Amikor kezembe vehettem a The Witcher 2-t, a rám meredő borostyán szempárból és a doboz méreteiből is arra kellett gondolnom, hogy itt egy nem mindennapi produktumról lesz szó. A CD Projekt RED keményen megtömte a „mezei” kiadást is mindenféle földi jóval, s csak reménykedhettem benne, hogy ezzel nem a játék hiányosságait kívánják kompenzálni. Mindenkit megnyugtathatok, nem így van; a doboz tartalmával vetekszik a játék bőséges lehetőség-repertoárja is.
Tömlöcben
A sorozat második epizódja ott veszi fel a szövevényes történet szálait, ahol az előző rész elejtette, de mégis úgy indul a dolog, hogy még a tapasztalt Witcher játékosok is meglepve érezhetik magukat – egy darabig. A történet kezdetén, a prológusban egy börtönben esünk át egy vallatáson, ami nem is olyan vészes, mint Geralt először gondolná. Ez a pár jelenet vázolja fel az alaphelyzetet, a fejlesztők okosan beleépítették a legtöbb újdonság ismertetését is, szóval a prológust felfoghatjuk egyfajta tutorialnek és bevezetőnek is. Ez a nyitány egy várostromot tár elénk, a maga összes szeszélyével és veszélyével egyaránt. Találunk itt viszonylag nyugodt részeket, és olyanokat is, ahol bizony ízelítőt kapunk a kimondottan keményre sikeredett harcokból; aztán a prológus végén egy olyan esemény borzolja fel a kedélyeket, ami aztán az egész sztorit magával rántja, és Geralt újra felkerekedhet, hogy átszelje a vidéket, sok gonosz ellenfelet legyilkolva és a szövevényes történetet felgöngyölítve.
A történet változatosságát és meglepő fordulatait mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a játékot akár tizenhat módon is befejezhetjük, így az újrajátszhatósági faktor igen magas értékeket súrol. Szerepjátékot már csak azért is nagyon nehéz lehet fejleszteni, mert ezeket a kacifántos történeteket úgy kell csavarni az íróknak, hogy a lehető legtöbb játékos igényeit ki tudják elégíteni a választási lehetőségekkel, természetesen szem előtt tartva Geralt jellemét is. Ez kimondottan jól sikerült a lengyel srácoknak, ugyanis a végigjátszás során szinte nem volt olyan elágazás a történetben, ahol nem találtam a véleményemnek megfelelő választási lehetőséget.
Nem találni a játékban egyértelműen jó vagy rossz oldalt, mindegyik végigjátszási mód mellett és ellen is szólnak érvek, amelyeket az NPC-k előadásában meg is hallgathatunk. A szinkronok pedig egész kellemesen sikerültek, a legtöbb színésznek jól sikerült beleélni magát a szerepbe; ez hatványozottan igaz Foltest királyra és Zoltanra, a törpére. Meg úgy általánosságban a törpékre is, bár ebben közrejátszik az a tény is, hogy remek szövegeket kellett alámondaniuk az őket megszemélyesítő színészeknek. Már biztosan tudjátok, de a játék magyar felirattal került a boltokba kis hazánkban – viszont a magyar szinkron most kimaradt –, így azok is élvezhetik a jól megcsavart történetet, akik angolul vagy lengyelül annyira nem értékelnék. Szerencsére a feliratozás elég jól sikerült, bár azt vettem észre, hogy az elején még az obszcén szavakat finoman fogalmazva, bátortalanul feliratozzák, a játék közepétől azonban bedurvul a dolog, és úgy fordítanak, ahogyan azt kell. Néha a Portal 2 felirataihoz hasonlóan itt is feltűnik olyan hiba, hogy az egyes szám helyett többes számban beszélnek a karakterek akár saját magukról is.
Flotsamon innen és túl
A játék első felvonása áll a szívemhez leginkább közel. Részben betudható ez annak is, hogy az előzetes verzióban már úgy kiismertem, mint a tenyeremet, de az sem elhanyagolható tény, hogy a három felvonás közül itt kapunk a leginkább szabad kezet a feladatok megoldásában. Rögtön a főtéren – a kis akasztófás incidens után – megpillanthatjuk a hirdetőtáblát, amelyen a mellékküldetések egy része azonnal felvehető és elkezdhető. Ezek leginkább olyanok, amelyekben a város felbérel valakit – esetünkben Geraltot –, hogy intézzen el pár, az erdőben kószáló szörnyeteget, amik veszélyt jelentenek a lakókra. A komolyabb sztorival rendelkező mellékküldetéseket általában a fő szál mellett tudjuk megtalálni.
