A Metro Last Light számomra az idei év egyik legjobban sikerült shootere, sőt, megkockáztatom, az egyik legjobban sikerült játéka. Nagyon szeretem Artyom bőrébe bújva végigküzdeni magam a mutánsoktól és egyéb, a föld alá kényszerült frakcióktól hemzsegő alagutakban, az ellenség háta mögött észrevétlenül átosonva továbbhaladni, kétségbe esve gázmaszkszűrők után kutatni a radioaktív sugárzással mérgezett felszínen, vagy nyíltan szembeszállni az ellenem szövetkezőkkel. Már a megjelenésekor tudni lehetett, hogy összesen négy letölthető csomagot készít még játékához az ukrán 4A Games, amelyek akár külön-külön, akár pedig a ma már szinte minden programhoz dukáló season pass formájában vásárolhatók meg. Közülük az első, a Faction Pack három egyszemélyes pályával bővítette a játék világát, amelyek mind stílusukban, mind pedig a bennük kipróbálható oldal személyében különböztek egymástól. A második a Tower Pack névre hallgat, és ennek megfelelően egy torony összesen öt szintjén kell végigverekednünk magunkat benne.

Ezúttal egy sérült katona szerepében tesztelhetjük harci képességeinket a játék világában fellelhető ellenfelekkel szemben. Utunk szintről szintre nehezedik, de meg kell mondjam, ha nem a legkönnyebb nehézségi fokozaton játsszuk, akkor már akár a legelején is meggyűlhet a bajunk az ellennel. Ebben a kiegészítőben – a fejlesztők nem titkolt szándéka szerint – a színtiszta harcra került a hangsúly, vagyis a lopakodást teljesen el is felejthetjük. Az egyes szintek előtt megtekinthetjük az azon várható ellenfeleket, illetve kiválaszthatjuk fegyverzetünket, és akár az MI által vezérelt társakat is vásárolhatunk magunk mellé (igaz, ezek nem az agysebészeti elit kollégium alapítói közül kerülnek ki). Célpontjaink amellett, hogy fedezéket keresnek, igyekeznek bekeríteni bennünket és fedezik is egymást, újabb ajtókat nyitnak ki, amelyeken át még több társuk érkezik, rendszerint hullámokban. Elért eredményeinket online listákon rögzíthetjük, amelyeken aktuális helyezésünk, teljesítményünk mellett, többek között a választott nehézségi szinttől is függ.

Az egyes pályák megoldásukban leginkább egyfajta arénákra emlékeztetnek, és így a játék engem leginkább egy botok ellen, egymagunk vívott Quake 3: Arenára vagy Unreal Tournamentre emlékeztetett. Valamiért az ukrán fejlesztők ódzkodnak a többszemélyes csatározások integrálásától, de jelen esetben legalább egy kooperatív mód nagyon is elfért volna a játékban. Ennek hiánya mellett van még néhány aspektus, ami nem túl szerencsés: ilyen a játék rövidsége (legkönnyebb fokozaton egy órán belül végigtolható az öt szint), a mentések ritkasága, a pályák újrajátszhatatlansága (azokat teljesítésük után nem tudjuk bármikor újra tolni, csak ha elölről kezdtük a játékot), illetve bizonyos stabilitási és grafikai bakik.

Őszintén megmondom, kicsit többet vártam egyik kedvenc lövöldözős játékom kiegészítőitől. A (Ranger módot nem számítva) négy tervezett DLC közül immár a másodiknál járunk, de én még mindig nem érzem azt, hogy ezek valami eget rengetőt adtak volna az egyébként kiváló alapjátékhoz. Kicsit olyanok nekem, mint egy DVD kiadvány nem túl sokat mondó, a filmhez csak kevés plusz adalékot adó extrái, amelyeket ezúttal külön pénzért szerezhetünk be. Nem tudom, mennyit fog ezen az álláspontomon a következő két letölthető tartalom, a Developer Pack és a Chronicles Pack változtatni, de remélem, sikerül nekik kicsit pozitívabb irányba mozdítani a mércét. Addig is én inkább az alap kampányt preferálom, de azt el kell ismernem, a kiegészítők segítenek abban, hogy kicsit jobban elmélyedjünk Dmitry Glukhovsky posztapokaliptikus világában.