Borderlands 2

Régen volt, talán igaz sem volt, hogy a Gearbox megalkotott egy koncepciót, amelynek a Borderlands nevet adta, és egy meglehetősen komor, sötét hangulatú, már-már horrorisztikus világot és látványt tervezett hozzá körítésnek. Ám mire a játék a boltokba került, a sötét, komor hangulatot felváltotta a képregényszerű grafika, és meglökték az egészet egy jó adag humorral is, aminek a végeredménye egy olyan akciójáték lett, amelyre nagyon sokan már évek óta vártak. Karakterfejlődés, temérdek véletlenszerűen generált fegyver és rengeteg küldetés, egy FPS játékban. Valahogy azonban mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a történet hamar ellaposodott és a játék végére túl lineárissá vált az egész. Ennek ellenére ordított egy folytatásért, amelyben mindezeket sokkal kiforrottabban tálalják majd nekünk, és végre meg is érkezett a második rész, amely ízig-vérig Borderlands, ám mégis nélkülözi az első rész gyermekbetegségeit. Ritka az, amikor egy folytatás felnő az előd szintjére, s még ritkább, amikor túl is lép azon, pedig most pont ez a helyzet. Nézzük is meg, mi mindenben fejlődött tovább a játék az első részhez képest!

A történet öt évvel játszódik az első rész eseményei után, ahol is az Eridian Vaultot megnyitotta karakterünk, ezzel felfedve az ott lapuló értékes kincseket. Azonban a játék főgonosza, Handsome Jack csapott le ezekre, aminek köszönhetően átvette a hatalmat a Hyperion Corporation felett, és azt ígérte, hogy megtisztítja Pandorát a törvényen kívüli fosztogatóktól és banditáktól. Ez azonban természetesen nem bizonyult igaznak, Jack az egész bolygóról le akarja söpörni az életet és egy hatalmas iparteleppé akarja azt alakítani, ami persze nem egy szép dolog. Itt jövünk mi a képbe, a vault hunterek, hogy megakadályozzuk a kimondottan tenyérbe mászó Handsome Jack próbálkozását.

Négy karakterrel állhatunk neki a játéknak, ami előrevetíti azt is, hogy kőkeményen kooperatív módra hegyezték ki az új epizódot. Mind a négy jóembernek vannak erősségei és gyengeségei is, amelyeket legjobban a cimborák tudnak kompenzálni, ha összeállunk velük együtt kitakarítani Jacket a holdbázisáról. Hangsúlyozom, hogy érdemes tényleg olyan emberekkel játszani a többjátékos módot, akiket ismerünk is, ugyanis a játék talán egyik legnagyobb hibája, hogy a lootot amolyan Diablo II módra, közösen kezelik, tehát egy-egy jobb fegyver esetében bizony aki előbb lecsap, azé lesz a jutalom. Ráadásul minél többen játszunk, annál keményebbek lesznek az ellenfelek, és persze annál több és annál jobb cuccok is esnek a ládákból és az ellenségekből, így még jobban kiéleződhet egy-egy vita valami igazán durva halálosztó kütyü felett.

Már a játék első perceitől kezdve érződik, hogy itt bizony fájni fognak állkapcsaink, de még rekeszizmunk is a röhögéstől. A humor első és kifogyhatatlan forrása persze újra Claptrap lesz, akiből csak úgy árad a rengeteg digitalizált kreténség, és sajnos nincs rajta kikapcsoló gomb. Már a játék elején elhatározza, hogy mi az ő alattvalói vagyunk, és ebből kifolyólag így is szólít minket, bármilyen feladat is várjon ránk. Handsome Jack dumája is félelmetesen jól eltalált, kellő mennyiségű ellenszenvet generál, de mégis annyira jól előadott és vicces, hogy minden másodperce kincs. Ez pedig jóformán minden egyes, a játékban fellelhető karakterről elmondható: mindenkinek egyénisége és egyedi humora van. Néhányuknak savanyú, kicsit morbid, néhányuknak pedig egyszerű butaságból fakadó, de szinte nem hangzik el úgy mondat a játékban, hogy az ne csalna minimum egy mosolyt az arcunkra. Lehet, hogy sokaknak ez talán meg is fogja feküdni a gyomrát, de mivel nagyon kevés játék jelenik meg ilyen sziporkázó poénokkal teletűzdelve, én kimondottan örülök ennek a hatalmas dózisnak. A felkért szinkronszínészek egyszerűen profi munkát végeztek, érződik az, hogy minőségi szórakoztatást akartak adni nekünk, ami bőven meghaladta az elvárásaimat. Sok humorosnak készülő játék esik át a ló túloldalára és válik erőltetetté, de ez a Gearbox új gyermekéről még csak véletlenül sem mondható el.