A városban is van bőven lehetőségünk lefoglalni magunkat. Mellékküldetések keretében akár öklöző- vagy szkanderbajnokok is lehetünk; ha viszont a kevésbé erőszakos sportokat kedveljük, nyugodtan megkopaszthatjuk a városlakókat kockapókerben is. Az öklözés pofon egyszerű, csak jó időben kell megnyomni az iránygombok valamelyikét – olykor kettőt is, de ez sem okozhat semmi kihívást –, így ez a legkönnyebb módja a pénzszerzésnek. A szkander már egy fokkal nehezebb; itt az egérrel kell a megfelelő tartományban tartani „kezünket” és eljuttatni azt a jobb oldalra. Kis gyakorlással ez is könnyen elsajátítható. A legjobb mind közül viszont a kockapóker, amely a kártyajáték szabályaihoz hasonlóan működik, csak kockadobással. A lehető legnagyobb pontszámot érő kombinációt kell kidobnunk, hogy miénk legyen a kassza. De akadnak bordélyházak is a játékban, bizony. Használni is lehet őket, úgy ám. Ráadásul most már nem csak a „szexkártyáját” kapjuk meg a némbernek, de egy pár másodperces szexjelenetben is részünk lehet. Csak úgy a miheztartás végett említem.
Kalandozásunk során a leölt ellenfelekből és az erdőben – no meg a városban is – megtalálható gombakolóniákból és bokrokból valami elképesztő mennyiségű alapanyagot tudunk kinyerni. Általában az ilyenek záporoznak mindenfelé a megszokott fegyver-páncél-gyógyital kombó helyett, amiket az ilyen játékokban általában „lootolni” szokott a kalandor. A fegyvereket, páncélzatokat és különböző segítségeket nyújtó lötyiket saját magunknak kell elkészíteni vagy elkészíttetni. Az utóbbiakat az alkímia segítségével Geralt is elő tudja állítani – rengetegféle van belőlük – viszont a kardokhoz és vértezetekhez kovácsra van szükségünk, aki alapanyagok és némi munkadíj ellenében készségesen elkészíti nekünk a már megszerzett tervrajzok alapján álmaink ezüstkardját és Kayran páncélját. Nagy ritkán találhatunk is ilyesmit, de azok elhanyagolhatóak, mind számban, mind pedig képességekben; a legjobbakat kénytelenek leszünk legyárttatni. A komolyabb fegyverek és páncélok be tudnak fogadni fejlesztéseket is, így még jobban finomhangolhatóak a személyes játékstílusunkhoz.
Ismétlés a tudás anyja
Geralt amnéziájának hála kezdhetünk megint mindent a legelejéről – ami esetünkben az egyes szintet jelenti. Sokat kell fejlődnie az öreg szörnyvadásznak, és van is rá sok lehetősége. Eleinte – hét pont szétosztásáig – csak az alapkiképzés érhető el, de utána magunk válogathatunk a mágia, kardforgatás, valamint az alkímia irányzatai közt. Az alapkiképzés nem is érdemel nagyon karaktert, ellenben a többi három ággal. A kardforgató witcherek természetesen a különböző kardcsapásokban jeleskednek, sok életpontjuk van és képesek védekező állásból visszatámadni, valamint egyszerre több ellenséget is kiiktatni az adrenalin segítségével. A mágiát előnyben részesítő játékosok a jelekre támaszkodhatnak – amelyekből már a játék elején mind elérhető –, azokat fejleszthetik akár tovább, hogy minél több sebzést okozzanak és akár csapdafalat is felhúzhatnak két Yrden jel között. Az alkimisták pedig csapdákkal és bombákkal operálnak; mindkettőből van bőséggel. Természetesen az előnyökhöz juttató italok erősségét és hatóidejét is megnövelhetik, valamint a nyersanyagokat is hatékonyabban nyerhetik ki elhullott áldozataikból vagy épp a természet kincseiből.
A hármat természetesen kombinálni is lehet és érdemes is. Az egyik ág teljesen maximumra fejlesztése mellett bőven marad még szétosztani való pontunk a többi ág alap képességeire is. Néhány képesség tovább fejleszthető mutagének segítségével, az azonban rejtély marad, hogy ezek mi alapján kerültek kiválasztásra. Csak akkor válik láthatóvá, hogy a képesség mutálható-e, miután már tettünk rá skillpontot. Nagy feketepont a készítőknek azért, hogy a mutagének a képességet nem befolyásolják, csak hozzáadnak, teszem azt, tíz életpontot. Persze nagyon hangzatos a mutáció lehetősége, mégsem bír akkora jelentőséggel, mint kellene.
