Kisebb koromban imádtam a James Bond filmeket: látványosak voltak, akciódúsak, zseniálisan eltalált főszereplővel, hatásukat pedig paródiák, játékok (és természetesen folytatások) révén a mai napig érezhetjük. Amikor Daniel Craig főszereplésével pár éve az egész Bond-verzumot rebootolni próbálták a készítők, mit ne mondjak, nem voltam elragadtatva az ötlettől, és sajnos a félelmeim be is igazolódtak – rengeteg akció, mondvacsinált történet, egysíkú karakterek, tucatfilmmé butított klasszikus. És bár a legutóbbi produkció, a Skyfall egész jól sikerült (lehet, hogy enyhe volt ez a megfogalmazás, a kritikusok ugyanis az utóbbi 10-15 év legjobb Bond mozijának tartják), a minőségjavulás sajnos nem érte el a játékfeldolgozásokat, és a tavalyi megkérdőjelezhető színvonalú Goldeneye remake után a színvonal csak még lejjebb süllyedt.
Öt korábbi Bond-kalandot élesztettek újra, filmenként 2-3 pályával.
Történetünk a Skyfall során kezdődik (a jövőben várható egy ingyenes DLC, amely az aktuális film néhány pályáját és elemét bedobja a játékba), amikor Bond megsebesül és lezuhan a vonat tetejéről. Haldoklása közben lepereg előtte egész élete – vagy legalábbis azok a pillanatok, amelyeket a játék készítői a legérdemesebbnek tartottak bemutatásra –, így élhetjük át újra az ügynök öt korábbi kalandjának rebootolt, felpörgetett változatát, filmenként két-három pályán. Az öt filmet öt egykori James Bond-színész munkái közül válogatták ki, de a karakter külsejét most mindegyikben Craigre cserélték. A filmek cím szerint az eredeti színészekkel: Goldfinger (Sean Connery), Őfelsége titkosszolgálatában (George Lazenby), Holdkelte (Roger Moore), A magányos ügynök (Timothy Dalton), Halj meg máskor (Pierce Brosnan).
Igen ám, de hiába hangzik remekül ez a koncepció, a narratíva terén máris hatalmas hátraszaltónak lehettem tanúja, az egyes filmeket/pályákat ugyanis pusztán egy rövid, homályos intro vezeti fel, majd rögtön az események sűrűjébe kerülünk, és ha nem ismerjük az adott filmet, a karakter múltját, gyakran fogalmunk sem lesz, miért törünk be egy svájci aranyfeldolgozó üzembe, vagy miért kell megvédenünk egy lányt motorosszános bűnözőktől. Ez vérbeli rajongóknak ugyan nem gond, de ha valaki csak az utóbbi évek filmes termését ismeri, az szerintem elég gyakran fogja a homlokát ráncolni. Na de a rajongók sem maradtak pofonok nélkül. Míg a tavalyi Goldeneye esetében nagyon díjaztam, milyen ötletesen megoldották a fejlesztők a klasszikus film történetének és jeleneteinek újragondolását, remixelését, addig a Legendsben ez a legnagyobb jóindulattal is fércmunka, gyakorlatilag minden történet modern környezetbe került (szerintem ez is inkább azért, hogy ne kelljen túl sok fegyvert, karaktermodellt és textúrát legyártani), de maguk a szereplők azt leszámítva, hogy James Bond most Daniel Craig külsejét viseli, semmit sem változtak, és a történetet, a jelenetek sorrendjét sem érte jelentős változás, egyszerűen csak kiragadták közülük azokat, amelyekből pályát lehetett építeni. Ez pedig néha igencsak megmosolyogtató, például Felix Leiter esetében, aki többször is szerepelt a reboot filmekben, színesbőrű CIA ügynökként, a játékban pedig visszakapta a Sean Connery-filmekben látott jellemzőit – fehérbőrű, irodai CIA-vezető.
