Kezdhetném úgy is, hogy réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... De ez itt nem állná meg a helyét, hiszen a mi Tejútrendszerünkről van most szó, ellentétben a Csillagok háborújával. Viszont a Mass Effect méreteit és léptékét csak az említett trilógiához tudom hasonlítani. George Lucas borzalmas dolgokat művelt szebb napokat megért sorozatával, de amikor már épp kezdett elfogyni a remény, megérkezett a Mass Effect és tarolt, ahogyan kell. Megtaláltam benne azt, amit a Csillagok háborúja trilógiában – mert ugye egy trilógia van – annyira imádtam: azt az érzést, hogy ott akarok lenni, át akarom élni én is azt, amit Luke és amit Shpeard kapitány átélhetett. Távoli világokba utazni, akár percek alatt, idegen népeket megismerni, no meg nem mellékesen rendbe szedni a galaxist.
De kezdjük inkább azzal, amit a BioWare kijelentett a Mass Effect 3 megjelenése előtt, azaz hogy a játék teljesen élvezhető lesz azok számára is, akik még csak most kapcsolódnak be a történetbe és nincs mentésük sem az előző két játék döntéseivel. Ezt szögezzük le már most, hogy marketing sallang, és bizony olyan szinten nyúlnak vissza az előző két epizódba, hogy néha csak kapkodtam a fejemet. Ráadásul a második rész Arrival című DLC-jének meglétét is feltételezik, ugyanis a történet ott veszi kezdetét, ahol az említett letölthető tartalom abbamaradt. Ez nem túl szimpatikus húzás rögtön a játék elején. Tehát a reaperek megérkeztek, teljes erőbedobással, a galaxis pillanatok alatt egy hatalmas csatatérré változik, a Föld és még sok más bolygó is lángokban áll és felszínüket elárasztották a reaperek által kreált lények, amelyeknek alapanyagul a már megismert fajok szolgálnak. Kedvenc parancsnokunk idejében meg tud lépni a Földről, hogy aztán megkezdhesse felkutatni a reaperek ellenszerét, valamint egyesítse a galaxis intelligens népeinek flottáit a nemes cél érdekében. Feladatunk tehát adott, most csapattoborzás helyett komplett hadsereget kell összetákolnunk, valamint egy gigantikus készüléket, amely talán segíthet abban, hogy felülkerekedjünk a fenyegető veszélyen. A játék azonban nem megy át galaktikus sakkjátszmába, így csapatunk épp olyan fontos, mint az előző részekben, mindössze annyi a változás, hogy a második résszel ellentétben itt nem lesz olyan sok társunk, ennek hála sokkal közelebb kerülhetünk egyenként mindegyikükhöz.
Azt gondoltam, hogy ha az első két részben a lehető legjobb teljesítményt nyújtom és igyekszem mindenkivel jóban lenni, hogy aztán mindenki túlélje a Collector bázis elleni támadást, majd könnyebb dolgom lesz a harmadik részben. Ez sajnos nem így lett. Mindenki, aki túlélte a második rész megpróbáltatásait, valamilyen formában tiszteletét teszi a befejező epizódban, amire számítottam is, azonban arra nem gondoltam, hogy némelyikük olyan szívfacsaró történetszálat hoz magával, hogy utána komoly erőfeszítésbe kerüljön ténylegesen a célra összpontosítani. Ebben a tekintetben a fejlesztők teljes mértékben betartották, amit ígértek: olyan érzelmi viharokat kapunk az arcunkba, amelyek mellett a legkeményebb fából faragott parancsnokok sem tudnak komor arccal továbbsétálni. Néha kicsit talán túlzásokba is estek a srácok, volt olyan jelenet, amely a ténylegesen megható részekhez mérve csöpögős és bárgyú lett. Ezt mondjuk lehet, hogy a szinte tisztán paragon Shepardömnek köszönhetem, csoda, hogy szárnyaim nem nőttek a játék végére.
