Manapság elmondható, hogy a retro nemcsak a divat, de a videojátékok terén is virágkorát éli. Ez főleg a független fejlesztők és alkotásaik előretörésének köszönhető, amelyek között rengeteg olyan játékot találunk, amelyek nem a csilli-villi grafikájukkal vagy a hatalmas, szabadon bejárható – cserébe zombikkal teli... – játékterükkel kívánják megtalálni az utat a játékosok szívéhez, hanem épp fordítva. A '80-as, '90-es évek látványvilágát és jellemző játékmenetét hozzák vissza, amely szinte kivétel nélkül üdítő hatást kelt, hiszen általános vélemény, hogy a mai játékok mind egy kaptafára készülnek, irányításuk és játékmenetük is egy faék összetettségével vetekszik, és mint olyan, kiveszett belőlük a régi szellem. Ezzel szemben az ilyen régimódi alkotások pont sokunk gyermekkorának hangulatát csempészik vissza picit a munkától terhes hétköznapokba.
Ilyen alkotás lett a Matt Makes Games Inc. próbálkozása, a Towerfall Ascension is, amelyet volt szerencsém PlayStation 4-en kipróbálni.
A Towerfall Ascension a „keep it simple” jegyében készült, vagyis minden elemében az egyszerűségre törekszik. Története, mint olyan nem is nagyon van, a főmenüben mindössze 2+1 játékmódot találunk. A két fő pont a versus és a quest mód, vagyis a többjátékos és az egyszemélyes mód, ezek mellett (pontosabban alatta) találjuk még a trials pontot.
A quest módban egyszerre legfeljebb ketten játszhatunk kooperatív módban (a versusban pedig 2-4 játékos eshet egymásnak), sorra véve a térképen található pályákat. Ezekből szerencsére elég sok van, amelyek felépítése és látványvilága mind eltér egymástól. Amint egy küldetést teljesítettünk, feloldunk egy újabbat és így tovább. A küldetések megkezdése előtt négy karakter közül választhatunk, bár én igazán különbséget a külsejüket leszámítva nem nagyon láttam köztük.
A játékmenet bár pofon egyszerű alapokon nyugszik, idegölően nehéz. Adott egy aréna, amelynek egy bizonyos pontjáról indulunk, majd hullámokban érkeznek a különböző szörnyek, akiket vagy íjunkkal, vagy rájuk ugorva kell eltennünk láb alól. Igen ám, csakhogy elég csak egyetlen pillanatra hozzájuk érnünk (kvázi melléugrunk, ami nem is olyan ritka, cserébe marha gyakran előfordul), máris egy élettel kevesebb. A szörnyekben ráadásul túlteng a túlélési ösztön, így rendre igyekeznek valahogy elkerülni nyilainkat (persze ez általában maximum egyszer sikerül nekik, a második-harmadik jól célzott lövést már nem tudják hárítani), amelyek száma véges. Ellőt nyilainkat szerencsére összeszedhetjük a pályán, feltéve, hogy nem olyan helyre csapódtak be, ahová mi nem tudunk eljutni. Éppen ezért érdemes mindig a lehető legpontosabban és legkörültekintőbben céloznunk, különben pillanatok alatt lőszer nélkül találjuk magunkat, és üldözőből üldözötté válunk.
Mindez a nehézség egyszerre frusztráló és adja meg a játék igazi sava-borsát. Frusztráló, mert a rengeteg újrakezdés percek alatt képes elvenni az ember kedvét a próbálkozástól és inkább keresünk valami kevésbé embert próbáló elfoglaltságot, mint a The Sims vagy ilyesmi. Másrészről viszont ez a nehézség is csak a videojátékok hőskorának hangulatát hozza vissza, hiszen annak idején szinte minden játék ilyen nehéz volt, ha épp nem nehezebb. Az én egyetlen problémám ezzel (és ez meg is látszik az értékelésemben), hogy sokszor úgy éreztem, nem az én személyes ügyetlenségem, hanem az irányítás az oka, hogy nem oda ugrom vagy lövöm ki a nyilam, ahová szerettem volna. Kontrollerrel kifejezetten sokáig tart megszokni az irányítást, így sokkal könnyebben jön elő az imént említett frusztráltság.
A Towerfall Ascension látványvilága is a régi időket idézi, elég csak vetni egy pillantást a képekre. Hamisítatlan '80-as évek kétdimenziós megvalósítása a karakterektől, a menün keresztül a hátterekig és az effektekig. Az egészen látszik az odafigyelés, és az, hogy szívből készült. Más kérdés, hogy ez ma már megoszthatja a játékosokat: van, aki bolondul ezekért a játékokért, valaki viszont messze elkerüli őket. A játék zenéi és hangeffektjei viszont mind remekül sikerültek. A dallamok a menüben és a pályákon mind nagyon sokat dobnak a hangulaton, jól passzolnak ehhez a fantasy világhoz. A hangeffektek pedig szintén a régi megoldásokat idézik, mintha egy GameBoy-jal játszana az ember.
A Towerfall Ascension remek példája a szívvel-lélekkel készülő játékoknak, amely egyaránt kellemes kikapcsolódást nyújthat a veterán játékosoknak és az ifjabb generációnak is. Ennek egyetlen kulcsa, hogy megszokjuk, kitanuljuk az irányítást, mert anélkül hamar a földön végezheti a kontroller a lábunk alatt. Aki szereti a 2D-s retro játékokat, az mindenképpen adjon egy esélyt ennek is. Ráadásul haverokkal még nagyobb az élmény.