De mégis mivel tud többet a Borderlands 2, mint bármelyik shooter a piacon? Gondolom már kitaláltátok: a fegyverek azok, amik igazán változatossá teszik a játékot, és menet közben az ember nem érzi azt, hogy folyamatosan ugyanazt akarják lenyomni a torkán. A véletlenszerűen generált fegyverek eszméletlen sok variációs lehetőséget nyújtanak, ráadásul, ahogy az első részben, úgy itt is szerepel sok gyártó, amelyek igen eltérő tulajdonságú kütyükkel büszkélkedhetnek. Ott van például a Tediore cég, amely olyan stukkereket gyárt, amik ha kifogynak a töltényből, tárazás helyett eldobhatóak, és innentől úgy viselkednek, mint egy gránát, a kezünkben pedig egy új jelenik meg, tele tárral. De ott vannak még a különböző elementális sebzések, mint a korrózió vagy a lángra lobbantás, amelyeknek persze van gyengesége és erőssége is. Savas lövedékeket eregető fegyvereket például a páncélozott robotok ellen érdemes használni, míg az elektromossággal töltött lőszer a pajzsot szedi le pillanatok alatt a banditákról. Számos gránátfejlesztést is összeszedhetünk, amelyek szintén változó sebzéssel, robbanási hatósugárral és késleltetéssel rendelkeznek. Kasztunkhoz is találhatunk egy rakás módosítást, amelyeket cserélgethetünk is a helyzettől függően. Ha épp nagyobb sebzésre van szükség a mesterlövész puskához, akkor azt tesszük aktívvá, ha pedig több életre és pajzsra, akkor azt. Ezzel gyakorlatilag végtelen számú variációban játszhatunk, végtelen mennyiségű taktika kialakítására ad ez a rendszer lehetőséget és ez az, ami a Borderlands 2-t igazán naggyá és gyakorlatilag megunhatatlanná teszi.

Mindezt megspékelték még egy szokványosnak mondható küldetésrendszerrel, amely kicsit talán elavultnak is tűnhet, hiszen tényleg a jól bejáratott módszerekkel operál. Adott egy város, ahol kedvünkre felvehetjük a küldetéseket, amelyeket felkiáltójelek szimbolizálnak az NPC-k feje felett, és innen kiindulva hajthatjuk végre azokat, tetszőleges sorrendben. Vannak mellékszálak, amik nem kötelezőek, és sztoriküldetések, amik természetesen a történetet lendítik előre. Itt viszont a régimódi megoldásnak van egy hátulütője is, mégpedig az, hogy a küldetéseket szépen, egyesével le is kell adnunk, hogy megkapjuk a jutalmat. Ez a Guild Wars 2 rendszere után kicsit nyögvenyelős érzéseket keltett bennem, ugyanis sokat kell teljesen feleslegesen rohangászni és előre tervezni a leghatékonyabb útvonalat a küldetések és az azokat adó NPC-k között. Van ugyan egy gyorsutazásra lehetőséget adó rendszer, ám ezeket az állomásokat nem túl sűrűn helyezték el a fejlesztők, így sokszor fordul elő, hogy egy zsákutcába torkolló küldetés végeztével kilométereket kell visszasétálnunk a bejárathoz, hogy aztán továbbutazhassunk a városba. Az viszont rengeteg örömet okozott, hogy az „ölj meg 15 ezt és 20 azt” típusú küldetések innen is kikoptak, ezeket már csak amolyan bónuszként kapjuk meg, és általában minden plusz erőfeszítés nélkül végrehajthatóak a fő feladat mellett. Ötletes feladatokat kapunk, amelyeknek egytől egyig van értelmük és céljuk, valamint látható eredményük. Bár van most is lehetőségünk autókázásra, ami egész szórakoztatóra sikerült és meglepően jó fizikával is bírnak a járgányok, ezekhez küldetéseket szinte nem is kapunk. Gyakorlatilag arra valók csak, hogy eljussunk velük egyik pontból a másikba. Kihagyott ziccernek érzem, rengeteg ötletet lehetett volna még beletölteni az ilyen típusú küldetésekkel is a játékba.

