Vannak olyan alkotók, akiknek nem szükséges évente több művet is piacra dobniuk ahhoz, hogy a nagyvilág tudja, még léteznek. Elegendő, ha „szökőévente” egy-egy új produktum kikerül a kezeik közül, hogy biztosítsák a publikumot – no és a szakma szigorú képviselőit – arról, hogy bizony nagyon is számolni kell velük. Legyen szó filmről, könyvről, zeneműről vagy – mint esetünkben – videojátékról, minden ágazatnak megvannak a maga halhatatlan nagyjai. A másik dolog, ami az eszembe jutott az, hogy búcsúzni sokféleképpen lehet, főleg ha az ember tudja, hogy mennie kell. Most, az új konzolgeneráció hajnalán a két piacvezető rendszer is lassan elköszön, legalábbis ami az ezekre készülő exkluzív címeket illeti. Közülük azonban az egyik, a Sony eddig asztali csúcsgépe, a PlayStation 3 valami hihetetlen eleganciával teszi ezt. Nem mintha a nagy konkurens, az Xbox 360 érdemeit bármiféle kritikával illethetnénk, de ők valamiért nem fáradoznak hasonló mértékben azon, hogy meghálálják a népes rajongótábornak a sokévi kitartást és hűséget. Köszönetük egyik legkézzelfoghatóbb jele mostani ismertetőnk alanya, a Beyond: Two Souls című alkotás, amelyet december elején a Gran Turismo 6 követ majd.
A Quantic Dream francia gárdája 1997-ben verbuválódott Párizsban, és azóta mindössze négy játékuk látott napvilágot. Ezek közül az utóbbi három teljesen új irányvonalat nyitott a szórakoztatóelektronikai programok műfajai között, a látványos mozifilmek világát ötvözve a játékokéval. Ezek a leginkább interaktív mozikként aposztrofálható alkotások rendszerint komoly sikert és elismerést könyvelhettek el, még ha nem is az osztatlan fajtából. Ennek pedig számos oka lehet, amelyek egy nem elhanyagolható része – szerény véleményem szerint – abban keresendő, hogy bizony az emberek – és mind a játékostársadalom, mind pedig a szaksajtó képviselői ebbe a fajba sorolhatók – jelentős része nehezen szakad el a megszokottól, a hagyományostól és a hosszú évek során beléjük ivódott kliséktől. Jómagam azonban mindig is nyitott voltam az újdonságokra, amit az is bizonyít, hogy most ezeket a sorokat írom, hiszen ha nem lenne ilyen az alaptermészetem, akkor annak idején, zsenge ifjúkoromban nem ejthetett volna visszavonhatatlanul rabul a kvarc- és számítógépes játékok világa, és nem ez lenne ma sem életem egyik legfontosabb része. Mivel azonban – legnagyobb szerencsémre, és a Ti legnagyobb szerencsétlenségetekre – nem ilyennek születtem, itt és most, hivatalos mivoltomban is elmondhatom, hogy a Fahrenheit és a Heavy Rain után a Quantic Dream ismét valami hihetetlenül nagyot alkotott!
