2008-ban – akkor még a Midway Games berkeiben – Ed Boon és csapata egyszer már bebizonyította, hogy a főleg a tengerentúlon roppant népszerű szuperhősök is kiválóan alkalmasak az általuk annak idején a Mortal Kombattel új magasságokba emelt verekedős játékstílusban való szereplésre. Ekkor éppen a már említett sorozat univerzumát hozták össze egy amolyan spin-off epizód erejéig az egyik legnagyobb amerikai képregénykiadó karaktereivel a Mortal Kombat vs DC Universe című alkotásban. És habár a játék több szempontból is rendhagyó volt, alapvetően szép sikereket ért el, és egyszersmind lefektette az azóta NetherRealm Studios néven tovább működő fejlesztők későbbi programjainak az alapjait. Ebben volt ugyanis először a már megszokott arcade és többszemélyes játékmódok mellett moziszerű, történetvezérelt, fejezetekre osztott egyszemélyes kampány, amelynek minden egyes szakaszában más és más szereplővel küzdhettünk, amely által a sztori megannyi szálon bontakozott ki. Ugyanez volt jellemző a 2011-es Mortal Kombat rebootra is, amely nemhogy a sorozat, de a műfaj egyik eddigi legjobb alkotása lett. És szintén ez jellemző a csapat legújabb, a napokban megjelenő játékára, az Injustice: Gods Among Usra is, amely ismét a már említett képregénykiadó halhatatlan szuperhőseit állítja csatasorba. A játék fejlesztését mindvégig hatalmas érdeklődés övezte, amit persze a szakmában már tapasztalt, öreg rókának számító készítők is a végletekig fokoztak a szép lassan, fokozatosan csepegtetett információk által. A köznyelvben csak „szuperhősös Mortal Kombat” jelzővel illetett játék végül hamarosan eljön, láttatja magát, és bizonyosan győzedelmeskedni fog. Mondom is, hogy miért.
Központi szerepet játszik a DC Comics írói által kiötlött történet.
Ebben a programban is központi szerepet játszik az ezúttal a DC Comics profi írói által kiötlött történet, amely ha nem is eget rengető, de legalább eredeti, kellően fordulatos, és a főszereplők viselt dolgait ismerők számára nem kevés meglepetést tartogat. Tételezzük ugyanis fel, hogy számtalan párhuzamos univerzum létezik (úgy látszik, mostanában ez a trend dívik a játékok történetíróinak körében), amelyekben minden személy megvan, aki a többiben, csak némely események másképpen alakulnak. Az egyik ilyenben egy verőfényes napon minden gonoszok legőrültebbike, Joker atombombát robbant Metropolis szívében, amely több millió ártatlan ember között végez Lois Lane-nel, Superman szerelmével is, aki éppen Clark Kent még meg nem született fiát hordja a szíve alatt. A családját elveszítő védelmező fékezhetetlen haragjában barátja, és a többi védelmezőt magába tömörítő Igazság Ligájában vele bajtársként együtt küzdő Batman figyelmeztetése ellenére kegyetlenül meggyilkolja a lila öltönyös, zöld frizurás, vigyorexfüggő bohócot. Öt esztendő telik el, amíg egy másik, a történet szerint az általunk ismert univerzumban ugyanezek az események következnek be. Joker Harley Quinnel az oldalán éppen beélesíti a Lex Luthortól kapott atombombát Metropolis szívében, amit a Liga oszlopos tagjai minden erejükkel igyekeznek megakadályozni. Sikerük egy hajszálon látszik múlni, amikor néhányukat a tömegmészárlásra készülő főgonosszal egyetemben egy titokzatos erő átránt az előbbi világba, ahol minden úgy fest, mint egy rémálomban. Gotham City szörnyűbb, mint valaha, és Metropolis is a romjaiban hever. Mindent az Új Világrend nevű szervezet irányít, amelynek titokzatos vezetője nem más, mint maga Superman. Itt valahogy minden és mindenki más, mint ahogy azt már megszokhattuk: a zöld az néha sárga, és a Jing néha Jang, de hogy ne lőjek le semmit előre, nem mondok többet. Az összesen tizenkét fejezetre osztott, ötven darab kétmenetes küzdelemből álló történet a legkönnyebb fokozaton egy laza koradélután alatt végigjátszható, de persze a játékidő a nehézségi fokozat függvényében ennek többszöröse is lehet.
