Vegyük a játéktörténelem hat, sokak által kedvelt, platformexkluzív, hétpróbás hősét. Keverjük őket jól össze, majd az egészet fűszerezzük meg a legújabb mozgásvezérelt irányítási technológiával, és voilà, máris kész a tökéletes, roppant jól eladható termék! Ez a gondolat motoszkálhatott a Sony döntéshozóinak fejében, amikor megálmodták a PlayStation Move Heroes című játékot. Az ötletben nincs is semmi hiba, hiszen ahogy a filmiparban a kutya és a gyerek a családi mozik rajongóinak, úgy a játékpiacon a több mint egy évtizede bevált nevek a jó platformer játékok szerelmeseinek azonnal a kiváló szórakozás hőn áhított sziluettjét vetítik agyuk megfelelő sejtközpontjaiba. Ez pedig a kasszasiker biztos előzménye szokott lenni. A problémák az ehhez hasonló esetekben rendszerint ott kezdődnek, amikor egy alapvetően remek gondolatot összességében silány megvalósítás követ. No, de ne szaladjunk ennyire előre...
Jak és Daxter, Ratchet és Clank, Sly Cooper és Bentley mindnyájan a Sony boszorkánykonyhájának mélyén megálmodott bájos kis figurák, akik a születésük óta eltelt sok év alatt számos remek játékban bizonyították már rátermettségüket. Külön-külön valamennyien nagyon szerethető, ütős kis párosokat alkotnak, de együtt még soha nem láthattuk őket. Ezekben az ínséges időkben az „ugra-mászka” stílus kedvelői nem is hittek talán a szemüknek, amikor a nagy kooperációról szóló első hírek kiszivárogtak. Aztán persze a várakozás végtelennek tűnő hónapjai jöttek, míg végre idén tavasszal megérkezett a PlayStation legmókásabb hőseit együtt felsorakoztató „csoda”, ráadásul teljes Move támogatással. A játékot a Vampire the Masquerade: Redemptionnel ismertté vált, és azóta főleg felső-középkategóriás konzolprogramokat készítő Nihilistic Software alkothatta meg, ami furcsa választás volt a Sony részéről, tekintve, hogy a kaliforniai srácoknak eddig vajmi kevés közük volt az említett sikersorozatokhoz.
A történet szerint ki-ki éppen a saját szemétdombján kapirgál vadul, amikor egy rejtélyes, örvényszerű légköri jelenség tűnik fel, amely beszippantja a tisztelt delikvenseket világuk egy kis darabjával együtt. Egy különös idegen bolygón ezután magukhoz térve kisvártatva az „Első Éves Intergalaktikus Hősi Játékok” szereplőiként találják magukat, amelyen a részvétel persze kötelező, amennyiben meg akarják menteni itteni „rajongóikat”, saját bőrüket, illetőleg otthonukat. Mindezek érdekében a velük együtt iderepített városrészek egy-egy igen behatárolt kis darabjában kell különböző feladatokat teljesíteniük.
Ezek a feladatok összesen öt, egymásra igen hasonlító, ezért sajnos nem túl változatos típusba tartoznak. Az első háromban gyakorlatilag csak a módszer más, a metódus szinte ugyanaz: a ránk törő robothadsereget ostorral, pisztollyal, vagy az egyes figurákra jellemző kéziszerszámmal kell minél hatékonyabban likvidálni, hogy az így megtisztított területeken fellelhető foglyok kalickáit megsemmisíthessük. Az utolsó kettő némileg változatosabb az előbbieknél. Ezek során vagy bowlinggolyóval kell a megfelelő célobjektumokat eltalálni az akadályok megkerülésével, vagy pedig a frizbigolfra emlékeztető módon tárcsákkal kell ezt megtenni. Mind a golyók, mind pedig a tárcsák a Move kontrollerrel irányíthatók útjuk során, és a cél közelében fel is robbanthatók a biztos siker érdekében.
Próbálkozásainknak gátat vagy az idő, vagy pedig a véges számú muníció szab. Erőfeszítéseinket érmek (bronz, ezüst és arany) osztogatásával, illetve újabb pályák és egyebek elérhetővé tételével jutalmazza a program.
A játékok helyszíne Metropolis, Heaven City, valamint Párizs néhány kis darabja, és a „kis” szó most sajnos valóban azt jelenti, hogy kicsi, mondhatni apró. Emellett sajnos egymáshoz nagyon hasonló is, ami azt eredményezi, hogy a nem kimondottan változatos játékmenet kimondottan nem túl változatos pályákkal párosul.
A játék irányítása teljes egészében a Move és a Navigation kontrollerrel történik, amelyek ez esetben precizitás terén gyengén muzsikálnak. A közelharcokban mindössze annyi a dolgunk, hogy a szélrózsa minden irányában lóbáljuk az irányítót, és főleg az ostorozós szinteken reménykedjünk benne, hogy el is találjuk amit, vagy akit akartunk. A lövöldözős pályákon célzás, míg a sportokra hajazó részeken a megfelelő mozdulatok utánzása és az elszabadult eszköz útvonalának szabályozása a feladatunk. A program nagyon gyakran nem, vagy nem jól érzékeli a mozgásunkat, és nem egyszer újra is kell kalibrálnunk a vezérlőket. Mindezek alapján a játék irányítása legenyhébben szólva is nehézkes, és a legkevésbé sem nevezhető jól kidolgozottnak. A legnagyobb csalódás számomra az volt, hogy a főleg platformjátékokból ismert karakterek elveszítették minden szabad ugrási képességüket, ami pedig mára egybeforrt a nevükkel. Ez borzasztóan frusztrálóan hat egy velük készült új program esetén. A grafika nem csúnya, de nem is kimagasló, és hasonló mondható el az aláfestő zenéről és a hangokról is. Egyedül a jópofa szinkron és a bájos humor maradt meg az eredeti sorozatokból egyetlen emlékeztetőjéül a „régi szép időknek”.
Amennyiben másodmagunkkal szeretnénk játszani, erre a co-op mód kínál lehetőséget. Itt a pályákat egy társunkkal teljesíthetjük, aki a rendelkezésére álló limitált számú lövedék felhasználásával lehet segítségünkre. A muníció elfogyta után azonban várakozhat, amíg megérkezik a várt utánpótlás. Ez a megoldás megakasztja a többszereplős játékmenetet, és sokszor egész egyszerűen unalmassá teszi azt.
Mit is írhatnék ennyi a csalódottságból fakadó szapulás után zárszóként? Az utóbbi években az „A” kategóriás platformer címek feltűnése a Sony asztali masináin megegyezik egy jól fejlett hófehér holló röptének valószínűségével a sztratoszférában, vagyis nem nulla, de nem is jellemző. Ezen sajnos a PlayStation Move Heroes sem változtat, hiszen az valójában nem az említett játékstílust, hanem sokkal inkább a minijáték gyűjtemények sorát bővíti. Hiába a sok „sztárszereplő”, az unalmas játékmenet, a gyenge és egyhangú pályatervezés, valamint a rosszul kidolgozott irányítás meghiúsítja, hogy ez a játék az lehessen, aminek a rajongók szerették volna. Kár érte.