De a játék hibáit sajnos nem csak ilyen kis szépséghibák gazdagítják. Alapvetően gondjaim voltak magával a játékmenettel is. A Goldeneye-ban még kaptunk egy minimális és abszolút felesleges lehetőséget a lopakodásra, itt, amikor az első pálya elején Bond a csendes beszivárgást azzal indítja, hogy felrobbant egy egész repteret, majd leugrik az őrbódé elé, már sejtettem, hogy még annyira sem számíthatok, mint legutóbb. Igaz, hogy van néha lehetőség az őrök hátába lopakodni, de a holttesteket nem tudjuk eltüntetni, ha pedig egy őr meglátja elhullott társát, megszólal a riadó, ha egy kamera veszi észre, megszólal a riadó, ráadásul mivel a lopakodós részek szinte mindig szűk, zárt helyeken zajlanak, sok ellenfél körül, inkább vegyük alapértelmezettnek, hogy megszólal a riadó. Ha pedig a lopakodás nem opcionális, akkor egy ötéves is meg tudná csinálni – komolyan, ha a karórámmal tönkreteszek egy hangszórót, akkor azt az őr órákig bámulja, és nem veszi észre, hogy az ellenség, aki több száz társával végzett, ott megy el törpejárásban a háta mögött? Úgyhogy igen, a csendes, lopakodós pályarészekről gyakorlatilag le lehet mondani.
De nem is szükségesek, a játék ugyanis könnyű, még akkor is, ha a két rendelkezésre álló lehetőség közül ismét a klasszikus módot (regeneráció helyett páncél- és életerőcsomag) választjuk, a nehézségi szintet pedig jó közepesre lőjük. Az ellenfelek ugyanis egész egyszerűen veszélyesen ostobák. Rendben, régóta ismert mém, hogy ha végtelen csatát akarunk látni, akkor nem két azonos forráskódú mesterséges intelligenciát engedünk egymásnak szuperszámítógépeken, hanem a Bond filmek csatlósait és a Star Wars rohamosztagosait végtelen lőszerrel, de amit a játékban művelnek ellenfeleink, néha egyenesen már sértés. Mióta bevett taktika például, hogy ha a betolakodó ügynök kihajol a fedezék mögül, nem tüzet nyitunk rá, hanem mi is kisétálunk, hátat fordítunk, és elkezdünk rohanni? Bizonyos pályarészek alatt pedig, amikor van egy kis tűzcsend néhány átvezető sztorielem erejéig, már egyenesen nevetséges ez a logika, az őrök ugyanis nem ismernek fel, pedig két teremmel arrébb kiirtottam félszáz testvérüket, barátjukat, ivócimborájukat (Austin Powers óta tudjuk, hogy a névtelen miniont is várja otthon valaki), sőt ezt a biztonsági kamerák még fel is vették, esetleg best of válogatást vetítsek nekik, hogy felismerjenek?
És hiába a rengeteg szó, a feketelevesből még mindig hátravan a zacc. A játékmenet (és a motor) egyértelműen Call of Duty (ráadásul grafika alapján három-négy évvel ezelőtti). Hiába vannak néha kötelezően használandó kémfelszereléseink, hiába tudjuk egy minimális szinten fejleszteni a kellékeinket, hiába kell néha (nevetségesen egyszerű quick time eventté alakított) ökölharcot vívnunk a főgenyákkal és csatlósaikkal (Oddjob, Zhao, Jaws...) a 6-7 órás játékidő jelentős részében nem tudtam volna megmondani, hogy akkor most CoD-ot tolok-e, vagy James Bond adaptációt. A multi sem túl eredeti, lightos kiadásban nyújtja ugyanazt, amit szinte minden más program, és van ugyan egy négyfős osztott képernyős mód, könyörgök, a játék olyan könnyű, hogy már egy ember is játszi könnyedséggel tud végigsöpörni az egész sztorin, mire képes akkor négy?
A zene pedig tulajdonképpen a klasszikus Bond-zene és a Goldfinger főcímének végtelen egybemosása, de ezen a ponton már inkább megállnék, a lényeg a fentiekből elég egyértelműen kitűnik. A 007 Legends sajnos annak ellenére, hogy egy zseniális kis múltidézés lehetett volna, egy teljesen felejthető, kihívás nélküli tucatjáték lett (külön fájó pont ráadásul, hogy a fejlesztőcsapat nem csak a tavalyi Goldeneye 007: Reloadeden dolgozott, hanem gyakorlatilag az N64-es The World is Not Enough óta számos Bond adaptációt ők jegyeznek, legalább egy-két platformra vonatkozóan). Fáj miatta a szívem, de nem tudok mit tenni: Bond-rajongóknak ez kevés és nem méltó a filmek színvonalához, Call of Duty fanatikusok pedig nemsokára kapják az évi porciójukat, amely mesterlövészi támogatás nélküli küldi vízbe a próbálkozó 007-est. Ha valaki nosztalgiázni akar James Bond múltjában, az a játék árából inkább vegye meg a régi filmeket DVD-n, legalább a széria harmada kijön belőle.
