Nagy örömünnepet ülhettek nemrégiben a PC-s játékok rajongói, Tim Schafer és a Double Fine csapata ugyanis ismét bebizonyította, méltóak a billentyűzetes tábor bizalmára. Három és fél évvel azután, hogy megjelent a konzol-exkluzív Brütal Legend (és bukott meg a Double Fine átok, valamint az Activision-Blizzard megafúzióval járó hercehurca együttes hatására) nagylelkűen, az összes letölthető tartalommal megpakolva, PC-re is kiadták a játékot, eleve alacsony árkategóriásként. Én pedig, miután a konzolos változatot alig egy éve vittem végig, nagy lelkesen jelentkeztem, hogy vetek egy pillantást a portra, vajon érdemes-e azoknak is belevetniük magukat a metálos életstílusból faragott játékvilágba, akiket eddig a konzol-exkluzivitás visszatartott ettől. Szerencsére a DF csapatában ezúttal sem kellett csalódnom.
Arra az esetre, ha valakinek anno elkerülte volna a figyelmét a játék, esetleg konzol hiányában nem érdekelte volna, következzen egy kis emlékezetfrissítés. Hősünk Eddie Riggs (Jack Black, aki 2009-ben az év szinkronhangjának járó díjat nyerte ezért az alakításáért a Spike VGA-n), vérbeli roadie, a rock és heavy metal eleven avatárja, bármit megcsinál, megjavít, aminek élete értelméhez köze van, napjait azonban az igaz metal korának leáldozása után egy borzalmas, hírnévhajhász vadbarmokból álló, Kabbage Boy nevű banda menedzselésével tölti. A sors viszont közbeszól, a gitáros hibájából Eddie-t ugyanis egy koncerten maga alá temeti a díszlet, az övcsatjára csöpögő vér pedig megidézi Ormagödent, a tüzes leheletű metalbestiát, aki, miután bosszút áll a bandán, a kiválasztottjává teszi Eddie-t, és visszaküldi őt az időben. Itt hősünk legvadabb álmai válnak valóra: a táj olyan, mintha egy metalalbumokat rangsoroló lista borítóit egymás mellé ollózták volna, a gitárnyúzásokkal teli zene az éltető elem, a pogó és headbang a leghalálosabb harcmodorok, egy kellően ütős gitárszóló komplett seregeket söpörhet el, egy hatásos koncert pedig komplett birodalmakat képes megdönteni. Az egyetlen szépséghiba, hogy ezekkel az emberiség nem áll tisztában, mivel képtelenek elolvasni a metalt megalkotó titánok által hátrahagyott ereklyéket, és a démoni Doviculus nagyúr (Tim Curry) elnyomása alatt szenvednek. Eddie szövetkezik az emberi ellenállással, majd, mivel képes csatarendbe állítani a zene erejét, úgy dönt, segít nekik megdönteni az elnyomó hatalmat.
Ez nagyrészt azzal jár, hogy kocsinkkal, a Deuce-szal bejárjuk a térkép különböző tájait, sereget toborzunk, mellékküldetéseket oldunk meg, gitárszólókkal helyreállítjuk a titánok ereklyéit, kiszabadítjuk a fogságba esett sárkánygyíkokat, akik felturbózhatják tulajdonságainkat, új gitárszólókat tanulunk, új himnuszokat teszünk elérhetővé a Deuce rádiójában, értékes infókat szerzünk a történet előzményeiről, valamint tűzáldozatokat nyerünk, amelyekből felszerelésünket fejleszthetjük. Utóbbit a Motorkohók mélyén tehetjük meg, ahol maga Ozzy Osbourne, a Metal Őrzője vár ránk, hogy verdánkat és fegyvereinket minél halálosabbá és stílusosabbá tehesse. A játékmenet lényegében klasszikus hack-and-slash, a baltánk és gitárunk csapásait kombináljuk, szólók eljátszásával billentjük a magunk oldalára az erőviszonyokat, illetve, ha nem egyedül akciózunk, duót alkothatunk más egységekkel, ami által még újabb és halálosabb harctéri manővereket kaphatunk kézhez.
Ez nagyjából a start utáni első két óráig tart, addigra ugyanis összeáll seregünk (vagyis bandánk), az Ironhead, és elindítjuk a Pusztítás turnéját, amelynek során egyre beljebb és beljebb hatolunk az ellenséges területen, és elsöprő erejű koncerteken ütközünk meg a rivális „bandákkal”, akik mind valamilyen eltérő metal irányzatot képviselnek (Lionwhyte – glam, Drowning Doom – gothic és symphonic black, Tainted Coil démonok – nu és industrial). A koncertek során Eddie nem csak a megszokott módon járhatja be a harcmezőt, hanem a levegőbe is emelkedhet démoni alakban, és onnan gyakorlatilag egy kissé túlbonyolított RTS üzemmódban (1-4 gyorsbillentyűkkel és jelzőoszlopokkal kontárkodunk, csapatkijelölés nincs – a játék legfrusztrálóbb részei) szemlélhetjük az eseményeket. A lényeg, hogy gitárjátékunkkal meg kell nyernünk az úgynevezett a rajongó gejzíreket (hatalmas repedések, amelyekből csápoló rajongók áramlanak), akik ennek hatására a színpadunkhoz áramlanak, és ott erejükkel fejleszthetjük azt, illetve újabb és újabb egységeket hívhatunk a harcmezőre. Bizonyos gitárszólók csak ebben a módban érhetők el, amelyek a csapatok mozgatását teszik könnyebbé, illetve buffolják az egységeinket és gyengítik/demoralizálják az ellenséges csapatokat. A cél, hogy egy ellenséges épületet, általában a rivális banda színpadát, elsöpörjük, miközben a miénk ép és sértetlen marad.
