Képzeljünk el egy boldog, színes, azúrkék éggel és smaragdzöld fövennyel tarkított, békés világot, amely csupán egyetlen dologban tér el az egyszeri ember által elképzelt paradicsomtól, jelesül abban, hogy mindössze az x és y koordináták ismeretesek lakói számára. Itt éli Gomez, a kissé szögletes Hello Kitty klón kicsit sem szürke hétköznapjait, amikor váratlanul olyan dologba botlik, amiről addig álmodni sem mert: egy kockába. A furcsa téridom pedig nagy bajban van, és bizony pusztulása magával vonná hősünk idilli világának kataklizmáját is. Mit van mit tennie hát, Gomez begyűjti a furcsa test ajándékait – egy kis piros fez-sityakot, amely lehetővé teszi az y tengely körüli elfordulást, és vele együtt a z koordináta ismeretét is –, és elindul, hogy megmentse édeni lakóhelyét a végső pusztulástól. Ehhez mindösszesen 32 kisebb kockát kell valamiféle, legtöbbször igen furmányos módon összegyűjtenie. Ott van persze másik 32, első pillantásra észrevehetetlen kocka (amolyan antikocka) is, amelyek csak egy-egy bonyolultabb rejtvény megoldása után tűnnek elő és zsebelhetők be. Ezek a rejtvények adják a játék legkeményebb részét, hiszen legtöbbször az ember csak sejti, hogy mit is kellene megoldania, azt sem biztosan. És sokszor nem is elsőre, csupán többedik visszatérésre, amikor már további információk is a birtokában vannak. Nehéz dolog ez, kérem szépen, de ugyanakkor roppant szórakoztató is.

A Fez igen hosszú fejlesztési idő gyümölcseként kerülhetett végre az Xbox Live Arcade piacterének virtuális polcaira. Még 2007-ben jelentették be a készítők a játékot, ami majd' 5 évvel később, csupán néhány héttel ezelőtt jutott el a Polytron csapatának munkája nyomán a megvásárolható státuszba. A program első ránézésre egy mezei platformernek tűnhet, de csakhamar kiderül, hogy az annál sokkal több: egy ötletes, és gyakran embert próbáló puzzle játék. Ami a ma játékosának talán legfurcsább lehet a programban, az az ellenfelek abszolút hiánya. Belőlük egy sincs – nem tudom említettem-e már, hogy ez bizony egy idillikus világ –, ami legalábbis borzasztóan különös érzést kölcsönöz az élménynek. Ennek ellenére ne gondolja senki, hogy sétagalopp lenne a Fez végigjátszása, az ugyanis minden, csak nem egyszerű. Az első egy-két órában bevezetést nyerünk a játék első ránézésre borzasztóan egyszerűnek tűnő mechanizmusaiba, majd gyakorlatilag magunkra maradunk. Tisztára olyan ez, mint matekórán. A program sava-borsát az y tengely körüli forgás lehetősége adja. Láttunk már ehhez hasonlót, például a Super Paper Marióban, de semmi esetre sem nevezhető gyakori megoldásnak. Ennek segítségével juthatunk el olyan helyekre, amelyek elsőre elérhetetlennek tűntek. Az ellenfelek nemléte nem jelenti azt, hogy nem lehet próbálkozásaink során elhalálozni, sőt, számtalan lezuhanásra és rossz mozdulat általi azonnali kimúlásra készülhetünk fel. A játék megoldásához ügyességünkön kívül türelemre, körültekintésre, kitartásra és persze sok-sok gondolkodásra lesz szükségünk.
Megvalósítás terén a Fez abszolút a ma oly népszerű retro stílust képviseli. A grafika, a hangok (8 bites chipzenét kell elképzelnünk), és a mindössze néhány gombot ismerő és alkalmazó vezérlés mind ezt az érzést erősítik. A jó huszonöt évvel ezelőtti korszakot idéző képi világ és az y tengely körüli elfordulásra építő vezérlési megoldások szoros összhangja egy legenyhébben szólva is egyedi, amolyan „fából vaskarikába” átmenő vizuális élményt nyújtanak, amire a kellemestől a roppant nehézig terjedő feladványok megoldásai is alapoznak. Ha nem lenne némi stabilitási probléma, gyakorlatilag csupán a nehézséget róhatnám fel a program rovására. Szerencsére azonban az összkép minden apróságon túl tesz, így végeredményben elmondhatjuk, hogy az utóbbi évek egyik legszellemesebb, legretróbb és legelgondolkodtatóbb játékát kaphattuk a Polytrontól. Köszönjük szépen!