„Kedves Eszter!
A sirályok immár nem szállnak le errefelé. Megfigyeltem, hogy az idén elkerülik ezt a helyet. Talán a halak egyre apadó mennyisége miatt. Talán én miattam. Mikor Donelly először szállt itt partra, azt írta, hogy a nyájak satnyák és itt élnek a Hebridák szigeteinek legnyomorúságosabb pásztorai. Háromszáz évvel később, mostanra már hírmondójuk sem maradt...”
Ismét egy indie játék, amelyről messzire világít, hogy a néhány fős független csapatot (The Chinese Room) nem tartotta pórázon semmiféle kiadó, és így kedvük szerint kísérletezhettek. Az eredmény az átlagos játékok közül nagyon kilógó Dear Esther. Ahogy a szerzők írják: "egy első személyben játszódó kísérleti kísértettörténet... amelyben a tradicionális játék helyett a felfedezés áll a fókuszban, fel kell gombolyítani, hogy ki vagy és miért vagy ott... felejtsd el a szokásos játékszabályokat..."
A szokásos játékszabályok csakugyan elfelejtendők, sőt egyesek még azt is vitatják, hogy a Dear Esther játék-e egyáltalán. Még az egér gombjaira sincs szükség, hiszen csak sétálnunk kell a 3D világban a szokásos W-A-S-D gombokra hagyatkozva, az egérrel meg körpanorámázhatunk. Nem lehet semmit felvenni, nincs interaktivitás, nem lehet ugrálni, mindössze úszhatunk pár helyen. Egy gyorsmentéstől/visszaállítástól eltekintve (ami jól jön, ha vízbe fulladunk vagy leesünk valahonnan) nem lehet állásokat menteni, nem is lenne értelme. Ahogy haladunk, egy-egy fejezetet újra kezdhetünk, azonban kicsit mindig különbözni fog az előző lejátszástól. Az észak-skóciai külső Hebridák egyik zord szigetét kell bejárnunk. Bár mozgásterünk eléggé szabad, azért csak a tengerparton, az ösvényeken és környékükön bóklászhatunk. A sziget kihalt, csak romok vannak, rozsdásodó hajóroncsok, szétszóródott limlomok, történelem előtti kőkörök és a sziget kristályokkal teli barlangjai. Időnként a sziklafalakra vagy romokra pingált furcsa rajzokat láthatunk, vagy fluoreszkáló zuzmókat. a tengerparti barlangokban. Ennyi. És a legfontosabb: a narrátor véletlenszerűen el-elmesél dolgokat (bekapcsolható feliratként is láthatjuk), bár igazából a narrátor tulajdonképpen mi vagyunk.
A Dear Esther kísértettörténetnek nevezi magát, de nem az a szokásos értelemben. Maga az egész sziget, a környezet hangulatilag kétségkívül eléggé kísérteties, néha furcsa hangok hallatszanak, s ha jó a szemünk, olykor egy-egy árnyalakot is láthatunk a távoli sziklákon. Sokszor úgy érezzük, hogy valaki éppen előttünk jár, hiszen égő gyertyákat találunk itt-ott. Az emléktöredékek formájában lassan adagolt történet a lényeg, mintha össze-vissza keverve darabonként kapnánk egy könyv kitépett lapjait. A játék tulajdonképpen az, hogy nekünk kell kitalálnunk a sziget többszáz éves múltját, hogy mi közünk van néhány rég halott emberhez, ki is Esther és legfőképpen ki vagyok én? Misztikum az egész – valóságos-e egyáltalán a sziget és jómagam? Több száz éve elporladt emberek, kísértetek emlékei megszálltak egy mai embert és víziói keverednek a valósággal? Vagy egy traumatikus élmény hatására megbomlott agyú ember képzetei keverednek a múlttal? A transzcendens elem a játék végén se tisztázódik és ez csak jót tesz az egésznek.
„...Donelly könyvét 1974 óta nem kölcsönözték ki a könyvtárból, ezért úgy döntöttem, hogy senkinek sem fog hiányozni, és a könyvtáros tekintete elől a kabátom alá rejtve kicsempésztem. Ha egy könyv témája homályos, akkor írójának stílusa még inkább az, ezért a szöveg nem tekinthető szavahihető, megbízható forrásnak. Talán találó is, hogy utolsó napjaimban egy haldokló ember által írt és ellopott könyv az egyetlen társam...”
A játék tehát az, hogy össze kell raknunk a történetet, hasonlóan egy puzzle-höz. A játékot jelen esetben a fantázia és képzelőerő jelenti. A történetről nem lehet komoly spoilerveszély nélkül írni, legyen elég a fentebb leírt néhány homályos utalás. A szigetet, a sziklákat és barlangokat érdemes, sőt muszáj többször is bejárni, mert egy-egy fejezetet vagy akár az egészet újrakezdve véletlenszerűen más dolgokat fogunk megtudni.