A Beyond: Two Souls legdurvább, azt a többi program közül magasan kiemelő eleme annak nagyon erős története és drámai megvalósítása. A sztori egy különleges, titokzatos, de mégis hétköznapinak tűnő fiatal lány körül bonyolódik. Ő Jodie Holmes, aki születésétől fogva egy másik entitással, Aidennel áll szoros összeköttetésben, aki óvja és védi őt mindentől és mindenkitől, néha a lány akarata ellenére is. A nyitójelenetben Jodie elmondja, hogy szinte semmire nem emlékszik addigi életéből, az nagyon zavaros emlékek halmaza csupán, és rettentő keményen dolgozik azon, hogy összerakja múltját. Valahol, egy észak-amerikai kisvároson áthaladó főút mellett szedik őt össze a helyi rendőrőrs kiváló alkalmazottai, akik nem is sejtik, hogy egy egész különleges egység tart éppen feléjük a lány elfogására. Eközben a közlekedési szabályokkal nem törődve száguld a helyszínre a zuhogó esőben Nathan Dawkins professzor, aki hiába próbálja lebeszélni az illetékeseket a csapat biztos halálba küldéséről. Ő az, aki talán mindenkinél jobban ismeri Jodie-t, aki tisztában van a lány és Aiden a hétköznapi ember számára megmagyarázhatatlan kapcsolatával, és azzal, hogy ennek köszönhetően a speciális taktikai egység a biztos halálba tart. Odaérve nem is talál mást, mint amire számított: vérbe fagyott, kicsavart holttesteket, valamint egy leamortizált vidéki sheriffet. Ezután az időben abszolút cikázva játszhatjuk végig Jodie kusza emlékeit, amelyek során hol a kislány, hol a kamasz, hol pedig a már felnőtt hölggyel – no és persze Aidennel – vehetünk részt a legkülönfélébb eseményekben, az egyszerűnek tűnő kísérletektől a házibulikon át a CIA kötelékében történő bevetésekig. Mindezt pedig valami olyan hihetetlen drámaisággal, igazi színészek, hollywoodi sztárok által prezentált kiváló játékkal mutatja be a program, hogy ezzel nagyon kevés eddigi, általam ismert játék tudott a mai napig versenyezni. Sőt, azt is bevallhatom, hogy eddigi „etalonom”, az L.A. Noir továbbfejlesztett, az arcmimikára kihegyezett motion capture technológiával rögzített drámaisága, élethűsége ezúttal legyőzetett, és számomra új király született az említett trónon.
Interaktív, animált filmhez komoly szereplőgárda dukál. A játék két vezető karaktere a többek közt Christopher Nolan Eredet című filmjéből ismert Ellen Page, és az eleddig számtalan halhatatlan alkotásban bizonyított Willem Dafoe megszemélyesítésében került be a programba, méghozzá valami hihetetlen profizmussal és élethűséggel. Azt kell mondjam, nemhogy a PlayStation 3 talán valaha volt legszebb képi világát láthattam ebben a játékban, de bizony életem egyik (ha nem A) legbrutálisabb grafikai megvalósításával találkozhattam! A megszólaláson túlig (hiszen a nevezett művészek adják hangjukat önmaguk digitalizált másához, ráadásul mindezt kiváló magyar felirat teszi a hazai játékosok számára is közérthetővé) élethű karakterek, abszolút bőrszerűen borítottnak ható kinézetű, minden izmukat külön mozgató, gyakorta könnyáztatta arcok, részletgazdag környezet fogadott minden fejezetben, és nem csupán az átvezető videók során. De mit is beszélek, ebben a játékban nem létezik olyan, hogy „átvezető video”, hiszen az egész egy bő tíz-tizenkét órás, huszonhat (azok teljesítése után bármikor újrajátszható) fejezetből álló mozi, amelybe időnként beleavatkozhatunk. És éppen ez a momentum az, amelyet sokan nem, vagy csak nagyon nehezen tudnak megemészteni, pedig minden látszólagos linearitása ellenére a Beyond: Two Souls videojáték a javából! Az egyes fejezetekben – a Quantic Dream jó szokásához híven – többféleképpen is dönthetünk, ezáltal más és más kimenetelt elérve azok során. Az is igaz ugyanakkor, hogy döntéseink a legtöbb esetben nem befolyásolják olyan mértékben a későbbieket (tekintve, hogy a „későbbiek” gyakorta bizony a korábbiak), mint például azt a Heavy Rainben tették. Mindazonáltal mi dönthetünk arról, hogy például egy kiskamaszkori házibuli során Stephen King Carrie-jeként viselkedve toroljuk meg sérelmeinket, vagy félénken visszavonulunk. A látszólag egyenes irányba haladó történetet ily módon misztikus drámává, romantikus leányregénnyé vagy horrorisztikus pszicho-thrillerré is alakíthatjuk számtalan végkifejlettel mindamellett, hogy az mindvégig ezek – döntéseinktől függő mértékben – különféle arányú keveréke marad. Jómagam összesen ötféle végződést tekintettem meg, de a hírek szerint ennél jóval több van, amelyek kisebb-nagyobb mértékben eltérnek ugyan egymástól, de azok leglényegesebb momentumában (a végső konklúzióban) mind megegyeznek.