A harcot alaposan megreformálták, így ha valamit tényleg újra kell tanulnia Geraltnak, akkor ez az. Kukázták a fejlesztők a ritmusra történő kattintgatást, helyette egy, amolyan Diablo-szerű, őrült csépelős rendszert építettek be. Ez elsőre kicsit furcsa lehet – másodjára is –, de hamar rájöhet az ember, hogy az őrült csépelés helyett sokkal célravezetőbb az átgondolt csapások kombinálása. Lehetőségünk van kicsit és nagyot is ütni, valamint védekező állást felvenni és vetődni is. Ezeket a jelekkel összekapcsolva elég hatékonyan pusztíthatunk el minden gonosztevőt, ami az utunkat meri keresztezni.
Zöld erdőben jártam, sok csúf nekkert láttam...
A történet csavarosságával már csak a látvány vetekedhet. A RED engine olyan elképesztő részletgazdagsággal tárja elénk mind a belső, mind pedig a külső tereket, hogy lépten-nyomon elakad az ember lélegzete. Minden fa mögött és bokor után olyan döbbenetes látvány tárul elénk, hogy az embernek legszívesebben fényképezni támadna kedve. A legszebbek mégis a hajnalok és napnyugták – ugyanis a napszakok dinamikusan váltakoznak –, ahogy ránk esteledik az erdő mélyén, az leírhatatlan. Ugyanez mondható el a városokban tetten ért estéről is, azzal kiegészülve, hogy az árusok szépen elpakolják standjaikat, az utcák kiürülnek és csak az őrök strázsálnak rendületlenül. Hajnalban pedig a lakók kirajzanak az erdőkbe bogyókat gyűjteni, a boltok újra megnyitnak, a város megtelik élettel. Külön plusz pont, hogy szakadó esőben – legyen nappal vagy éjszaka – csak az őrök maradnak kint, mindenki más fedett helyre húzódik. A karakterek kidolgozottságáról már áradoztam az előzetesemben, de muszáj megemlítenem még egy sorban a vértezetek részletgazdagságát. Mindennek megvan a maga helye; Iorveth tegezén a hímzés pont ugyanolyan döbbenetesen mutat, mint Philippa Eilhart csipkés gallérja. Egyedül talán a szakállak és egyéb szőrös felületek kidolgozása hagy némi kívánnivalót maga után.
Zenék és hangok tekintetében is messze az élmezőnyben jár a The Witcher 2. Kimondottan örülök annak, hogy a program mellé csomagolták egy másik korongon a zenéket is, ugyanis megállják a helyüket külön hallgatva is. Hangokból is rengeteg van, ami a környezeti zajokat és neszeket illeti. Viszont a városokban mászkálva szinte minden lakó, mikor arra járunk, mindig ugyanazt mondja. Rögtön Flotsamban találkozhatunk egy beszélgető párral, akik akárhányszor elmegyünk előttük, azt súgják egymásnak, hogy „Here comes the witcher!”. Sokadjára már kimondottan idegesítővé válik, arról nem is beszélve, hogy ökölharc közben a szurkolók benyögései is elég silány repertoárból kerülnek kiválasztásra.
Feketeleves
Ha pedig már így áttértünk a negatív dolgokra, akkor az eddig kimaradt furcsaságokról is muszáj pár szót ejtenem. Vannak rendesen. Rögtön az első ilyen dolog, amely a játék elindítása után éri az embert, a grafikai beállítások teljes hiánya – legalább is játék közben. Minden beállítás elvégzéséhez ki kell lépnünk, és egy külön alkalmazással végrehajtani azokat. A magyar verziónak "hála" ráadásul szinte teljesen érthetetlenek a magyarra fordított kifejezések a grafikai opciók között. Akad egy elmosódás nevű és nem sokkal lentebb egy elmosódottság is. Jó kérdés, hogy vajon melyik mit jelenthet. A kicsit gyengébb gépek tulajdonosai sokat fognak szentségelni, hogy a megfelelő beállítások megtalálásához sokszor újra kell indítaniuk az egész játékot, ezzel újra és újra kivárni a közel egy perces töltési időt. Az előzetes verzióhoz mellékelve kijelentették a fejlesztők, hogy ez a töltési idő természetesen csak a kezdetleges verzió miatt van, a véglegesben gyorsabban fog indulni a játék – sajnos nem így lett. Annyit tettek az ügy érdekében, hogy megjelenik a képernyő közepén egy witcher medál, és azt nézhetjük malmozás közben. Elég negatív az a tény is, hogy a játékot egyértelműen a 16:9-es képarányra optimalizálták; ennek az az eredménye, hogy hiába vannak 16:10-es és 4:3-as képarányhoz tartozó felbontások is a lehetőségek között, amolyan mozis fekete csíkot kapunk a képernyő szélére. ("Lapzárta" után érkezett: az első patchben ezt a problémát már javították.)