A játék mechanikája eléggé hasonló az előző részekhez: adott egy végcél, amelyet csak tisztán a fő küldetésszál lezavarásával is el lehet érni, viszont ez esetben számolnunk kell sok következménnyel, amely odáig fajulhat, hogy nem lesz túl szép a befejező képsor. Most egy hadi összesítő kép lesz segítségünkre, amely megmutatja, hogy áll a flották egyesítése, valamint mennyire áll készen a galaxis a végső összecsapásra. Itt muszáj kicsit kitérnem a többjátékos módra, hamarabb, mint terveztem, hiszen ezen a ponton bizony a kampány összekapcsolódik vele. A galaxist szektorokra osztották, és minden szektorban található többjátékos pálya is, amelyeket sikerrel túlélve az adott szektorra plusz szorzót kapunk, százalékban mérve. Alapból minden szektor 50%-ról indul, így haderőnk hiába áll mondjuk 5000 egységből, abból ténylegesen használható csak a fele lesz. Ez sem egy túl szimpatikus húzás, hiszen egy ilyen keményen sztorira építő játék esetében a játékosok nagy része nyilván a kampányt szeretné végigvinni, s csak az után belevágni a többjátékos mókába. Erre persze van lehetőség, hiszen a multi kihagyásával is produkálhatunk tökéletes végigjátszást, azonban ezzel meg fog gyűlni a bajunk. Úgy is szert tehetünk némi haderőre, hogy a csillagrendszereket szkennerrel átkutatva rábukkanunk kincsekre, majd azokat leszállítjuk a megfelelő NPC-nek a Citadellán. A szkennernek viszont van egy rossz tulajdonsága: felkelti a reaperek érdeklődését, akik ezek után egy elég béna fogócskába kezdenek, és egészen addig üldöznek, míg el nem hagyjuk az adott csillagrendszert. Kimondottan unalmas és leegyszerűsített része ez a játéknak, amely több akar lenni, mint a második rész bolygócsuszatolása és nyersanyagbányászása, viszont épp fordítva sült el és viccet csináltak vele a reaperekből. Tehát aki ezt el akarja kerülni, de egy afféle happy endet szeretne a játék végére, kénytelen lesz a multit idő előtt kipróbálni, és ott szerezni meg a szükséges haderőszorzót.
Pozitív irányba változott viszont a fejlődési rendszer, amely végre elég sokrétű karakterfejlődésre ad lehetőséget. Minden képességet hat lépésben fejleszthetünk a maximumra, és ezzel egyenesen arányosan nő a szintekre költendő skillpontok mennyisége is. Az első három szintnél még nem tudunk több irányba haladni, viszont a maradék három szintnél két irányba ágaznak a lehetőségek, amelyek közül kénytelenek vagyunk egyet kiválasztani a továbbhaladáshoz. Így például választhatunk a gyújtólőszerhez nagyobb tárkapacitást vagy nagyobb sebzést, de a kettőt egyszerre nem. Később társaink egy-egy képességét is eltanulhatjuk, átvehetjük, amelyek közül mindig csak egy lehet aktív, így érdemes jól megfontolni, melyiket választjuk ki és melyiket fejlesztjük fel a hatodik szintig. A fejlesztéshez tartozik még fegyverzetünk szinten tartása is, amelyet kényelmesen, hajónk legalsó szintjéről navigálhatunk. Itt láthatjuk az összes már meglátogatott bolt kínálatát is – némi felárral a szállítási költség miatt, ugyebár –, valamint a már megszerzett fegyverek újabb típusait is itt tudjuk magunkhoz venni. Minden fegyverhez egyébként két kiegészítőt kapcsolhatunk, amelyek nagyobb lőszerkapacitást, pontosabb célzást vagy akár fedezékeken való átütő erőt is biztosíthatnak. Ez is végre sokkal átláthatóbb, logikusabb felépítéssel bír, mint eddig. Fontos szempont, hogy fegyvereinknek most már tömege is van – érdekes, hogy eddig nem volt –, és ez azt befolyásolja, hogy mennyire gyorsan töltődnek újra képességeink. Furcsa egy párhuzam, de egye fene, még mindig hihetőbb, mint a gonoszkodás folytán kilökődő biorobotok. Páncélzatunkat is összeállíthatjuk itt, akár külön részekből is, vagy vásárolhatunk teljes páncél szetteket, melyek megfosztanak a testre szabás lehetőségétől.
Ha már szóba kerültek a fegyverek, nézzük meg alaposabban, kikre lehet lőni velük. Természetesen a reaperek által módosított lényekre, amelyekből igen szép számban kapunk újakat, hiszen eddig csak az emberekből képződött huskokkal, valamint a collectorokkal ismerkedhettünk meg. Az egyik alap golyófogó a cannibal lesz, amelynek rusnya külsején kívül adott egy olyan képessége, hogy az elhullott társaiból lakmározva páncélzatot növeszt magának. Őket követik a thurian reaperek, amelyeknek széria-felszerelése a védőpajzs, de ezen kívül semmi extrát nem tudnak. Náluk jóval keményebbek a rachni népből keletkező rettenetek, amelyek brutális fegyverrel vannak felszerelve – egy-két találat és oda a védőpajzsunk –, valamint a hólyagjaikból apró, robbanó swarmereket eregetnek, amik szinte észrevétlenül férkőznek a közelünkbe és robbannak fel a legrosszabb pillanatokban. Végül pedig a két nagyágyú a brute és a banshee, amelyeket jobb messze elkerülni. Előbbivel már a játék elején is meggyűlik majd a bajunk, távolról integet és odarohan hozzánk, hogy a közelünkben legyen, majd egy nagy öleléssel pajzsunkat megsemmisítve mutatja ki szeretetét. Ha már ketten vannak, régen rossz a helyzet. A banshee talán még náluk is utálatosabb, mivel komótosan lépked a maga négy méter nyolcvan centijével, majd hirtelen elkezd teleportálgatni és pillanatok alatt mellettünk terem. Ekkor sikoltozni kezd, ami eléggé fájdalmas, középtávolságból pedig szeret hatalmas energiagömböket eregetni, amelyek nem elég, hogy hatalmasat sebeznek, de még utána másodpercekig is komoly fájdalmakat okoznak. Ráadásul egy réteg barrier, valamint egy páncél is van rajtuk, amiket igen nehéz lehámozni, így érdemes minden komolyabb fegyverzetünket az elintézésükre tartogatni.