A játék egyébként még 2008-ba nyúlik vissza, mint Half-Life módosítás született, a most megjelent kereskedelmi verzió azonban egy lényegesen feljavított változat. Mivel nincs benne semmiféle lövöldözés, robbanás, járművek, ránk támadó ellenség és más efféle zajongás, a processzor és a videokártya minden energiáját a tájra, a környezetre koncentrálhatja és ez meg is látszik a tüneményesre sikeredett 3D világon. Csodálatosan sikerült reprodukálni a Hebridákra jellemző szélfújta, viharos, borzongatóan borongós és nyomasztó hangulatot, a szélben ide-oda lengedező növényzetet, a komor tengert. A grafika (és az aláfestő zene is) maximális pontszámot érdemel, már csak ezért is érdemes azoknak is mászkálni egy kicsit a szigeten, akiknek egyébként nem jön be ez a stílus.
„...Egyre inkább képtelen vagyok megtalálni a pontot, ahol a remete végződik és én meg Paul kezdődünk. Egy átázott pokrócba vagyunk beleszőve, amit a csónak fenekébe gyömöszöltek, hogy betömjék a lyukat és visszatartsák az óceánt. A nyakam már belefájdult az antenna bámulásába; visszaveri a zsigereimben érzett tompa dobogást, már biztos formálódik bennem a következő kő. Álmomban Lót feleségének az alakját ölti fel, fejemet a vállán nyugtatva, fatális nyugalomba zuhanva bámulom az autópályán közeledő forgalmat.”
Az eddigiekből is talán már nyilvánvaló, hogy a Dear Esther nem az akciójátékok kedvelőinek való, akiknek az egyik ujja mindig a ravaszon van. Ők valószínűleg sose fogják megérteni, hogy egyesek mit is esznek az ilyen típusú alkotásokon. Aki azonban fogékony az újdonságokra és vallja, hogy egy játék művészi irányba is eltolható, okvetlenül tegyen egy próbát vele. Egyértelműen szellemi játékról, emocionális kihívásról van szó, s az arra hajlamosak nagyon beleélhetik magukat a történet és a látványvilág jóvoltából. Hogy játék-e vagy sem, arról a viták nyilván még egy ideig folyni fognak, és igazából nem is fontos a végeredmény. A lényeg, hogy a tradicionális játékot ismét sikerült kiterjeszteni egy új irányba. Esetleg a klasszikus, szöveges kalandjáték egyféle többdimenziós reinkarnációját láthatjuk? Akinek bejön ez a stílus, annak biztos megéri a Steamen keresztül elérhető, 6,99 euróba kerülő játék. Egyébként az indulás a vártnál sokkal jobbra sikeredett, a fejlesztőgárda a saját bevallása szerint 55 ezer dollár kölcsönt vett fel a készítéshez, amely a február 14-i „nyitás” után hat órával az eladásokból már vissza isjött, a 10. napra pedig elérték az 50 ezer eladott példányt. Óhatatlanul az ember eszébe jut a Myst, amely 18 évvel ezelőtt szintén rizikós befektetésnek látszott, aztán minden addigi csúcsot megdöntött. A Dear Esther bizonyára nem fog a Mysthez hasonló karriert befutni, ez a stílus inkább egy aránylag szűk réteg szórakozása marad.
A Dear Esthernek jelenleg csak angol változata létezik, bár ígéret van a lokalizációra, sőt a megjelenés óta eltelt két hét alatt több nem hivatalos fordítás, patch is született. A nyelvezete, stílusa az átlagosnál nehezebb, irodalmi igényű, a szöveg gyors felfogása és az egész beleélés elég jó angoltudást igényel. Ezért negatívumként kell megemlíteni, hogy a csak rövid ideig látható feliratokat nem lehet utólag előhívni. Marad tehát a print screen. A másik negatívum, sőt bug, hogy néhány helyen a köd és hasonló effektusok nem renderelődnek tökéletesen egyes Radeon XT kártyákon, remélhetőleg ezen hamarosan segíteni fognak.
Összefoglalva: újszerű, kísérleti irány, a játék inkább emocionális és szellemi szinten zajlik az emlékmozaikok novellává való összerakása közben. A látványvilág nagyszerű. A játszhatóságra nehéz pontot adni: a stílusra fogékonyaknak jó szórakozás, másoknak kevésbé, de a grafikai élmény miatt ők is belepillanthatnak.
Utóirat: A napokban két nem hivatalos magyarítás is megjelent a programhoz. A kettő közül az első a jobban sikerült, a másodikban több zavaró félrefordítás található. Kattints ide a Steam fórumhoz!
