Vasember 3 [film]

Tavaly áprilisban teljesült minden valamirevaló geek álma: egy filmben láthattuk osztani Vasembert, Amerika Kapitányt, Thort, Hulkot, a Fekete Özvegyet, Sólyomszemet és Sam Jacksont... akarom mondani Nick Furyt. A Bosszúállók geek-történelmet írt, Joss Wheedon pedig azok radarjára is felkerült kötelező életműként, akiknek esetleg eddig kimaradt volna tőle az Astonishing X-Men képregénysorozat, a Buffy, a vámpírok réme, vagy az utóbbi évek legjobban eltalált horrorfilmje, a Cabin in the Woods. A Marvel szuperhősös filmjeinek sorában azonban nyilvánvaló, hogy a csúcs elérése nem jelenthetett megállást, és valószínűleg a Marvelt birtokló Mickey egér hasonló ördögi mosolyra húzhatta száját, mint a titán Thanos a Bosszúállók stáblista utáni jelenetében. Egy évet kellett csupán várnunk, el is kezdődött a folytatást felvezető második szuperhősfilmes hullám, stílusosan az elsőt is indító Vasember harmadik önálló filmjével.

A Bosszúállók eseményei alaposan megváltoztatták Tony Starkot (Robert Downey Jr.). Az összecsapás a földönkívüli armadával, majd halálközeli élménye a New York feletti féreglyukban pánikrohamokat, alvási problémákat és enyhe üldözési mániát váltottak ki nála. A helyzetén az sem javít, hogy felbukkan a színen egy újabb megalomán őrült, a Tíz Gyűrű terrorszervezetet vezető Mandarin (Sir Ben Kingsley), aki saját bevallása szerint „csupán” meg akarja tanítani az amerikai népet az élet keserű igazságaira, viszont miután az egyik akciója során Stark testőre, Happy Hogan (Jon Favreau) megsérül, hősünk nyíltan kihívja a Mandarint, ami háza lebombázását és látszólagos halálát eredményezi. Tony azonban kihasználja az utóbbi által nyújtott lehetőséget, és nyomozni kezd, megpróbálja kideríteni, ki is az új ellenfele, mik a valódi céljai, hogyan hajtja végre a támadásait robbanószerek vagy fegyverek nélkül, és hogy jön a képbe néhány régi tudóstársa, találmányukkal, az Extremis nevű genetikai csodával. Az ideje fogytán van, a Mandarin néhány napon belül nyilvánosan ki akarja végezni az Egyesült Államok elnökét, Starknak pedig ezúttal a csúcstechnológia nélkül kell szembenéznie egy emberfeletti ellenféllel és saját démonaival.

A filmmel kapcsolatban már az előzetesek során elhangzott két jelentős változás. Az egyik ezek közül a rendező lecserélése volt, Jon Favreau ugyanis ezúttal csak mellékszereplőként tért vissza, a direktori széket az eddig jobbára csak a Halálos fegyver sorozat forgatókönyveiről ismert Shane Black vette át. A másik az alaptónus, a második Marvel-hullám célja ugyanis jó előre leszögezetten már nem a hősök bemutatása, hanem egy olyan világ felvázolása, ahol a veszély mindennapos, bármikor feltűnhet egy újabb maszkos hérosz vagy köpenyes gonosztevő, és a világnak, illetve a meglevő karaktereknek alkalmazkodniuk kell ehhez a felálláshoz. Ez leginkább Robert Downey Jr. alakításán jön át, ő ugyanis a film utolsó harmadáig tökéletesen hozza az eddigi magabiztos, playboykodó Tony Stark helyett a paranoid, magánéleti és lelki problémákkal küzdő megtört hőst. A szereplőgárda többi tagja is korrektül segíti őt ebben, kivéve talán Ty Simpkinst, aki olyan, mintha csak a Disney megrendelésére írták volna őt be valamelyik „különleges háziállat/problémás kisfiú” felállású családi filmből. Sir Ben Kingsley is egy hatásos, határozott és ijesztő Mandarint hoz, akinek egyetlen problémája, hogy ugyanúgy nem kap elég játékidőt a kibontakozáshoz, mint tettestársa, az A.I.M. techno-terrorszervezetet vezető Aldrich Killian (Guy Pearce).

De aztán jön a film utolsó harmada, és az addigi mérsékelt, ám látványos akciójeleneteket, mélynek szánt karakterábrázolást, csavarosnak tervezett sztorit felváltja az összes korábbi Marvel-moziban kötelező, lazább, CGI-től szemkifolyatóssá animált finálé, és minden addigi előny nagyjából tíz ponttal értékelődik le. Látványos a dolog, jól eltalálták a Vasemberek vs. Extremis felállást is, de ha ezt nem számolom, nehéz elnézőnek lenni afölött, ahogy Tony összes pszichés problémája megoldódik egyetlen telefonhívástól, vagy ahogy Ben Kingsley karakterét egyetlen jelenettel viszik át karizmatikusból nevetségesbe (hogy konkrétan hogyan, arról viszont nem spoilerezek). És végül a nagy finálé... egyszerűen hiteltelen. A lezáró hangvétel ellenére tuti biztos, hogy úgyis látni fogunk még Vasember filmet bőven, egyszerűen nem értem, miért kellett ilyen tónust adni az utolsó perceknek, sem azt, hogy miért kellett a nagy egy-egy elleni végső harcot ötpercesre rövidíteniük.

A hangulat, a feszültség, a színészi játék mélysége tehát pont a film végére hal meg, és a gond az, hogy ezeken kívül nem sok minden maradt, amire a Vasember 3 támaszkodhatna. A zene első hallásra elmegy, sokadikra a többség már hiányolni fogja a korábbi részek időnkénti AC/DC villantásait, a látvány megszokott színvonalon mozog, a 3D teljesen felesleges és középkategóriás.
A Vasember 3 összességében egy nagyon korrekt film lett, a második résznél maradandóbbat tett le az asztalra, na meg Downey továbbra is képes a hátán elvinni az egészet, akár páncél és repulzorok nélkül is. De ha az utolsó húsz-harminc percben a készítők nem kaptak volna vérszemet, és nem akkor próbálják felélni a költségvetés jelentős részét, akár sokkal kiforrottabb, komolyabb és jobb film lehetett volna belőle. Így végső soron csak ugyanazt nyújtja, mint az összes eddigi szuperhősmozi, és közel sem győzött meg arról, hogy a Bosszúállók utáni filmek hangulatban bármit is különböznek majd a nagy eposzt előkészítő ötös fogattól.