Sok év telt már el az első Fable megjelenése óta, és ez alatt a sok év alatt a játék szó szerint felcseperedett. Bár humoros és meseszerű mivoltából mit sem veszített, de mégis, valahogy komolyabbá és érettebbé vált. Ez a kicsit érettebb hangulat lengi át most Albion földjét a harmadik epizódban, amely megkésve bár, de törve nem – igaz, átugorva a második részt –, megérkezett a személyi számítógépek tulajdonosaihoz is.
I need a hero!
Ötven évvel járunk a második epizód eseményei után. Albion királya meghalt, átadva helyét Logan királynak, aki a nép sanyargatásával, gyermekek gyárakban való dolgoztatásával és magas adókkal váltotta ki Albion lakosságának ellenszenvét. A játékos a zsarnok Logan öccseként kezdi meg pályafutását egy cuki kis pizsamában, de az úri fiúból hamarosan egy igazi felkelés vezetője válik. Itt ötlik szembe az első furcsaság az eddigi két részhez viszonyítva: a főhős nem gyerekként kezdi pályafutását, hanem a húszas éveiben jár már.
Feladatunk a játék első felében az ellenállás és a felkelés megszervezése lesz, mely célt a birodalom csoportosulásainak vezetőinek meglátogatásával és bizalmuk megszerzésével tudjuk véghezvinni. Ez persze nem lesz olyan könnyű feladat, hiszen királyi sarjként nem indulunk túl sok jó ponttal az elnyomott nép szemében. De szerencsére ott vannak nekünk a jó öreg küldetések, amelyek elvégzésével kivívhatjuk magunknak a bizalmat, ezzel mellénk állítva a népet.
Azonban ez még csak a játék első fele. Logan uralmának megdöntése után meglepő fordulatokat vesznek az események, és a királyi trónban csücsülvén olyan komoly döntések szakadnak a nyakunkba, hogy nem győzzük majd kapkodni a fejünket. Bizony, Albiont hatalmas veszély fenyegeti, és az újonnan megkoronázott királynak csupán egyetlen éve van arra, hogy ezt a veszélyt elhárítsa. Meg kell tömnünk a kincstárat, fel kell állítanunk egy hadsereget és mindezek mellett meg kell tartanunk a korona ránk szakadó terhe előtt megfogadott ígéreteinket is. Nem lesz könnyű feladat, ezt garantálom. És ezért olyan zseniális a játék; nincs arany középút, mindenképp választanunk kell, mindenképp elveszítünk barátokat és mindenképp haragosokra is szert teszünk, de az már csak rajtunk áll, hogy mindezt a zsarnokoskodás érdekében, vagy Albion védelméért tesszük-e meg.
Behave or behead!
Nehéz a dolga a hercegnek, ez már biztos, de szerencsénkre segítői is akadnak szép számmal. Közéjük tartozik hűséges kutyánk, amelyet névvel is illethetünk, s minden rejtett kincset kiszimatol kalandozásaink során. Mellettünk lesz végig, hűséges inasunk, Jasper – akinek egyébként John Cleese szolgáltatta a hangját – valamint Walter, aki mentorunk szerepét tölti be. De ott vannak még a játék első felében kialakult barátságaink is, melyeket egy-egy ígéret fejében kötöttünk. Apropó, ígéretek: ahogyan már említettem az előző bekezdésben, királlyá koronázásunk után bizony ezeket meg kellene tartani. Például a városi lázadók vezetőjének, Page-nek azt kell megígérnünk, hogy a gyárakban többé nem dolgoztatunk gyerekeket, valamint felújítjuk az árvaházat és menedéket szolgáltatunk a szülők nélkül maradottaknak. Ez azonban jelentős pénzösszeget szív el kincstárunkból; de ott a másik lehetőség, hogy bordélyházat alakítunk ki az öreg épületből, ami viszont rengeteg aranytallér befolyását jelentheti. A döntés a mi kezünkben van, de azt fontos tudnunk, hogy ezzel egy barátot veszíthetünk el. Nekem a játék végére sikerült igazi gonosz zsarnokká válnom, akárcsak fivéremnek, viszont minimálisra tudtam csökkenteni a civil áldozatok számát a végső ütközetben, ami azért megnyugtató volt.