A program vezérlése roppant egyszerű, és az a lehető legnagyobb mértékben kihasználja a SIXAXIS kontroller adottságait (a Move támogatás kimaradt a repertoárból). Gyakran kell ugyanakkor a vezérlőt fel-le vagy jobbra-balra mozgatnunk a játék során, ami mellet főleg az analóg karoknak a jelzett irányba történő mozdítása, illetve összesen további 5-6 gomb – leginkább quick time event jellegű – használata a feladatunk. A programot egymagunk is játszhatjuk, vagy egy társunkkal kettesben, amely utóbbi esetben a második játékos Aident irányítja. Entitás kísérőnk képes körülkémlelni, tárgyakat mozgatni vagy lerombolni, szellemekkel társalogni, nyomok alapján elmesélni nekünk azok történetét, védőpajzsot vonni körénk és a hozzánk közel állók köré, illetve behatolni más, arra fogékony emberek elméjébe, ezáltal irányítva vagy egyszerűen megfojtva azokat. Az egyes fejezetek skálája az egyszerű, párperces, gyerekes dolgokat feldolgozóktól a hosszabb, menekülést vagy harcmezei bevetést elmesélőkig terjed. A választott nehézségi fokozattól függően („soha nem játszom videojátékkal”, illetve „gyakran játszom velük”) a program vezérlése is könnyebb vagy nehezebb (több időnk van egy-egy dolog elvégzésére, illetve több segítséget kapunk valamihez). Mindazonáltal legtöbbször nem valami sok instrukciót kapunk aktuális feladatainkról, és többnyire magunk bóklászhatunk, hogy azt felderítsük. Közben szól az év elején elhunyt Norman Cordbeil hol szívbe markoló, hol feltüzelő, hol pedig drámai zenéje.
A számos pozitívum mellett akad néhány nem túl szerencsés momentum is a játékban. A már említett linearitás mellett ilyen Jodie minden helyzetben ugyanolyan mozgása, vagyis az, hogy mindegy, hol van vagy mit csinál, valamennyi alkalommal ide-oda kémlelve baktat, egy-két sietős lépést is belecsempészve a mozdulatsorba. Nem futhatunk vagy sétálhatunk kedvünkre, sebességünk az adott szituációtól függ. Aidennel gyakran látszólag csupán ide-oda cikázhatunk a program által felkínált néhány pont között, és semmi mást nem tehetünk (bár időnként ilyen helyszíneken találhatunk meg egyes elrejtett bónuszokat – artworköt, werkfilmet, PlayStation 4-es techdemót, miegymást – amelyeket a főmenüben nyithatunk meg). Az sem a legszerencsésebb, hogy kétszemélyes üzemmódban Aiden irányítója a játékidő nagyobb részében csupán tétlen szemlélő, habár a remek, gyakran horrorisztikus, gyakran romantikus, gyakran pedig akciójelenetekkel tarkított történet kárpótolja mindezért. Végül a halhatatlanság és döntéseink viszonylag kisebb súlya említhető még meg a negatívumok a látszatnál jóval karcsúbb és jelentéktelenebb lajstromában.
A Quantic Dream ismét megmutatta, hogyan lehet szinte tökéletesen ötvözni a mozifilmeket a videojátékok varázslatos, magával ragadó világával. Ezúttal nem gyilkosságok sora szerepel ugyan a középpontban, és nem is három-négy főhős között váltogathatunk, cserében kapunk egy zavart, születésétől fogva különleges lányt, és egy hozzá kötött, ismeretlen eredetű entitást, akik jó nagy zűrbe sodorják magukat az időben ide-oda ugráló, de szépen lassan összeálló sztori során. Az pedig, hogy ebből a katyvaszból hogyan másznak ki, javarészt döntéseinken múlik, amelyek által drámai vagy romantikus irányt is vehet Jodie Holmes története.
Bevallom, nagy hatással volt rám ez a játék. Ebben része volt brutálisan jó megvalósításának – beleértve a hollywoodi szupersztárok szakasztott másainak remek játékát, a szuper szinkront, valamint a zenét –, és a mindent elsöprő történetnek is. Nem egy egyszer végigjátszós játék, az biztos! Hogy pedig ne is lehessen az, azt a várható DLC-k sora is biztosítja, amelyek közül az első már el is érhető. Egy szónak is száz a vége: megérkezett a PlayStation 3 valaha volt legszebb, egyik legmeghatározóbb játéka! Köszönjük Sony, köszönjük Quantic Dream!
