Számomra különösen kedves a Frictional Games előző játéka, az Amnesia: The Dark Descent, ugyanis a 2010-ben megjelent játékról írt élménybeszámolómmal váltottam meg a jegyem a PC Dome magazin cikkírói közé. Az azóta eltelt években abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy megannyi remek játékról írhattam itt le a véleményem. Végül 2012 februárjában jött a hír, hogy a csapat dolgozik a következő játékán, amely az Amnesia – nem egyenes – folytatása lesz. Ma pedig elérkezett az idő, hogy megosszam veletek élményeimet az Amnesia: A Machine for Pigs kapcsán.

Az első, amit le kell szögezni a játékkal kapcsolatban, hogy gyakorlatilag semmi köze nincsen az első részhez. A történet 1899-ben játszódik Londonban, főszereplője Oswald Mandus, aki egy vágóhíd és húsfeldolgozó üzem vezetője. A vállalkozás már régen a család birtokában van, ám az utóbbi időben alaposan megromlott a környező lakosok véleménye az üzemről. Mandus a játék elején a szobájában ébred, és hamar rájön, hogy valami nagyon nincsen rendben. Gyermekei nyomtalanul eltűntek, a házat pedig titokzatos rengések teszik próbára. Azonnal a gyerekek kutatására indul, ám telefonhívást kap egy titokzatos idegentől, aki közli, hogy nagy baj van: a csemeték az üzem alatti gigantikus gépezet fogságába estek, és csak mi menthetjük meg őket. Ahogy egyre mélyebbre ereszkedik a komor, baljóslatú alagutak és csarnokok között, lassan rádöbben, hogy valami embertelen zajlik a felszín alatt, amelynek valami köze van a vágóhíd disznóihoz is.
A történet első hallásra kissé bugyutának tűnhet, ám biztosíthatok mindenkit, hogy a játék bizony az első részhez hasonlóan sötét titkokat rejt, a sztori pedig bőven tartogat fordulatokat.

A játék le sem tagadhatná elődjét, hiszen mind a játékmenet, mind a látványvilág abból építkezik. Kezdve az előbbivel, valójában némi egyszerűsödés tapasztalható, ami igazából nem tett túl jót a játéknak. Míg az első részben fontos szerepe volt a tárgyak mozgatásának, a szekrények és fiókok nyitogatásának, addig ez az elem itt kicsit úgy hat, mint egy motorban felejtett funkció. Most is kinyitogathatjuk a legtöbb asztal fiókjait (a szekrényeket legtöbbször nem, így az azokban bujkálás is a múlté), ám azokban az esetek 90%-ában semmit sem találunk. Nincsen inventorynk sem, így tárgyakat sem kell gyűjtögetnünk, vagy legalábbis csak nagyon ritkán, és akkor is maximum egy-két helyiséggel kell őket arrébb vinnünk. Már lámpásunk olajának pótlásával sem kell vesződnünk, valamint a sötétben való rettegés sem játszik szerepet.
Ezek alapján azt mondhatnánk, hogy gyakorlatilag egyetlen dolgunk van: menni előre és eljutni az egyes szintek végére, ám ez azért korántsem így van. Minden szinten várnak ránk feladványok, amelyek általában bizonyos tárgyak összegyűjtését és megfelelő felhasználását jelentik. Ezek a feladványok szerencsére kellően változatosak.
Természetesen harcrendszer ezúttal sem került a játékba, ám a ránk leselkedő szörnyetegek (róluk részletesebben picit később) száma elég alacsony, kijátszásuk pedig meglepően könnyű. Ezzel együtt az Amnesia első részére jellemző konstans feszültség megmaradt, vagyis rengetegszer azon kapjuk magunkat, hogy egy-egy ajtó kinyitása előtt azon tanakodunk, vajon milyen szörnyűség vár ránk a túloldalán.