Mivel egyfajta szerepjátékról van szó – sok tekintetben inkább szerepjátéknak mondható, mint némely ezzel a névvel illetett játék –, nem maradhat ki a karakterfejlődés sem a komoly döntések mellett. Ezt most egy rendkívül ötletes és újszerű megoldással sikerült megalkotni a Lionhead főhadiszállásán. Egy másik dimenzióba tudunk átlépni a Céh Pecsét segítségével, amely egy hosszú ösvényt is magában foglal, végén a királyi palotával. Ez az út maga az uralkodáshoz vezető út. Pont olyan rögös, mint amilyennek gondoljátok, de mindezek mellett rengeteg ládát is tartalmaz. Ezekben a ládákban különböző fejlesztések találhatóak, amelyeket meg tudunk vásárolni kalandozásaink során gyűjtött Céh Pecsétjeinkkel. Gyakorlatilag XP-t gyűjtünk és azt három – mágia, közelharci fegyverek, távolsági fegyverek – ágra osztjuk szét, valamint új varázslatokra és interakciós lehetőségekre, de mégis valahogy más az egész. Van egy hangulata, és teljességgel belepasszol a játékmenetbe, így nincs az az érzése az embernek, hogy „csak egy játékkal játszik”, sokkal inkább bele tudja élni magát a névtelen herceg szerepébe, aki időről időre egy másik dimenzióba távozik.
Küldetések és egyéb nyalánkságok
Ezen a fronton is sikerült jól szerepelnie a játéknak, ugyanis a fő küldetések rendkívül szórakoztatóak és változatosak. Nem botlunk bele semmi „ölj meg tíz ezt és gyűjts húsz azt” klisébe, ellenben humorba annál inkább. A mellékküldetések nagy része is erősíti ezt a tábort. Egyszerűen zseniális volt például a szerepjátékos mágusok küldetése, amelyben lekicsinyítették Hős urat és betették a terepasztalra, ahol el kellett játszani a kis történetüket. Azonban a „becsajozós” küldetések általában egy kaptafára készültek – ezekben valamit ki kell ásnunk és visszavinnünk az asszonynak, aki ezt testével hálálja meg nekünk. Ez a kutyáknál még lehet, hogy bejön, ahogy Bodri kiássa Hópihének az elrejtett cupákot, de azért csajozáshoz... bár a mai világban. :-)
Munkákat is vállalhatunk a könnyű pénzszerzés érdekében. Ebből három áll rendelkezésünkre: lehetünk pitesütők, kovácsok vagy lanthősök – bizony, „Lant Hero”. Ezek nem túl érdekesek, csak a háttér és a hanghatás változik, azonban a feladat mindig ugyanaz: jó időben kell jó gombot nyomnunk, és ha mindegyiket sikerül eltalálnunk, a következő kör már több aranyat ér és az iram is gyorsabbá válik.
Nyalánkságok közé sorolható még a civilekkel való interakció lehetősége is. Ez továbbra is olyan dolgokban merül ki, mint a pacsizás, a táncikálás vagy az ölelgetés; persze csak ha a jó oldalon akarunk maradni. Gonosz Hősként hergelhetjük is a népet mindenféle testnyílásokból eregetett gázfellegekkel, ami nekem még mindig kicsit idegen. Ahogy a játék nagy része megkomolyodott, úgy benne maradtak ezek a gyermeteg bugyutaságok, amikkel nem tudok sajnos mit kezdeni. A kutyánkkal is tudunk interakciókat végezni, tudunk neki labdát dobni, amit nem mindig hoz vissza, de az esetek nagy részében azért okosan viselkedik, valamint tudunk az ő segítségével is barátokat szerezni. Mert ugye mi az a két dolog, ami egy nőt meg tud fogni? A kiskutya és a kisgyerek. Természetesen gyerekeket is tudunk nevelni, de az pénzbe kerül, én pedig zsarnok mivoltomnak megfelelvén minden garast a kincstárba toltam, így a gyerekre nem maradt a költségvetésből.
