Nagy gondban van az egyszeri cikkíró, amikor olyan játékról kell ismertetőt írnia, amelynek az előzetesében már áradozásával magasra tette a lécet, mind maga, mind olvasói számára. Mostanra az első szerelem lángoló eufóriáját felváltotta a megnyugtató, ismerős bizonyosság érzete, és ebből egyáltalán nem az következik, hogy az XCOM végleges verziója bármiben is alulmaradna az elvárásoknak, hanem csupán azt, hogy ezen sorok szerzője nem óhajt a saját csapdájába esni, ezért ezúttal lelkesedését félretéve igyekszik a tárgyilagosság jól ismert fegyverével élni.
Azok kedvéért, akik valamilyen csalafinta ármány miatt lemaradtak volna előzetesünkről, összefoglalom, hogy miről is van szó. Az XCOM: Enemy Unknown a hasonló cím alatt megjelent 1994-es játék remake-je és egyúttal alapos, a kor igényeinek megfelelő újragondolása. Az alaphelyzet, hogy a nem túl távoli jövőben földönkívüli-támadás éri Földanyánkat és vele együtt az ő szerény és nem túl felkészült gyermekeit, vagyis minket. Világszerte nő a pánik, az emberrablások száma riasztó mértékben emelkedik. Ebben a rendkívül riasztó helyzetben egy titkos, kormányok fölötti tanács életre hívja az XCOM szervezetét, amelynek elsődleges célja, hogy megtudja, mégis mi az anyám fészkes fityfirittyét keresnek itt ezek az... izék, majd udvarias, ámde határozott gesztussal, mondjuk egy lézerstukit képükbe tolva jelezze, hogy itt bizony feleslegesen állnak sorba vízumért...
"Ügyesen kell lavíroznunk a vérgőzös harc, bázisunk építése és finanszírozása, valamint az új eszközök kifejlesztése és bevezetése között..."
A korábban kipróbált előzetes verzióhoz képest alapvető változásokat már nem eszközöltek sem a játékmenetben, sem pedig a grafikában. Ez nagyon is jól van így, hiszen ahogy már az előzetesben is igyekeztem jelezni, egy kifejezetten összetett játékra sikeredett az XCOM, ahol nem elég ész nélkül beküldeni katonáinkat a csatatérre. Ügyesen kell lavíroznunk a vérgőzös harc, bázisunk építése és finanszírozása, valamint az új eszközök kifejlesztése és bevezetése között, hogy csak a legfőbb pillérekre hívjam fel a figyelmet.
Ami az alapvető tapasztalatom: a játék nehéz. Indítottam most egy új játékot, hogy le ne maradjak még véletlenül se semmiről. Mivel nagy volt a mellényem, meg amúgy is volt már némi tapasztalatom, beikszeltem az elején az "Iron Man" módot, ami azt jelenti, hogy egyszerre csak egy mentésünk lehet, vagyis bármit teszünk, azt már visszacsinálni lehetetlen. Hát mit ne mondjak (Például azt, hogy háttal nem kezdünk mondatot!), alaposan megjártam. Az XCOM ugyanis nem cécózik. Egy idő után pályánként küldi ellenünk az újabb és újabb rémségeket, sokszor hármasával. Az egyik megmérgez, a másik gránátot lő, a harmadik gyorsan el tud repülni stb..
"Maradjunk annyiban, hogy régen tudott számítógépes játék ennyire megszívatni, és ez fantasztikus!"
Amit a korai verzióban még hiányoltam, mind a küldetések, mind az ellenségek száma terén, itt most megszűnt. Változatos pályák, változatos ellenfelek. A kedvencem eddig Rio ostroma volt, ahol civileket kellett menteni, csakhogy az ezen a pályán bemutatkozó óriásrovarok tevékenysége folytán az időben nem evakuált emberek zombikká váltak. És én még azt hittem, könnyű lesz... Néhány pályával később már ott tartottam, hogy alig négy zöldfülű katonám maradt bevethető állapotban, a többi sérülés miatt pihent, újoncokra nem volt pénz, nem volt elég műholdam a szövetséges országok felett, akik ezért egyfelől nem fizettek pénzt, másfelől eluralkodott a félelem. Kína és India végleg kiszállt az XCOM-ból, én pedig ott álltam négy tapasztalatlan, pánikra erősen hajlamos zöldfülűvel a játék legerősebb szörnyeivel szemben. Maradjunk annyiban, hogy régen tudott számítógépes játék ennyi megszívatni, és ez fantasztikus! Az agyonscriptelt, csőszerű FPS-ek világában, ahol még azért is külön achievement jár, mert sikeresen bezártad a tutorial ablakát, egy ilyen határozottan régimódi játék igazán vérpezsdítő. Mindeközben a látvány, ami a szemünk elénk tárul, egyáltalán nem '94-et idézi. Az XCOM-ot ugyanis az Unreal motor hajtja, így aggodalomra semmi okunk nem lehet. A modellek talán elbírnának még néhány száz poligont, de ennyire nem óhajtok szőrszálhasogató lenni!
Fájó szívvel azért, de említést kell tennem néhány negatívumról is, amelyek elsősorban a játék taktikai részénél jelentkeznek. Úgy vélem, hiányzik a finoman kimunkált kő-papír-olló elv. Vannak persze specializált kasztok, választhatunk a képességeik közül és nem egy akár döntően befolyásolhatja egy-egy ütközet kimenetelét. Az egyjátékos módban ez bőven elég lesz arra, hogy megteremtse annak a bizonytalanságnak a hangulatát, hogy bizony, nem mindig elég a képzettség, a győzelemhez szükségünk lehet egy nagyobb adag szerencsére is. Ám ugyanez akkor, amikor élő ember ellen játszunk, kevésbé szórakoztató. Többnyire mi állítjuk össze saját csapatunkat, de közben nem látjuk, kikkel állunk majd szemben. Lehet, hogy véletlenül pont olyan kombinációt rakunk össze, amely megállíthatatlan lesz, de az sem elképzelhetetlen, hogy pechünk van, és pillanatok alatt lemosnak minket a pályáról. Útközben pedig már nincs lehetőség változtatni. Nincs a játékban az a nagyszerű finomság, amivel a StarCraft például rendelkezik, vagyis a folyamatos reagálás lehetősége. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne a multi szórakoztató és élvezetes, csak ne legyenek túlzottak az elvárásaink stratégiai vonalon...
Az XCOM: Enemy Unknown összességében az idei év eddigi egyik legjobb alkotása lett. A története, bár a maga módján valamennyire kiszámítható, mégis kellemes elegye az X-aktáknak, a Men in Blacknek és Ed Wood 9-es terv a világűrből című filmjének. (Ez utóbbinak pusztán a bájára értem, természetesen!) Aki szereti az igazán jó játékokat, mindenképpen szerezze be, mert az XCOM az. Egy igazán jó játék!
