A The Gate az a típusú játék, amelynél minden esély megvolt arra, hogy különösebb akadály nélkül siklik el fölötte a figyelmem. Újabb Facebook/iOS hibrid, közösségi elemek, sokakhoz hasonlóan nekem is tele a hócipőm az ilyen jellegű, a hangzatos design mögött gyakorlatilag a játékosok kifosztására koncentráló programokkal. A The Gate azonban más. Amikor decemberben az egykori id tagok nagyban ünnepelték a Doom évfordulóját, John Romero egy gratuláló Facebook-posztban bejelölte az egykori id csapat összes tagját, remek alkalmat nyújtva arra, hogy végignézzem, mi is történik azokkal az emberekkel, akiknek végső soron a játékok iránti rajongásomat köszönhetem.

American McGee Facebook-profilján viszont nem számítottam semmi jóra. Szegényen legjobb tudomásom szerint továbbra is rajta ül a „hatalmas ötletek, remek design és borzalmas megvalósítás gyenge eladásokkal” átok, amely a játékiparban olyan súlyos, hogy még a fekete mágia aktív gyakorlói sem sűrűn süthetik el. A Grimm a legnagyobb jóindulattal is unalomba fulladt néhány óra után, az Alice: Madness Returns közel sem volt akkora siker, mint amilyennek jósolták, a hatalmas hype-pal beharangozott kickstarteres Akaneiro: Demon Hunters a legnagyobb jóindulattal is csak egy egyedi látványvilággal megáldott, ám viszonyításban meglehetősen gyenge hack-and-slash RPG lett, az Oz/Alice Otherlands projekttel pedig csodálkoznék, ha egyáltalán maguk a fejlesztők tudnák, mi a pontos helyzet. McGee profilján viszont minden a The Gate-ről szólt, egy számomra addig ismeretlen játékról, gyönyörű artworkökkel, rengeteg hangzatos promóval – egyszerűen nem volt szívem, hogy ne adjak neki egy esélyt, így hosszú idő után először ismét elindítottam egy játékot Facebookon, hagytam, hogy a Unity player betöltsön, és kíváncsian vártam, mi fogad.

A The Gate műfaját tekintve egy hack-and-slash arénaharcos RPG-kártyajáték hibrid. A lényegtelen történet – ha jól vettem ki – annyiból áll, hogy a pokol kapujának egyik őrét alakítjuk, akinek az irányítása alá vont démonok segítségével meg kell akadályoznia a sötét erők áttörését. Ezek az irányítható lények kártyalapokként jelennek meg a játék menüiben, a színük jelzi gyakoriságukat (szürke, vörös, arany és platina), a nevük mellett található szimbólumok a típusukat (gyógyító, távolsági, közelharcos) és az általuk uralt elemet (szél, tűz, folyadék, levegő – kő-papír-olló rendszerben hatékonyak/gyengék egymással szemben). A lap alján található az adott szörny szintje, amely az életerőt, támadást, sebzést és a használható képességek számát határozza meg, minden ötödik szintnél egy új erő válik elérhetővé. A lapok fejlesztése meglehetősen egyedi megvalósítást, és több lehetséges módot kapott. A szint úgy növelhető, hogy más szörnyeket feláldozunk az adott kártya számára, és a feláldozott lények szintjével, gyakoriságával arányosan kap tapasztalati pontokat. A szintkorlát megemeléséhez (alapból 10 a maximális szint) evolúció szükséges, amely 5-tel emeli a korlátot, ez a folyamat azonban a szörny gyakoriságától függ, a szürkék egyáltalán nem, vörösek egyszer, míg arany és platinum lények akár háromszor-négyszer is bővíthetőek, a véghezviteléhez pedig meghatározott lényeket kell feláldoznunk/összeolvasztanunk az evolúcióra szánt lappal. A megnyitott képességeket lélekérmékért cserébe (ez a valuta általában a többi fejlesztéshez is kell) erősíthetjük, minél magasabb szinten állnak, annál több érme és idő kell a folyamathoz, a játék során szerzett démonvérrel pedig az adott szinten felül növelhetjük a lények tulajdonságait (életerő, sebzés stb.).