A moziszerű, látványos történetvezetés módja szinte teljesen megegyezik a bevezetőben említett előző két alkotással, és a stílushoz mérten abszolút az élvonalba tartozik. Annyi változott, hogy ezúttal néha különféle Quick Time Eventek szakítják meg a bunyók monotonitását. A kampány mellett számos arcade játékmód is bekerült a program egyjátékos részébe. Ezek egyfelől a már megszokott sémán alapulnak, vagyis mindenki válassza ki a maga kedvenc karakterét, és győzze le az ellenfelek tízfős csoportját, akik ezúttal nem egy tornyon vagy létrán, hanem előttünk sorban helyezkednek el. Kezdetben öt különféle típusú ilyen csatamód nyitható meg, amelyek között olyanok is találhatók, mint például a mérgezett (vagyis folyamatosan fogyó) vagy meg nem újuló életerővel rendelkező karakterekkel való küzdelem. Az egyes szereplők személyes befejezéseit, vagyis hogy kivel mi történt a fő történetben tárgyaltak után, ezekben a csatákban való győzedelmeskedéssel nyithatjuk meg.
Emellett egy S.T.A.R.S. Lab nevű játékmód is bekerült a repertoárba, amely a hagyományos kihívás módot váltotta fel. Ebben minden karakterrel végigjátszhatunk egy-egy tíz küldetésből álló történetet, amelyben minden egyes misszió egyfajta speciális feladatot ad nekünk, mint például kizárólag bizonyos mozdulatsorok alkalmazása a harc közben stb. Teljesítményünket tapasztalati pontokkal jutalmazza a játék, amelyek segítségével szintet léphetünk. Ez egyfelől mind több ikont, jelvényt, hátteret, kosztümöt és portrét nyit meg nekünk, másfelől különböző, az archívumban elkölthető kártyákat is biztosít, amelyek költségén zenéket, koncepciórajzokat, miegyebet tehetünk elérhetővé, de akár a győzelmekért kapott XP-t is megtöbbszörözhetjük bizonyos számú meccs erejéig. Tartozik még hozzánk egy ún. Hős kártya is, amelyet kedvünkre variálhatunk a fejlődésünk során megnyitott újabb portrék és egyebek segítségével, így büszkélkedve elért eredményünkkel. Nekem például a tesztelés során lejátszott mintegy kétszáz küzdelem során elért 52. szinten az 50-es szint eléréséért járó portré virít a kártyám mellett (ez a maximum, amiért új portré jár), valamint a száz szupererő használatért járó ikon, és a Supermannel a csata módban való győzedelmeskedésért járó háttér. A lehetőségek száma igen nagy, így ez a kártya kinek-kinek egyfajta személyes azonosítójaként is szolgál, hiszen az interneten is ez jelenik meg a neve mellett.
Sajnos az online többjátékos módokat nem tudtam a tesztelés során kipróbálni, egyszerűen azért, mert valahányszor felléptem, a lobbykban nulla személy tartózkodott. Egyébiránt itt is a szokásos lista található meg játékmódok tekintetében, mint például a rangsorolt és privát küzdelmekben való részvétel, avagy a különféle szerverekre való belépés lehetősége, esetleg új lobby indítása. Naponta változó online kihívások is várnak a játékosokra, amit belépéskor közöl a rendszer. Ezek olyan feladatokat tartalmaznak, mint például megadott időn belül ötszöri győzelem egy bizonyos karakterrel egy másikkal szemben. Az offline kétjátékos mód ugyanolyan élményt nyújt, mint bármelyik hasonló stílusú játékban. Ilyenkor ellenfelünk is szerez XP-t, és szintet lép, ha legyőz minket. Érdekes módon csapat alapú, tag team küzdelem nem került be a játékba.
A képregényekből és filmekből már ismert helyszínek is nagyon szépen kidolgozottak.