A játék egyébként kimondottan perverz. Az említett mágusos küldetésben találtam egy olyan dolgot, amit még így a végigjátszás után napokkal sem tudok hová tenni. Azaz tudnék én, csak nem ebben a játékban. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy nem játékban. (A képek közt megtalálhatjátok, amire gondolok; szerintem nem szorul különösebb magyarázatra, hogy melyik az.) De a töltőképernyőkön is kapunk rendesen ebből, ugyanis a játék számon tartja szexuális aktusaink számát, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb résztvevős csoportos szexet is. Gondolhatjátok, hogy mennyit erőlködtem vele, hogy ezt a számot a 0 fölé emeljem, de nem vagyok jó a virtuális csajozásban, mint a mellékelt ábra is mutatja.
A Fable III-ba amúgy multiplayer rész is került, azonban ezt egyelőre a játékosok hiánya miatt nem próbáltuk ki. A boltokba kerülést követően erről külön beszámolóval jelentkezünk még.
Magyar boltba magyar Hőst!
Jó hírrel szolgálhatok azok számára, akik szeretik saját anyanyelvükön játszani a játékokat, ugyanis a Fable harmadik epizódja magyar nyelven is elérhető. Én magam is magyar nyelven játszottam végig a játékot, és azt kell mondanom, hogy pazarul sikerült a fordítás. Látszik, hogy nem csak görcsös tükörfordítást készítettek hozzá, „jó lesz az is a magyaroknak” alapon, hanem igényes és már-már irodalmi értéket képviselő feliratozást kapunk. A birodalom részeinek neveit kimondottan jól sikerült fordítaniuk, arról nem is beszélve, hogy Jasper kimért komornyik stílusát is remekül visszaadja a magyar változat.
Egy apróbb hiányossága azért van a feliratozásnak, de ez már nem a magyarra fordítás miatt van. Sok olyan eset akad, amikor egyszerre többen is beszélnek – például, amikor Reaver kommentálja az eseményeket, miközben mi vállvetve küzdünk Page-dzsel a hullámokban érkező szörnyek ellen – és sok információ egyszerűen nincs feliratozva. Ezzel sajnos az angolul nem értők kimaradnak kimondottan poénos beszólásokból és néha fontos eseményekből is, ami nélkül is értelmezhető és élvezhető a történet, de azért hiányzik az onnan, na.
A ködös Albion
Annak ellenére, hogy a Fable III Xbox 360-as megjelenése óta már számos szebbnél szebb játék látott napvilágot – bár még csak fél év telt el azóta –, a látvány helyenként kimondottan szép. A helyenként kifejezés itt leginkább a szabadtéri helyszínekre utal, azokra is nappal. A szűkebb belső terek elnagyoltnak hatnak, viszont itt is találunk ellenpéldát: már egyből a palotából való megszökésünkkor, a barlangrendszeren át vezető utunk kimondottan szépre sikerült és tényleg egy cseppkőbarlangban érezheti magát az ember. Szerencsére a grafika jól skálázható, sok opció közül válogathatunk, így a konzolátiratok leginkább kényes pontját sikerült okosan megoldani a fejlesztőknek. Ez viszont sajnos mit sem változtat azon a tényen, hogy az előző részek színpompás látványvilága helyett most egy kimondottan szürke, ködfátyolos képet kapunk. Hiába tornásztam fel maximumra a grafikai beállításokat, a színvilág mit sem változott; az egészen csak úgy tudtam javítani, hogy a kontrasztot a monitoromon feltoltam maximumra, bár ez is csak éppen súrolta azt a színvonalat, amit elvártam volna. Érdekes módon viszont az aurórai látogatásunk alkalmával az első sivatagban töltött percek fenomenálisan gyönyörűek. Leírhatatlan a látvány, amit ti is megcsodálhattok az egyik mellékelt képen. Röviden: a grafikai megvalósítás felemásra sikeredett. A textúrák néha nagyon elmosottnak hatnak, néha pedig – ha pont optimális távolságból nézzük őket – mint egy pasztellkrétával készült illusztráció egy mesekönyvben.
