Nem hinném, hogy közületek sokan hallottak volna a Tales sorozatról, pedig Japánban a franchise sikere és népszerűsége magasan vetekszik az olyan nagy klasszikus JRPG-kkel, mint a Dragon Quest vagy a Final Fantasy. Ennek az oka is megvan: sajnos főleg az utóbbi időben nagyon kevés rész jutott el Japánon kívülre, egyesekből a rajongók YouTube végigjátszásokon, illetve anime-adaptációkon kívül nem is láthattak semmit. A nyelvi korlátozás viszont most ismét megtört, és a Namco két év késéssel (Japánban már a direkt folytatása is elérhető) kiadta angol nyelvterületen is az egyik legsikeresebb epizódot, a Tales of Xilliát.
Mivel a Final Fantasy-hoz hasonlóan csak a sorszámozott részek kapcsolódnak egymáshoz, így az előző részek (Vesperia, Graces, Destiny...) ismerete nem szükséges. Rieze Maxia világában járunk, ahol az egyensúlyt a szellemek tartják fent, élükön hatalmas uralkodójukkal, Lord Maxwellel. Történetünk kezdetén egy titkos katonai csoport egy hatalmas, spyrix névre keresztelt fegyvert épít fel az egyik nagyváros, Rashugal alatt, amellyel azonban az egész világot veszélybe sodorhatják, így Milla Maxwell – egy fiatal lány, aki egyben a szellemkirály földi avatárja – útra kel, hogy megsemmisítse. A kutatólabor körül fut össze egy fiatal, orvosnak készülő diákkal, Jude Mathisszal, aki maga is a laborba próbál bejutni, hogy megtalálja egyik eltűnt professzorát. Bár Milla eleinte csak akadályként tekint a fiúra, és nem is zavartatja magát különösebben miatta, később kénytelenek összefogni. Az akció végül kudarccal zárul, Milla elveszíti a Négy Legendás Szellemet, akiktől az ereje nagy részét kapta, a fegyvert sem tudja megsemmisíteni, és más lehetőségek híján Jude-ra és egy Alvin nevű zsoldosra támaszkodva kell útra kelnie a távoli szentélyéhez, hogy visszaszerezhesse az erejét.
Ha valaki ismerős a JRPG alapjaival, annak nem lesz nehéz dolga megbarátkozni a Tales of Xillia játékmenetével. Alapjában véve különböző városokban kereskedünk, pihenünk, veszünk fel küldetéseket, majd a történetnek megfelelően indulunk felfedezőutakra, amelyek során (néha minden alkalommal újratermelődő) kincseket gyűjthetünk be, és (a térképen is látható, kikerülhető vagy hátba támadható) szörnyek ellen csatázhatunk. A szépség és az igazi vonzerő az apró részletekben rejlik, ahol a játék újít a konkurenciához képest. A csaták például, amelyekben egyszerre négy karakterrel vehetünk részt (Alvin után csapatunk még sok más érdekes szereplővel bővül), valós időben zajlanak, szabadon mozoghatunk a zárt harcmezőn, támadásainkat csak az AC és TP pontok korlátozzák. Előbbi az alapvető harci manőverekhez szükséges, és időről időre automatikusan, illetve látványosabb hárítások, támadások után gyorsabban visszatöltődik, utóbbi pedig a csata során sebzésünk, illetve regeneráló tárgyak hatására termelődik, és speciális képességeinket süthetjük el vele. Lehetőségünk van támadni, skilleket használni, bármikor megváltoztathatjuk felszerelésünket, a különböző gombokra kiosztott támadásokat, illetve válthatunk a karaktereink között és módosíthatjuk a nem manuálisan irányítottak taktikáit. Egyszerre ugyanis csak egy szereplőt irányíthatunk, alapesetben a választott főszereplőt (a játék kezdetén választhatunk Jude és Milla között, bár a történetük több ponton fedi egymást, érdemes újrajátszani a másik karakterrel is), míg társaink meghatározott, részletes utasítások alapján viselkednek a harcban.