A játékmenetet érintő gondokból is akad egy csokorra való. A leginkább zavaró az, hogy az akciógombok valahogy lassan reagálnak. Egy kardcsapás után nem tudunk azonnal védekező állást felvenni, gurulás után nem tudunk azonnal letenni például egy Yrden csapdát és így tovább. A kivégzések is néha inkább hátráltatnak, mint segítenek, ugyanis vannak olyanok, melyekben Geralt eldobja egyik kardját – vicces, hogy nem megy érte – és egy újat húz elő a hátáról, ez pedig másodperceket vesz el, miközben szabad préda vagyunk a fennmaradó ellenségek számára. Elhullott ellenségeink kifosztása is elég körülményes, néha engedi, néha nem, és akkor várni kell picit a tetem mellett. Kár, hogy nincs rá egy külön gomb és szinte minden akciót a bal egérgombbal lehet végrehajtani. Végül pedig ott van még az ellenfelek néha látványos ostobasága is. Egy királyi katona semmivel sem viselkedik okosabban, mint egy mezei nekker. Az íjászok ahelyett, hogy hátra vonulnának a biztonságot jelentő távolba kardcsapásaink elől, vidáman újrahúzzák fegyverüket az orrunk előtt, a csata hevében. Néha pedig csak megállnak és néznek, várva, hogy Geralt lesújtson buta kis fejükre.
Említettem még fentebb, hogy a játék első felvonása áll a szívemhez leginkább közel és talán ez is a játék leginkább erős része. A miértje pedig az, hogy a második és harmadik felvonás egyre inkább kezd semmilyenné válni. A látványbeli romlás még annyira nem szembetűnő a játék feléig, mint a párbeszédek és küldetések milyensége, de a harmadik fejezet romos elf városa már kimondottan üres és fakó a prológushoz és az első felvonáshoz viszonyítva. Mellékszálakból is egyre kevesebb akad, és komoly döntésekre sincs már annyi lehetőség, mint az elején. Valahogy a készítőkből mintha kifogyott volna a lelkesedés a játék végére. A történet továbbra is izgalmas és fordulatos, de a párbeszédek nem ezt sugallják, nem adják úgy át, ahogy azt kéne. Természetesen vannak kivételes, jó jelenetek, mint amilyen az elején Triss Merigold varázslási kísérlete, ami orrvérzésbe és ájulásba fullad, de sajnos a legtöbb jelenet nem ilyen. A mélypont talán a játék vége. Nem elég katartikus, nincs egy kerete az egésznek, ami ugyanolyan lendületesen zárná le a történetet, mint ahogyan az kezdődött. Oké, tisztára mostuk nevünket, meg megmentettük a fél világot, aztán ellovagolunk a naplementébe. Lehet, hogy az én két végigjátszásom nem váltott ki elég nagyszabású befejezést, de azért gondolhattak volna a készítők arra, hogy egyik végeredmény se fulladjon unalomba.
Összegezzük a látottakat
A játék minden hibája mellett egy elképesztően lebilincselő történetet tár elénk, legtöbb esetben süt belőle a profizmus és az igényesség, de valahogy mégis olyan apróságok rondítanak bele a szépségébe, mint az optimalizálatlanság, az unalmas párbeszédek és a fokozatosan érdektelenségbe fulladó játékmenet. A pazar látvány sok mindenért kárpótol, de azért nem lehet minden felett szemet hunyni. Rengeteg tiszta játékórát tartogat, amely a mostanában megjelent, hasonló kaliberű játékokról csak nagy jóindulattal mondható el. A doboz tartalma is csábító lehet, nagyon rég nem adtak ennyi hasznos dolgot egy játékhoz, főleg nem úgy, hogy nem kell ráfizetni tízezreket.
Légy akár régi The Witcher rajongó vagy új jövevény, garantáltan megtalálod majd a játékban azt, amit szerethetsz. Lehet, hogy épp a történet vagy épp a csépelés fog majd meg benne, de biztos lesz valami, ami a monitor elé szegez és nem ereszt, amíg a végére nem érsz ennek a kalandnak. És ez az igazán jó játékok ismérve.