Találkozunk még némi cerberus és geth ellenállással is, és mindkét oldal kapott új gonosztevőket. A cerberus haderőit egy mesterlövész, egy harci mérnök és egy szimplán phantom névre keresztelt kardozó, láthatatlan jóakaró gazdagítja, míg a geth csak egy, a phantomhoz nagyon hasonló, láthatatlan egységet kapott, hogy megkeserítse életünket. A harci mérnököket érdemes időben eltenni láb alól, ugyanis automata géppuskákat telepítenek, amelyek eléggé fájdalmasak lehetnek, ha nem iktatjuk ki őket hamar. Ehhez hasonló egységet kapott a geth is, de ők viszonylag ritkán használják, míg a cerberus szinte minden adandó alkalommal ezzel próbál keresztbe tenni nekünk. Ja, majd' elfeledkeztem az Atlas elnevezésű lépegetőről, amely rakétákat ereget, meg valami cuppanó hangú energialövedéket. Inkább ijesztő, mint veszélyes, hiszen a már emlegetett fedezéken átlövő kiegészítővel a pilótát percek alatt likvidálhatjuk.
Akad némi többjátékos mód is, mint már emlegettem, de kicsit rossz szájízzel fogadtam a dolgot a kampányba integrálás miatt. Viszont attól elvonatkoztatva egy viszonylag jó, kooperatív lövöldét kapunk, amolyan bónuszként. Túl kell élnünk három társunkkal az ellenségek hullámait a kampányból kiemelt pályákon, mindössze ennyi az egész. Ugyanúgy fejlődhetünk, mint az egyjátékos módban, vehetünk fegyvereket, felszereléseket, léphetünk szinteket meg szerezhetünk egy csomó medált is. Nem váltja meg a világot és nem a Mass Effect 3 multi lesz az új e-sport, de kis kikapcsolódásnak remek, ha össze tudunk szedni még három havert és van mikrofonunk is hozzá.
A grafika és a zene nem sokat változott, ami nagyon is jó. A grafikus alapot továbbra is az Unreal Engine harmadik verziója adja, amely még mindig páratlan látványvilágot képes megjeleníteni monitorunkon. Az is nagyon jó dolog, hogy félelmetesen gyors a játék, 45 fps alá nem is csökkent a számláló még a legdurvább harcjeleneteknél sem, de általában a maximális 60-as értéket prezentálta. Persze hiába a jó grafikus motor, ha a designerek csapnivaló munkát végeznek, de itt erről szó sincs. Minden ízlésesen van díszítve és textúrázva, a helyszínek változatosak és a napsugarak továbbra is káprázatosan néznek ki. A zene és a hangok kavalkádja is hozza az elvárható szintet. Talán a zenébe köthetnék bele, ha nagyon akarnék, és miért ne akarnék ennyi ömlengés után. Már említettem a kicsit túl csöpögős jeleneteket fentebb. Nos, azokat még tetézi, hogy eszméletlen sablonos, unalomig ismételt dallamokkal próbálják eltúlozni. Az már csak ízlés kérdése, hogy a Purgatory bárban szóló dal a közelébe sem ér számomra Romolo Di Prisco mesterművéhez, amely az Afterlife-ban hallható a második epizódban. A fegyverek hangjai végre tényleg változatosak, kimondottan szépen szól a geth mesterlövész puska, amelynek olyan mély dübörgése van, hogy öröm vele hergelni a szomszédokat. A párbeszédek továbbra is profin szinkronizáltak, remekül egyben vannak, gördülékenyek.
Néhány butuska bug is akad azért a játékban, de ezek viszonylag ritkán fordulnak elő és nem befolyásolják nagyban az élményt. Képes voltam például kiesni a Citadelláról, amelyet hiába próbáltam utána reprodukálni, már nem jött össze. Kicsit bugos még a fedezékrendszer is, olyankor is bevágja magát Shepard egy fedezék mögé, amikor csak el akarok futni mellette. Az egyik Talival való beszélgetésünk során Shepard egy követ ad a quarian lánynak, amely furcsa módon eltűnik, de ez jellemző Garrusra is, aki volt, hogy csak beszélt, de maga a karakter nem látszódott.
Mind a három részt összegezve el kell ismerni, hogy egy mesterművet alkotott a BioWare, mind sztori, mind tálalás tekintetében. A zenék dallamai örökre a fülembe égtek, a szereplőket soha nem fogom elfelejteni és nem kérdéses, hogy talán egy év múlva még egyszer nekimegyek a teljes trilógiának, erre pedig csak nagyon kevés játék képes ösztönözni. És hogy mi a rossz a Mass Effect 3-ban? Az, hogy ez egy trilógia, és most belátható időn belül nem kapunk folytatást.
