az „Elfelejtett háború”; több mint hárommillió halottal. Noha épp fegyvernyugvás van, békét azon a földön lassan emberemlékezet óta nem ismernek. Mi több, talán az sem rémlik már tisztán, az egész hogyan is kezdődött… Nos, úgy, ahogyan azt a Theatre of War 3: Korea megénekli.
Alig egy fél évtizeddel járunk tehát a világégés után, mikor sokadszorra és ismét bebizonyosodik, hogy a vonalzóval szerkesztett határok nem feltétlenül nyerők, így az ENSZ-nek munkája adódik egy rakás koreaival valamint egynéhány kínai és szovjet „önkéntessel” és „szakértővel”. A Theatre of War 3 arzenálja szívet dobogtatóan ismerős lehet a korábbi szériákból, néhány újítástól eltekintve, melyekről korrekt átfogó képet ad az Encyclopedia. Ennél egy fokkal mégiscsak jobb mozgásban látni a dolgokat, aminek élményét első körben a Tutorial nyújtja át. Ezt minden, a ToW-szériát csak most kóstolgató játékosnak ajánlom, akik pedig rutinosak, azoknak – nem. Egy kis logikával már ebből az elejtett félmondatból kikövetkeztethető lenne a cikk konklúziója, de ennyire ne szaladjunk előre – kampányoljunk egyet!
...merthogy, amolyan Frei-dossziésan, itt ilyen is van! Meglepőmód Korea térképén vagyunk hivatottak az éppen beérkező alakulatainkkal ellavírozni a választott küzdőfél zászlaját magasra tartva, a nagy találkozásokat pedig illik egy még nagyobb mészárszékkel megünnepelni. Hazudnék, ha azt állítanám, megfogott a játék stratégiai része; ami engem illet, olyannyira nem, hogy ennél még az Achtung Panzer: Kharkov 1943 sakkozása is értelmesebbnek tűnt – szubjektíve, persze. A dobozon viríthat a felirat, hogy „kampány”, örüljön, aki akar, mindannyian tudjuk, hogy a lényeg ott kezdődik, amikor leereszkedünk a taktikai szint gyötrelmes gyönyörűségeihez. Amit itt találunk, az pedig...
...Theatre of War – helikopterrel. Az interfész ismerős lehet, urambocsá’ még tán az ikonok is, de hát, mitől ne legyen az, ha egyszer nincs vele gond? Már említettem, hogy javarészt a fegyverzet is ismerős lesz, függetlenül attól, hogy ebben a csapatfelállásban először látjuk a technikát. Ami viszont új lesz, az a terep – legalábbis egy darabig. Ha rosszmájú volnék, írhatnám, hogy egycéék a kolhozt lecserélték nádkunyhóra, és megy minden a régiben. Haladunk előre, a domborzat és a falvak ezt általában úgy-ahogy be is határolják, az útba akadó állásokat leküzdjük, a pályát kitakarítjuk, slussz. A változatos települési adottságokat már az előző epizódok sem igen ismerték, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy máshol vannak a hidak és a hegyek, de ez perifériális hiba. A lényeg úgysem a színház lesz (azt úgyis telepakoljuk repeszromboló gránátokkal), hanem a színészek.
Természetesen még mindig komoly szerepet kapnak a harckocsik, és még mindig kitűnően használható a gyalogság, amely aknára futtatja a harckocsit. Még mindig rohadtmód idegesítő a légierő, és még mindig problémás lehet a mobil légvédelmi gépágyúk alkalmazása. Még mindig lényeges, hogy odafigyeljünk az embereink képzettségére (szórjuk a bádogplecsniket bőkezűen a csaták végeztével), mert még mindig sűrűn fogjuk az ellenséges tevékenység folytán „kiürült” nehézfegyverzethez odarendelni az új kezelőket. Még mindig kimondottan sok mondatom kezdődik „még mindig”-gel a Theatre of War kapcsán, ez, gyanítom, szemet is szúrt. Szó se róla, ez kétélű fegyver: megmaradt a kitűnő morálrendszer, azaz embereink hajlamosak a pánikra az aktuális harctéri nyomás függvényében, sőt, előfordulhat az is, hogy a tűzharc hevében elszakadnak a parancsnoki lánctól, magyarán bakánk még bírná a stresszt, de a marsallbot/kurzor intése már nem éri utol. Továbbra is kiegyensúlyozottan működik a mikromenedzsment, az apró ikonokkal viszonylag hamar ki tudjuk választani, a rajban kihez kell fordulnunk gyalogsági aknákért vagy kumulatív gránátért. Szórakozhatunk a célpontok aprólékos megadásával, úgyis, mint alsó-középső-felső traktus lövetése, választhatunk fegyverzetet és lőszertípust stb.; ugyanakkor a játék továbbra is kínosan optimalizálatlan, helyenként pedig a játékmenet leül (ez végtére is realisztikus, kivéve, amikor a győzelemhez még az utolsó, térkép szélén maradt raját is meg kell keresnünk a gépnek, és egy harckocsi homlokgéppuskájával „teljesen valósághű” módon learatni az ácsorgó, semmit sem csináló szerencsétleneket), ilyenkor – hála a Magasságosnak – csak rá kell tenyerelni az időgyorsításra. Olykor annyira rátenyerelünk az időgyorsításra, hogy közben még egy pohár vízért is kimegyünk...
Elképzelhető, hogy pusztán a téma távol eső jellege teszi, vagy az, hogy az újítások – sajnos – teljesen hidegen hagynak, esetleg szimplán és ténylegesen ismétli magát a játék, de a Theatre of War 3: Korea – ámbár kellemes kikapcsolódást nyújthat – nem vonult be a Halhatatlanok csarnokába. Ez valahol érthető, mert ebben a játékban ennél sokkal több potenciál nem is lakozott, gyanítom, teremtői is ebbe a kényelmes „erős nyolcas”-kategóriába szánták terméküket. Ha tehát olyan játékos vagy, aki szívesen fogyasztotta az előző ToW-ok diós és fahéjas kürtőskalácsát, de még nem fekszi meg a gyomrod további egy doenjangos; akkor bátran ess neki a Theatre of War 3: Koreának. Ha azonban nem vagy biztos a végeredményben, úgy hiszem, jobban jársz, ha újra előveszed a jó öreg dióst. Tény ugyanakkor, hogy a „nyavalyogni a világháborús téma dominanciája miatt” öntapadós cetlinket lecserélhetjük a monitoron a „nyavalyogni az újracsomagolt játékok miatt” cédulára. Ám mindezek mellett is: a Korea nem rossz játék – mintegy mellékesen.