Az igazi szépség azonban a csatatéren kezdődik, az így összeállított négylapos csapatunk ugyanis nem Magic: The Gathering stílusban kerül egy asztalra, hanem rendes, irányítható szörnyekként jelennek meg egy aréna közepén, ahol vissza kell vernünk a hullámokban érkező démonokat, illetve az adott pályák végén általában egy erősebb bosst. Az irányítás a mobilos/tabletes eredet nyomait viseli magán: támadáshoz és mozgatáshoz szörnyünket odahúzzuk a nekünk tetsző helyre, vagy a támadni/gyógyítani kívánt szörnyre, a különleges képességek elsütéséhez pedig a képernyő tetején elhelyezkedő sávból válogatunk. Ha ez esetleg túl bonyolult (néha elég átláthatatlan a csatatér), az egész harcot automatikusra is állíthatjuk, amely néhány apróbb bugot leszámítva (a legerősebb képességek elsütése gyengébb ellenfelekre) néha sokkal jobban megállja a helyét, mintha manuálisan kattintgatnánk. A lényeink az elemüknek megfelelően minden leölt ellenfél után ellőhető buffokat töltenek fel, a csaták végén pedig teljesítményünknek megfelelően kapunk új kártyákat, lélekérméket, a keményebb körök után néha még démonvért és captus kristályokat is (ezek egy speciális, lapgyűjtögető memóriajáték indításához szükségesek). A meccsek végén továbbá összeakadhatunk facebookos barátlistánktól függetlenül más kapuőrökkel is, akiket meghívhatunk a barátlistánkra, a listán levő barátainktól pedig minden nap egyszer kölcsönkérhetjük legerősebb szörnyüket, hogy ötödik harcosként segítsen minket a küldetésünk előrelendítésében (egy szigetekből álló térképen lépkedünk előre) vagy a random megjelenő hatalmas raid bossok leölésében (nagyon kemény csaták, az egyik legszebb élmény, amikor többszöri nekifutás nélkül versz meg egy ilyen monstrumot). A barátok „használatáért” továbbá mindkét játékos speciális jutalmakat kap, ráadásul ilyen jutalmakat akkor is kapunk, ha egy barátunk a mi egyik kártyánkat vette kölcsön - sőt, ha a lapunk segítségével egy raid bosst vert meg, a raid „terméséből” is részesülünk.

Ha pedig a rengeteg fejlesztési lehetőség és játékmód nem lenne elég, még van PvP is, időnként meghirdetett versenyekkel, achievementek listáját teljesíthetjük, jutalmakat zsebelhetünk be, ha a már megszerzett kártyák portfoliójában egész oldalakat töltöttünk ki. További jó pont, hogy bár a csaták indítása úgynevezett becsületpontokhoz kötött (egy csata öt ilyen pont), ezek ötpercenként töltődnek vissza egyesével, a maximális limitjük minden egyes szintlépéssel (maguk a kapuőrök is tapasztalatot gyűjtenek) nő, és soha nem éreztem, hogy hiányban lennék. Egyedüli hibák: a paklink mérete maximum 30 lap, amely csak valódi pénzzel bővíthető, és a ritka lapok, kedvenc szörnyek megtartása miatt egyre szűkösebb és szűkösebb lesz, ahogy gyűjtjük a lapokat, valamint a Unity engine meglehetősen gyakran omlik össze mind a menüben, mind a harcok betöltése során - remélem ezt hamarosan orvosolják.
Mindettől függetlenül a The Gate egy zseniális játék lett, a legjobb, legaddiktívabb anyag, amihez McGee az utóbbi időben a nevét adta, Facebookos mivolta ellenére nem erőlteti a játékosokra a folyamatos fizetést, a jelek alapján hatalmas, egyre növekvő játékos táborral rendelkezik, és ha valakinek a fenti sorok felkeltették az érdeklődését, bátran ajánlok egy próbakört.