Kalandozásunk természetesen továbbra is Pandora bolygóján zajlik, de valahogy az egész annyira más lett az első rész óta, hogy szinte rá sem ismer az ember. Kezdésnek kapásból egy viszonylag ingerszegény havas táj fogadja a játékost, aztán finoman adagolják a küldetések során a szebbnél szebb helyszíneket. A legtöbb hely, ahol megfordulunk, ötvözete a mi világunknak és egy teljesen idegen bolygónak. Ha nem lenne ennyivel alacsonyabb a gravitáció, mint a Földön, akár azt is hihetnénk, hogy egy poszt-apokaliptikus Amerikában járunk és ez ad egy otthonos érzést a vidéknek, amellett, hogy idegen fajokkal is kénytelenek leszünk megismerkedni. Sokkal színesebb lett a látványvilág, elfelejthetjük az unalmas, kopár sziklákat, ugyanis zöldellő felföldekre és szintén zöldellő, veszélyes hulladékkal átitatott barlangrendszerekbe is eljuthatunk kalandjaink során. A változatosságra tehát egy rossz szavunk sem lehet, ezzel ki is lőtték az első rész egyik legnagyobb hiányosságát. A textúrák általánosságban remekül néznek ki, nagyfelbontásúak és hozzák a képregényes hangulatot. Igaz, hogy az Unreal Engine 3 által már annyiszor látott textúrabetöltődési betegség itt is megfigyelhető, de ez közel sem annyira durva és zavaró, mint például a Rage esetében. Apropó, Rage! Ha egy rövid mondattal kellene jellemeznem a játékot, akkor a Borderlands 2 pont olyan, mint amilyennek a Rage-nek kellett volna lennie.

A sok ellenségtípus is fenntartja a játékos érdeklődését, szinte mindegyikből van vagy öt-hat típus és persze a badass verzió is, ahogy annak lennie kell. Egy-egy típussal való első találkozások sok esetben kísérletezéssel telnek, mert hirtelen fogalma sincs a játékosnak, hogy mit kezdjen a rosszarcúval. Ilyen volt például a wormhole thresher, ami aljas módon odavonz magához, és komoly fájdalmakat okoz a testéből kiálló hegyes tüskéknek köszönhetően. Aztán ott vannak még a torturer nomádok, amik egy hatalmas pajzsot hordanak magukkal, amelyre egy törpét láncoltak. Ellenük van egy viszonylag egyszerű módszer, de nem kívánok mindenkit megfosztani a felfedezés élményétől. Külön jó pontot érdemel még a Hyperion robotjai elleni harc, ugyanis végtagjaik pontos lövésekkel amputálhatóak, így megfoszthatjuk őket fegyvereiktől vagy épp a lábuktól. Ezt hivatott ellensúlyozni a kis idegesítő, repkedő drone, ami szépen megjavítja a robotokat, amíg tárat cserélünk, tehát taktikázásra mindig és minden percben szükségünk lesz, amolyan durr bele módszerrel nem leszünk hosszú életűek.

Tovább fokozza a hangulatot az elképesztően jó zene és a temérdek hanghatás is. A zenékről csak szuperlatívuszokban tudok megnyilatkozni, hozza azt a változatosságot, mint az új tájak. Néha csak halk gitárszólót hallunk, fülbemászó dallamokkal, ha viszont harcba elegyedünk, hamar felpörögnek a ritmusok és elektronikával is megfűszerezett zúzda pumpálja az adrenalint, ha a fegyverropogás és a robbanások hangjai nem lennének elegendőek. Az ellenfeleknek is kifejezetten jó szövegük van, a banditák őrültek, mint mindig, a kis törpék pedig már-már szánalmat keltenek az emberben, amikor hidegre teszi őket, olyan hangon és olyan monológot képesek haláluk pillanatában elereszteni.

Az a helyzet, hogy nagyon nehéz rosszat írni a Borderlands 2-ről. A Gearbox nagyon kitett magáért, és egy olyan alkotással lepte meg a lövöldözős játékok rajongóit, amelyet sokáig nem fognak elfelejteni. Majdnem minden percét élveztem a játéknak – leszámítva ugye a felesleges rohangálást –, pedig percekből aztán akad bőségesen. Ha minden kis küldetésnek a végére szeretnél járni, és el szeretnéd érni a maximális, 50-es szintet, akkor jó 60-70 óra tiszta játékidő vár Rád. Rég találkoztam ennyire tökéletesre csiszolt, remekül működő, hibáktól mentes alkotással. Az első rész rajongói már biztos beszerezték maguknak, így inkább azoknak ajánlom a játékot, akik még nem tettek vele eddig próbát. Akár az első rész kihagyásával is maradandó élményekkel gazdagít majd, ezt garantálom. Megyek is vissza játszani, mert ahogy írok róla, csak megjön a kedvem hozzá újra és újra.