Mindig jó dolog, ha az egyszeri tesztész egy Telltale játékot kaparint meg – csak aztán rájön, hogy az első epizód után még komoly bajban van a kritika megírásával. Adott egy történet, amely épphogy elkezdődött (illetve jelen esetben folytatódott), épp csak kezd kibontakozni a történet, aztán bumm: stáblista, a többi majd a következő epizódokban. Félreértés ne essék, nekem semmi bajom ezzel az epizodikus megjelenési formával, viszont újságíróként elég nehéz helyzetbe állít. Ráadásul most egyelőre nem is vagyok benne biztos, hogy sikerül az új évadnak megugrania az első által felállított színvonalat.
Lelki füleimmel hallom ám a felhördülést: Akkor az új rész pocsék lett? Nem, ezt nem mondanám, sőt. Kezdjük azzal a jó hírrel, hogy aki végigvitte az első szezont, a mentett állását importálhatja ide is, és a döntései ide is kihatnak. Nagyon érdekes Clementine-nal játszani, aki időközben már kiskamasz éveit tapossa. Meglepő, de ugyanakkor érthető, milyen gyorsan felnőttes gondolkodásmódja lett: hiába, egy zombi-apokalipszis során muszáj gyorsan felnőni a túléléshez – ugyanakkor szerencsére látni-érezni, hogy Clem kislány még. Példákat sajnos nem mondhatok, mert ordenáré spoiler lenne mind, de higgyétek el: Clemet irányítva is elég nehéz döntéseket kell meghozzunk, amelyek – tulajdonképpen a már megszokott módon – befolyásolják a történet alakulását. Persze Lee és Clem szívbemarkoló történetét nem lehet megismételni, de amit eddig láttam az új sztoriból az eléggé meggyőző volt.
Ami miatt viszont moroghatnékom van, az az első epizód rövidsége. Jelen pillanatban 111 percen áll a játékidő mutatója a Steam profilomon – és még csak nem is siettem a végigjátszással, sőt, meglehetősen kényelmesre vettem a tempót, és még a stáblistát is végignéztem az alatta szóló dal miatt. Ez nem igazán nevezhető acélosnak – bár a házon belüli konkurenciának számító The Wolf Among Us első epizódjába is mindössze két és fél órát tekertem... Nagyon remélem, hogy csak a történet ütemezése miatt sikerült az első rész ilyen kurtára – itt még olyan cliffhanger sincs, mint a manhattani meselények kalandjánál. A másik dolog, ami zavart engem, az a hagyományos kalandjátékokra jellemző rejtvények-feladatok. Tudom, némileg túlzok most, de míg az előző évadban azért kellett gondolkodni is (már az első epizódban a gyógyszertár kulcsának megszerzése is egy kellemes szürkeállomány-simogató feladat volt), ez a rész eddig leginkább egy interaktív mozi benyomását keltette bennem: csak sodródunk a történettel, néha választanunk kell, de igazi mentális kihívás nincs – remélem, hogy csak még.
Értékelőt most pont emiatt nem is írnék. Túl sok van még hátra ahhoz, hogy egy ilyen döcögős start miatt leírjam a The Walking Dead játék második évadját – és igazából ez a döcögősség is inkább önmagához képest az. Aki meglepi magát vele, rossz boltot semmiképp sem csinál, de a rajongók számára ez így eddig enyhe csalódás is lehet.