A 2010-es, konzolokra megjelent Naughty Bear a kapkodással és ötlettelenséggel elrontott játékok tipikus iskolapéldája. Hiába volt adott egy remek téma (őrült maci gyilkolja tenyérbemászóan aranyos társait, amiért azok nem hívták meg egy szülinapi partira), a játék bugosan, szinte befejezetlenül került az üzletekbe, ráadásul az első pár pálya után monoton, repetitív és unalmas lett. Az 505 Games kiadó viszont úgy döntött, adnak még egy esélyt a karakternek, egy csak digitálisan megjelent folytatásban.
A mackók az elbűvölő Paradise Islandre utaznak kirándulni, viszont az erősen pszichopata hajlamú Naughtyt ismét nem hívják meg, hősünk pedig a túrabusz aljára kapaszkodva követi őket, hogy újra megmutassa, miért nem érdemes megfeledkezni róla. A sziget (sajnos nem sandbox) bebarangolása során a legkülönbözőbb macikat kapja kard- és puskavégre, kiszemelt áldozatai között ugyanis többek között szuperhős mackók, robotok, titkos társaságok és őrült tudósok is szerepelnek.
A gond csak annyi, hogy nemcsak a plüssmacik felejtették el Naughtyt, hanem a fejlesztők is azt a magától értetődő feladatot, hogy az első rész siralmas leszereplése után leüljenek, és néhány hetet közösen ötleteljenek a negatív kritikákból épülő koporsó felett, hogy mit is rontottak el, mit lehetne javítani a folytatásban, mire kell jobban odafigyelni. A Panic in Paradise ugyanis sajnos ahelyett, hogy javította volna elődje hibáit, sajnos megőrizte majdnem az összest, és még újakkal is megtoldotta a listát.
A játékmenet szinte semmit nem változott. Kiválasztjuk aktuális áldozatunkat, majd a sziget egy megadott pontjára kerülünk, ahol lesből támadva, különböző feltételeket teljesítve levadászhatjuk a célpontot, és a többi, utunkba álló macit, valamint egy hatalmas kulcs segítségével felkutathatunk és kifoszthatunk egy templomot a szigeten, amely általában új fegyvereket és felszereléseket jelent. A küldetések feltételei általában annyit határoznak meg, hogy milyen öltözékben, és milyen fegyverrel öljük meg áldozatunkat, ezen kívül teljesen szabad mancsot kapunk a dologban. Ha a pályát befejeztük, megvehetjük az összes ellenfelektől elvett és használt tárgyat is a boltban, hogy Naughty következő kalandjaira eleve azokkal indulhasson. Egyedüli említésre méltó újdonság, hogy a tárgyak (amelyek elég betegek, és gyakran remek popkulturális utalások – megtalálhatjuk például Gordon Freebear feszítővasát) egyúttal szerepjáték elemeket is a játékba csempésznek, ugyanis mindegyik növeli Naughty valamelyik tulajdonságát: erő, kitartás, gyorsaság, regenerációs képesség, félelmetesség. Utóbbi azért mókás, mert ha elég magas, akkor a macik néhány ijesztgetéstől, valamint a hullák és Naughty látványától képesek öngyilkosságot is elkövetni. Ráadásul ahogy egyre többet használjuk ezeket, szintet is lépnek, és még erősebb hatást fejtenek ki az adott tulajdonságainkon.
De jöjjön a feketeleves: a pályán a célpont likvidálására irányuló feladatok vagy pofonegyszerűek, vagy frusztrálóan körülményesek, néha nem egyértelmű a feladat megfogalmazása, véletlenül másképp tesszük el láb alól az áldozatot, és máris kezdhetjük elejétől a pályát, mivel checkpointok és mentés továbbra sincs. Szükség viszont az esetek többségében nincs is rájuk, kihívás ugyanis a fent említett frusztrálóbb feladatokat leszámítva szinte semmi nincs a programban. Ha nem rohanunk fejjel több tucatnyi ellenfélnek, gyakorlatilag lehetetlen meghalni, még ha meg is látnak minket, elég befutni a legközelebbi bokorba annyira, hogy mondjuk a fél oldalunkat fedje, ellenfeleink sosem találnak meg minket. A kivégzések egy idő után nagyon repetitívvé válnak, és a tárgyak vásárlása/kombinálása is csak addig jó móka, amíg rá nem találunk egy számunkra tökéletes kombinációra, és azt ki nem maxoljuk, ugyanis ettől a későbbiekben csak akkor válunk meg, ha az adott pályarész leírása konkrétan meghatározza öltözékünket.
És nem tudom, mennyire meglepő, de a multi valahogy ebből a játékból is kimaradt, legfeljebb online versenyezhetünk a pályákon elért pontszámok segítségével, ami elvileg adhatna valamilyen újrajátszhatósági lehetőséget, ha a játék nem lenne leírhatatlanul unalmas, már az első tíz perc után semmiféle újdonságot nem mutatva fel. A bugokról is ismét egy egész listát lehetne összeírni, de ha kettőt ki kellene emelnem közülük, akkor azok a villogó/hiányos textúrák (a grafika alapból nem egy matyóhímzés), és a közelharc, amely során az ellenfelek néha teljesen váratlanul pár méterrel arrébb „teleportálódtak”, ha hosszabb ideig ütöttem őket.
A Naughty Bear második része sajnos hiába ígért sokat, ismét beleesett ugyanazokba a hibákba, mint az elődje. Hiába tudjuk jól a Happy Tree Friends óta, hogy visítozó kisállatkákat brutálisan lemészárolni jó móka, egy jó alapötlet nem képes elvinni a hátán egy játékot, a játékmenet fél óra után a leglelkesebbek számára is unalmassá válik, a hibák és a feladatok pedig néha nagyon frusztrálóak. Nem szeretek nagyon alacsony pontszámokkal díjazni játékokat, de ezért egyszerűen soha, semmilyen körülmények között nem adnék pénzt. Ha Naughtyt valaha is újra látjuk, remélem, végre megkapja majd azt a mennyiségű kreatív és programozói munkát, amit igényelne.