Az állandó izgalomért ismét a hangokkal való szinte tökéletes játék felel, ezt remekül ültették át az új részbe is. Az állandó környezeti neszek ezúttal is a frászt hozzák az emberre (amellett, hogy sokszor ugraszt ki minket a játék a székből a váratlan eseményekkel is), mindig van valami motoszkálás körülöttünk. Ahogy egyre mélyebbre ereszkedünk az üzemben, a hatalmas gépek állandó zúgása is végigkísér minket. Mandus rengeteget beszél magában, hallucinál, hangokat hall. Ha valami szörnyeteg ólálkodik a közelünkben, félelmében zihálni kezd, ami könnyen átragadhat a gyengébb idegzetű játékosokra is. Elvétve találunk fonográfokat (és mindenfelé régi naplóbejegyzéseket) is, amelyekből további részleteket tudhatunk meg a háttértörténetről. A zenék dinamikusan változnak, így egy-egy akciódúsabb (értsd: menekülős) jelenetnél pergőbb ritmusok várnak ránk, míg az általános a baljós, nyugtalanító muzsika.

Ahogy korábban említettem, a játékmenet mellett a grafika is az első részt idézi, ám e téren sokkal kevesebb az eltérés. Gyakorlatilag azt is mondhatnánk, hogy a látványvilág teljesen megegyezik az elődével, ami jó is és rossz is egyben. Persze a két játék eltérő korszaka miatt teljesen más környezetben mozgunk, de így is sok tárgyat láthatunk viszont az előző játékból. Ez jó, mert az egyedi ódon hangulathoz nagyon sokat ad ez a körítés, érzésem szerint egy csilli-villi DX11-es látványorgiával tálalva közel sem lenne ennyire jó a végeredmény. Így kijelenthető, hogy a kopottas grafika ezúttal hasznosabb, mint a VGA-izzasztó effektparádé. Ugyanakkor tetszik, nem tetszik, ez a látvány már kezd egy picit kevés lenni. A textúrák alacsony felbontásúak, a modellek néhol egészen baltával faragottnak tűnnek. Ám ami számomra a legnagyobb gondot jelentette, az a „disznóemberek” megjelenése. Nem, hogy nem ijesztőek, de számomra inkább viccesnek tűntek, ahogy ott botladoztak körülöttem. Ez pedig sokat rontott az élményen.
Cserébe viszont a helyszíneket egytől egyig remekül kitalálták. A ház, az üres utcák (igen, ezúttal külső helyszínek is vannak), a gyártelep, valamint a templom mind hátborzongatóak és nyomasztóak lettek. A föld alá ereszkedve pedig szinte éreztem a bűzt és a hőséget, ami egy ilyen a helyen terjenghet.

Egy rövid bekezdés erejéig kitérnék az egyik nagyon fontos dologra, a játék honosítására is. Mivel a történetet a rengeteg naplóbejegyzésből, Mandus kusza hallucinációiból és a telefonbeszélgetésekből ismerhetjük meg, így kimondottan hasznos, hogy mindezt magyar feliratokkal is élvezhetjük. Bár kimondottan jól értek angolul, bizony sokszor beletört volna a bicskám, ha ki kellett volna bogoznom, hogy Mandus éppen miről beszél, így viszont minden világos volt elsőre is (már amennyire egy félőrült beszéde világos lehet).

Ha összegeznem kell az Amnesia: A Machine for Pigset, azt mondanám, jó folytatást kaptam, de nem tökéleteset. A hangulat nagyon hasonlít az első részhez, de mégis teljesen eltérő történetet, világot és borzongást kapunk. A látvány is hű maradt, ám remélhetőleg egy esetleges harmadik részhez már újítanak majd a fejlesztők. Bár a játékmenet talán túl sokat is egyszerűsödött, ez valójában nem nagyon tűnik fel. A hangok pedig ismét a tökéletesség határát súrolják, ide értve a remek zenei körítést is (az orgonajátéktól minden alkalommal megborzongtam). A Frictional Games – és az őket ezúttal segítő The Chinese Room – még mindig tud horrorjátékot csinálni.