Nagyjából ennyi lenne maga a játék, lássuk a tálalást! A rengeteg jobbnál jobb számra (összesen több mint 100 nyitható meg) bejárni a hatalmas, remekül felépített világot, lezúzni az ellenséges csapatokat hatalmas élmény. A játékra az epikus jelzőn kívül más nem ragasztható, fél óra mellékküldetésezés és céltalan bolyongás után nem elunni fogjátok magatokat, hanem egyenesen úgy felpörögtök, hogy legszívesebben nekirohannátok egy öt méter magas démonnak, hogy puszta kézzel tépjétek cafatokra. Amikor pedig nem epikus, akkor vicces – Jack Black, Jennifer Hale, Ozzy, Rob Halford, Lemmy, Lita Ford és Tim Curry olyan aranyköpéseket és szövegeket nyomnak, hogy azok bármelyik rajongó emlékeibe beleégnek egy életre. Az összképen ilyen téren egyedül a kissé rövid végigjátszási idő ront, amin még a mellékküldetések sem nyomnak sokat, gyakorlatilag pont mire ráérzünk a játék ízére, domináljuk a koncertcsatákat, sajnos vége is a mókának.
A portolás összességében korrektül sikerült, kontoller nélkül is könnyen megszokható az irányítás, a grafika jobban fest, mint konzolon, ráadásul egészen baráti gépigény mellett. A multit is sikerült átmenteni, bár kérdés, hogy pont a játék legfrusztrálóbb pillanatait (RTS koncertek – épp egy fokkal irányíthatóbbak és átláthatóbbak egér-billentyűzettel, mint konzolon) mégis miért akarná valaki még többet próbálgatni, mint amennyit feltétlenül muszáj... A matchmaking hibátlan, játékos is akad, ellenben egy alkalommal, amikor ellenfelem kicsatlakozott a csata közben, szépen összeomlott a játék. A konzolos verzió bugjait sem sikerült javítani, ráadásul a port ezeket még megtetézte azzal is, hogy a Deuce-ba ülve valamiért nem láthatjuk, éppen milyen szám szól a lejátszóban, és az új számok megnyitásakor sem kapjuk meg az üzenetet, hogy a playlist pontosan milyen elemekkel bővült. Ez valamilyen grafikai bug lehet, mert néha a kombók leírásánál sem látjuk a szükséges kombinációt, és elvétve az átvezetők alatt néha a karaktermodellek is furán remegtek... Remélem ezt egy patch javítja majd, konzolon semmi ilyesmi nem fordult elő. Viszont nem hinném, hogy ezeket a hibákat a port többi, jól eltalált eleme nem rekompenzálná. Összehasonlítási alapként nemrég vettem meg a Viking: Battle for Asgard PC-re átírt változatát, az kontroller nélkül játszhatatlan volt, a beállítások kimerültek a felbontás skálázásában, olyan érzésem volt, mintha csak egy „Convert to PC” gombot megnyomott volna a kiadó – ennél pedig a Brütal fényévekkel jobban lett átültetve kedvenc masinánkra.
A Brütal Legend tehát nem sokat változott, ugyanúgy kissé bugos, ám hihetetlenül epikus, szórakoztató, vicces és emlékezetes játék maradt, ami a hangulatával száz és száz vetélytársát képes földbe döngölni. A portolás tekintetében kiegyezek egy korrekt jelzőben, a látvány és az irányítás jó, az opciók széles skálán állíthatóak, ellenben a grafikai hibák felett nehezen lehet szemet hunyni. Ha esetleg úgy érezted, három éve is mindent megadtál volna csak azért, hogy játszhass ezzel a játékkal, ne habozz, nem fogsz csalódni, ha pedig tétovázol is, nyugodtan adj neki egy esélyt – ez a játék az a metal és a rock világának, ami a Toy Story volt a klasszikus szobajátékoknak vagy a Rontó Ralph a játéktermi masináknak. Nekem rajta van a „top 10 legjobb játék, amit valaha játszottam” listámon, akár a konzolos, akár a PC-s verziót kell néznem.
DECAPITATIOOOOOOOOOOOOOOOOOOON!