A játékot ezúttal is az Unreal Engine 3 hajtja, amely legtöbbször nagyon jól teljesít, de időnként – főleg az átvezetők során – sok évvel ezelőtti képi világ tárul elénk. A harci részek rendszerint azonban igen látványosra sikerültek, ami mondjuk a készítők ismeretében el is várható. A mozgás nagyon szép és folyamatos, az egyes karakterek (akik összesen huszonnégyen vannak) harci stílusa más és más, és mindegyikük rendelkezik egy borzasztóan brutális speciális mozdulattal, ami a legutóbbi Mortal Kombat X-Ray mozdulatát váltotta fel. Ezen kívül minden szereplő számos speciális mozdulattal és a hozzájuk fűződő szupererővel rendelkezik, amelyet szintén alkalmazhatunk.
Újdonságként ezúttal a bevitt és bekapott találataink által feltöltődő, négy részre osztott erőcsík terhére meccsenként egyszer elindíthatunk egy fogadás (wager) nevű eseményt is (kizárólag azután, amikor már a második életerő csíkunkat fogyasztjuk), és ekkor mindenkinek limitált idő áll rendelkezésére, hogy az 1-2-3-4-es erősségű (illetve amennyi ebből feltöltve rendelkezésére áll) csíkrészletet „feltegye” ellenfele ellen. Ekkor az esemény kimenetele attól függ, mekkora a különbség a két tét közt, így vagy veszítünk valamennyit életerőnkből, vagy nyerünk, az ellenfélnél pedig fordítva alakul a dolog.
A képregényekből és filmekből már ismert helyszínek is nagyon szépen kidolgozottak. Rendszerint átlőhetők a karakterek egyikről a másikra (ami nem kis ütésszámú kombókat eredményez), és számos felhasználható tárgy is van rajtuk. Ezeket egyébként minden karakter másképp használja, fizikai adottságától függően.
A hangok és a szinkron megvalósítása szintén vér profi, ami a zenéről is elmondható. Az pedig, hogy a stáblista alatt a most megjelent Depeche Mode album egyik slágergyanús száma, az Angel szól, számomra már csak a habok habja volt a tortán.
A vezérlés ezúttal valamivel nehezebb, mint a 2011-es Mortal Kombat esetében volt, ami annyit tesz, hogy gyorsabbnak, pontosabbnak kell lennünk, és az időzítésre is oda kell jobban figyelnünk. Szerencsére alapos és bőséges oktató rész van a segítségünkre, illetve bármikor gyakorolhatjuk is az egyes szereplők mozdulatait, amelyek közül néhányat most kijelölhetünk, és küzdelem során feltüntethetünk a képernyőn. Az mondjuk furcsa volt számomra, hogy nagyon szegényes az egyes beállítási lehetőségek tárháza, így például nem változtatható a menetek száma sem, és az óra is mindig 90 másodpercről indul (illetve kikapcsolható), de nem akartam ezeken fennakadni. A játék hangulata durván magával ragadott, gyakorlatilag az elmúlt három nap során minden szabadidőmet azzal töltöttem.
Ismét elmondható, hogy egy stílusban új trónkövetelő született.
Így, a végszóhoz közeledve őszintén megmondom, hogy nem vagyok egy nagy szuperhősrajongó. Az egyes figurákat is csak limitáltan ismerem, nem is mindegyiket, és soha nem vonzott a képregények világa. A jó bunyós játékokat, különösképpen a Mortal Kombat széria darabjait azonban nagyon szeretem, és nagyobb összegben mertem volna fogadni benne, hogy Ed Boon és csapata ezúttal sem fog tévedni. Miután mintegy 12-14 órán és 200 meccsen át teszteltem az Injustice: Gods Among Us című legújabb alkotásukat, elmondhatom, hogy abszolút igazam volt. A játék ugyanis lenyűgözött, magával ragadott, és nem ereszt. A fő sztorit kétszer is végigtoltam (főleg azért, mert nekem nehezen érthető volt elsőre, pláne a csak árnyalatnyi színkülönbséggel megrajzolt ruhájú egyik és másik dimenzióba tartozó hősök miatt), és számos karakter végződését is megnéztem már. Mindegy, hogy valaki a képregényeket vagy a jó játékokat szereti-e, ezúttal a két tábor igényei találkozhatnak. Ismét elmondható, hogy egy stílusban új trónkövetelő született. Igaz, ezúttal ugyanattól a szülőtől. Szép volt, NetherRealm!
