Syndicate

A jól sikerült Riddick játékok és a The Darkness után a Starbreeze azt a megbízást kapta az Electronic Artstól, hogy a Bullfrog klasszikus Syndicate játékának világában készítsen cyberpunk FPS-t. Mindez igen szépen hangzott, és valószínűleg nem csak én gondoltam ezt így, főleg, hogy cyberpunk témában nem sok említésre méltó alkotás készült az elmúlt időszakban. Üdítő kivétel talán mindössze a Deus Ex: Human Revolution volt mostanában. A Syndicate pedig egy olyan kaliberű klasszikus, amely – még ha az eredeti egészen más stílust is képviselt, mint a mostani reboot – mindenképpen magasra teszi a lécet. Bíztam benne, hogy a Starbreeze-nek ez nem okoz majd gondot, és bár igazából egész másra számítottam, második nekifutásra már megtetszett az eredmény.

A cyberpunk alapvetés senkinek nem lesz újdonság: a nem túl távoli jövőben a hagyományos kormányzati rendszerektől megavállalatok – szindikátusok – veszik át az irányítást, a legújabb technikai vívmányok – amelyek már az emberi szervezetbe beépíthetők, annak képességeit erősítendő – még tovább növelik a társadalmi rétegek között tátongó űrt, attól függően ugyebár, hogy erre kinek van pénze és kinek nincs. A megavállalatok persze megtehetik, hogy pribékjeit... akarom mondani "ügynökeit" a legmodernebb, akár még prototípus státuszban lévő technikával szerelje fel.

Természetesen mi egy ilyen ügynököt személyesítünk meg a játékban, konkrétan Kilót, akit a legújabb DART 6 biochip beültetése után rögtön bedobnak a mélyvízbe. Az említett chip olyan kedves kis képességekkel vértez fel minket, mint például a "DART 6 overlay" mód, amelyben felgyorsulnak reflexeink és látásunk letisztul a leglényegesebb infókra, úgy mint interaktív objektumok és ellenfelek helyzete – akár a falakon keresztül is, ha már egyszer megláttuk őket. Ilyenkor nagyobbat is sebzünk és kevésbé sérülünk. Persze ennek használata korlátozott, energiája hamar lemerül és lassan töltődik újra. A DART 6 lehetővé teszi továbbá, hogy bizonyos szerkezeteket meghackeljünk – itt ezt breach-nek, feltörésnek mondják –, akár távolról is. Ezek lehetnek akár egyszerű lifthívó gombok vagy akár automata védelmi gépágyúk is. Az igazi móka azonban ott kezdődik, amikor ellenfeleink vagy az ő fegyvereik beépített chipjeit kezdjük el távirányítani. Ebből a lehetőségből ugyan túl sok fajta nincs, mindössze három, de azok legalább hasznosak. A legegyszerűbbel az ellenfél fegyverének tudunk kisebb műszaki problémát okozni, ami kábé annyira elég, hogy az illető megtántorodjon, esetleg el is essen, de a lényeg, hogy így általában a fedezékből kikerül és néhány másodpercre magatehetetlen, így könnyű prédát jelent. A második már kicsit komolyabb, ezzel öngyilkosságra kényszeríthetjük és jobb esetben egy-két társát is magával viszi egy gránáttal. A harmadik nyilván a legviccesebb, ezzel az ellenfelet magunk mellé állíthatjuk és rögtön vadul kezd lőni saját társaira, majd ha azok elfogytak, magával is végez.
A játékban bizonyos szakaszonként bossokkal találkozunk, akiknél először is ki kell találnunk, hogy mit kell csinálni, mert ha csak simán lőjük őket, az általában nem visz számottevő eredményre, tehát legalábbis meg kell hackelni páncéljukat, hogy egyáltalán sebezni tudjuk őket, vagy a célkövető rakétákat kell ellene fordítanunk és hasonlók. Likvidálásuk után kivehetjük a beépített chipjüket, amely a saját fejlődésünk szempontjából fontos. A cyberpunk vonalat tehát alapvetően elég jól kidolgozták, bár a Deus Ex által magasra tett lécet nem üti meg ez a rész.

A játékkal kapcsolatos legnagyobb fájdalmam mindenképpen annak csőjáték jellege, sőt néhol konkrétan rail-shooterbe megy át, amibe nem lehet belemagyarázni, hogy ez Syndicate lenne. Talán inkább azt mondhatjuk, hogy nyomokban Syndicate elemeket is tartalmaz. Úgy vélem, el kell vonatkoztatnunk mindentől, amit a játékról a kontextusból sejteni véltünk, és annak tekinteni, ami: egy pörgős akciójáték, cyberpunk elemekkel ízléses mennyiségben fűszerezve. Felejtsük tehát el a Deus Ex: Human Revolution hackelős minijátékait, a lopakodós taktikáit és a teljes szabadságot.