Az igazán jelentős taktikai opció azonban az összekapcsolás. Karaktereink egyetlen gombnyomással összekapcsolódhatnak egymással, ami több szempontból is igen nagy taktikai szabadságot ad: ekkor speciális utasításkészlet lép életbe társunknál, és új, eltérő képességeket is használhat. Ha például Millával Jude-hoz kapcsolódunk, a fiú időről időre gyógyít minket, ha a sérüléseink túl súlyosak, még feltámasztani is képes, míg ha Alvinnal kapcsolódunk, sokkal erősebbek a támadásaink, és még a nagyobb szörnyek védelmét is könnyen áttörhetjük. Mindezek mellett pedig még skilljeink is erősebbek, és egy oldalsó sáv feltöltésével sorozatba fűzhetőek, ami néha elképesztően brutális kombinációkhoz és sebzésekhez vezet.
Újítás viszont nem csak a harctéren van. A boltok kínálata például minden városban ugyanaz, és a történet előrehaladtával, karaktereink szintlépése miatt sem bővülnek. A kalandjaink során összeszedett, elsőre értéktelennek tűnő tárgyakkal, illetve pénzzel viszont lehetőségünk van fejleszteni a különböző kereskedőket, akik minden szintlépés után újabb tárgyakat kínálnak, a régebbi portékát pedig olcsóbban adják. Ennek köszönhetően – mivel a tárgyhasználat nem kötött szintekhez – grindmegszállottak akár már a játék elején is hozzájuthatnak kellően combos felszereléshez a befektetett idejükért cserébe. A fő küldetések mellett pedig időről időre elvállalhatunk különböző, időhöz nem kötött feladatokat is, extra pénzért és jutalmakért.
A Tales of Xillia legnagyobb érdeme azonban egyértelműen a hangulat. Ha egy kicsit is szereted a japán szerepjátékokat és/vagy animéket, megkockáztatom, keresve sem találhatnál jobb játékot. A látványos intro mellett később is kapunk gyönyörű anime betéteket, kalandjaink során néha megtekinthetjük szereplőink spontán párbeszédeit, az ilyen irányú orientáltságot pedig mi sem tükrözi jobban, mint a harcok nehézségi szintjének állíthatósága, amit ha szeretnénk, olyan alacsonyra is vehetünk, hogy egy gomb nyomkodásával pillanatok alatt kivégezhetünk mindenkit, csak hogy tovább élvezhessük zavartalanul a történetet. Még a szintlépés rendszere is automatizálható – ekkor néhány pontot kapunk, amelyekkel fejleszthetjük hálós elrendezésű tulajdonságainkat és képességeinket. Ha valaki nem szeretne előre gondolkodni és a hálón navigálással fáradni, a játék két gombnyomás hatására automatikusan elosztja a pontokat, és egy előre meghatározott irány szerint fejleszti a karaktert.
A játék szépségét azonban sajnos elég csúfosan elrondítja néhány hiba. A grafika egyrészt a mangás cell-shading effekt ellenére is ronda, ha két évvel ezelőtt jön ki nyugati területen, akkor is legfeljebb gyengén portolt PlayStation 2 játéknak tűnt volna. A csaták hangulata egy idő után elég monotonná válik, látszik, hogy a fejlesztők nem ezt az elemet tervezték a játék fénypontjának, valamint a gép irányította karaktereink elég bénán védekeznek a harcmezőn, és hajlamosak érdekesen leblokkolni, ha beakadnak valahová, vagy az ellenfelek körbeveszik őket.
Mindettől függetlenül a Tales of Xillia közel tökéletes JRPG, nagy eséllyel az egész Tales sorozat talán eddigi legjobb része, és ajánlom mindenkinek, aki szerette a korábbiakat, esetleg az azok alapján készült anime-adaptációkat.