Zenék is vannak a játékban, bár semmi extrát nem tudok róluk mondani. Vannak, szóval nem csöndben kell megmenteni Albiont, de ezen kívül semmi mást nem nyújtanak, mint a csendes részeket kicsit kitöltik. Itt meg kell említenem a töltőképernyőket, amelyeket elég gyakran láthatunk, és az ezzel járó áriázást, amely minden egyes alkalommal ugyanaz. Már a harmadik ilyen töltésnél irritáló hatása lehet, s akkor még a palotából sem jutottunk ki. Szerencsére a kimondottan vicces és jópofa plakátok a töltéseknél néha elfeledtették velem, hogy már megint ugyanazt az áriát kell hallgatnom – ha pár másodpercre is.
Kisebb bugokba azért belefutottam, ami kimondottan érdekes, azt figyelembe véve, hogy az Xboxos megjelenés óta eltelt az a bizonyos fél év. A kutya például sokszor a levegőben sétált, átment olyan helyeken, ahol én még csak körbemenni sem tudtam és kapart, ugatott olyan helyeken is, ahol sem ásni, sem kincset találni nem lehetett. Ennél sokkal zavaróbb volt az, hogy a szűkebb helyeken, ahol a játékteret határoló két fal egy kardcsapásnyira van csak egymástól, rendszerint a falat ütötte hősöm az ellenség helyett. Kimondottan idegesítő volt, ahogy sokadszorra is ezért kaszáltak le az amúgy elég gyenge ellenségek. És eljutottunk a leginkább fájó ponthoz: a játék nehézségéhez. Mindezt két szinten tudjuk állítani, és a nehezebb fokozat is pofon egyszerű. Egyszerűen túl könnyűre sikerült az egész. A legkeményebb ellenfelek elgyepálása sem tart szinte semmiből, így a játék nagyon könnyen végigjátszható; a legtöbb időt úgyis döntéseink megfontolásával fogjuk tölteni.
Új Hős született?
Nem mondhatnám. A játék alapvetően zseniális megoldásain nagyon sokat ront az egyszerűsége. A harcok semmi kihívást nem tartogatnak. A látvány sok helyen pazar és részletgazdag, de nagyon sokat ront az összképen a fakó, szürke textúra használat. A sandbox jelleg sem eléggé kiemelkedő, mert amivel a városokban le tudjuk magunkat foglalni, az általában édeskevés. A munkák nem nyújtanak elég lehetőséget, a házakat berendezni kívánó játékosok pedig inkább nyomják a The Sims legújabb részével. Ami viszont mégis megmenti a játékot az átlag produktumok bűzös pöcegödrétől, az a zseniális történetvezetés. Az, ahogy az egész világ megváltozik döntéseink súlya alatt, s ahogy a játékos elkezdi érezni az aggodalmat magában, hogy bizony itt egy egész királyság sorsa forog kockán. Egyik pillanatról a másikra az utcákon járkáló civilek már nem csak jellegtelen senkik lesznek, hanem a felelősségünk. És ahogy gyarapodik kincstárunk, csökken a becsült áldozatok száma, egy elmondhatatlan jóérzés kerít hatalmába, annak ellenére is, hogy ehhez bizony kénytelen az ember néha olyan döntéseket hozni, amelyek nem mindenkinek felelnek meg. Én is ilyen nehéz döntés előtt állok most, mert értékelnem kell ezt a rendkívül szórakoztató, de fakó játékot.