A grafikai megjelenést tekintve a modellek és textúrák részletességét nem vitték túlzásba, de zavaróan szögletes dolgokat nem láttam. A kissé túl kontrasztos, világos dolgok, a hatalmas fénylő felületek az adott környezetben jól néznek ki, az összhatás kellemes, de hosszú távon fárasztó a szemnek, ami egy elhúzódó kooperatív party alatt problémát jelenthet. És ha már a látványról van szó: érzékenyebb lelkületűeknek nem igazán ajánlom a Syndicate-et. Bár nem ez a legdurvább játék, amelyet valaha láttam, de egy-egy erősebb fegyver hatására csúnyán szétgurulnak ellenfeleink, és akkor a premier plánban bemutatott chipeltávolító műtétről még nem is beszéltünk...

A Syndicate sava-borsát tehát a sajátosan pörgős akció adja. Pár dolgot azonban igencsak meg kellett szoknom, hogy élvezni tudjam a játékot. Ilyen például, hogy célzásnál a jobb egérgombot folyamatosan nyomva kell tartani, vagy hogy a HUD minden eleme és fegyverünk is folyamatosan mozog, ahogy karakterünk megpróbálja követni az aktuális fedezékviszonyokat – mindez meglehetősen fárasztó eleinte a szemnek. A gyors hackelés az akció szerves részét képezi, akár a felénk dobott gránátot is hatástalaníthatjuk a levegőben. A fegyverek dinamikája és kinézete egyébként kellemes, nagyon "meggyőző" a minigun, ami ugye egy tipikus Syndicate fegyver. Egyjátékos módban egyébként nem fogy ki belőle a lőszer, el lehet vele szórakozni. :-) A közelharc sajnos jelen pillanatban eléggé bugosan működik, karakterünk kezén az animáció lejátszódik, de gyakran az ellenfélre nincs hatással, ő nyugodtan lő ránk tovább, pedig nagyon sokszor kellene ezt használnunk. Az MI nagyon példásan teszi a dolgát, az ellenfelek ügyesen váltogatják a fedezékeket, taktikáznak, a bossfightok viszont nem kifejezetten szórakoztatóak, azokon leginkább csak igyekszik túl lenni az ember.

A rövidke egyszemélyes kampány igazából csak a bemelegítés a kooperatív többjátékos módhoz. A kilenc pályán maximum három társunkkal tudunk játszani, megadott küldetéseket kell teljesítenünk. Vagy barátokkal játszunk privát meccset, vagy beszállunk egy véletlenszerű partyba a Quick Match opcióval, ami legtöbbször csúnya lagelésbe torkollik, dedikált szerver sajnos nincs. Előbbit sajnos csak egy barátommal tudtam kipróbálni, végül is így is játszható, nem tűnt különösebben nehezebbnek, mint amikor négyen játszottunk. (Bár tegyük hozzá, hogy ez az egy barát önmagában háromnak számít, aki a Modern Warfare 3 Spec Ops módját sem hajlandó veterán szint alatt játszani. ;-) ) Egyébként nagyon fontos lenne a csapattagok közötti kommunikáció, ami Quick Match-ben elég ritka esetben működik, pedig ha nem figyelünk egymásra, ha elkószálunk a csapattól, hamar kellemetlen helyzetben találjuk magunkat. (Például van egy pálya, ahol négy szerver racket kell lenyúlni. Tehát fejenként egyet. Ha ez nálunk van, lassabban megyünk és csak egykezes fegyvert használhatunk. Én még nem tudtam, hogy mi a feladat, amikor ezt a pályát először láttam, a többiek felvették a szajrét, "elszaladtak" vele, én meg jól leszakadva vánszorogtam utánuk, amikor előjött a lángszórós boss...) Multiban és egyjátékos módban külön karakterfejlődés van, tehát amit a kampány alatt elértünk, az nem lesz kihatással a multi részre.

A Syndicate igazából nem azt hozta számomra, amit vártam tőle, de a pár óra alatt végigvihető egyszemélyes rész után a kooperatív mód igazán egyedi és kellemes játékélményt nyújtott. A cyberpunk témához jól nyúltak a fejlesztők, csak sajnos termékük nem nagyon emelkedik ki a mai FPS-kínálatból. Aki a Deus Ex: Human Revolution után ismét hasonló sci-fi környezetbe vágyik, az elszórakozhat vele ideig-óráig, de érdemesebb alacsony elvárásokkal nekikezdeni, teljesen elfelejtve a közel húsz éves, legendássá vált stratégiai elődöt.