A magyar NeocoreGames fejlesztőcsapat eddig főleg stratégiai játékaival hívta fel magára a figyelmet. Olyanokkal, mint a Lionheart vagy a King Arthur sorozat, amely utóbbi a Total War széria valós idejű csatáit vegyítette szerepjátékelemekkel. Az utóbbi pár évben azonban más vizekre eveztek, és elkészítették a tavaly megjelent The Incredible Adventures of Van Helsinget, amely már az akció-RPG műfajba tartozott. Ez persze egy elég tág megfogalmazás, hiszen például ide sorolhatjuk a Mass Effectet is, ezért talán pontosabb, ha azt mondom, hogy a Van Helsing és most megjelent második része a Diablo-félék családjába tartozik. Ami pedig az MMO-knál a World of Warcraft, az az ARPG-knél jelenleg a Diablo III, így a műfajban mindent hozzá mérnek, nem véletlenül tettem én is így a Torchlight II esetében, vagy Phoenix kolléga a The Incredible Adventures of Van Helsing ismertetőjében – ezúttal is több helyen ezzel történik majd az összehasonlítás.
A hasonlóságot pedig kár is lenne tagadni. Aki játszott már ARPG-vel, könnyen ki fogja magát ismerni a The Incredible Adventures of Van Helsing II-ben is. A legszembetűnőbb rész, a kezelőfelület szinte megegyezik, csakúgy mint a tárgyak és a szörnyek színkódolása. A konkrét játékmenetről már nem is beszélve. Monsztákat hentelünk XP-ért és tárgyakért, hogy még több mosztát hentelhessünk XP-ért és tárgyakért. Röviden ennyi. Ez így leírva nem tűnik túl szórakoztatónak, de csak azért, mert az ördög a részletekben rejlik! A lényeg, hogy a karakterfejlődési rendszerrel és a varázstárgyak drop rate-jével a játék azt az illúziót tudja kelteni a játékosban, hogy egyre erősebb lesz, és hogy ez neki jó. Ez az, amit olyan zseniálisan eltaláltak a Diablo első két részében, ezt tudta jól meglovagolni a Torchlight II, és ez ment valahogy félre (szerintem) a Diablo III-ban. A Van Helsing II viszont sikerrel veszi az akadályt. A Torchlight II-vel ellentétben – amely kevesebb, de jobban használható skillekkel operál – a VH2 inkább a Diablo II hozzáállását követi a sok választási lehetőséggel. Felmerül persze a skillek egyensúlyban tartásának kérdése, de mivel egy NPC segítségével tetszőlegesen bármikor újraoszthatjuk pontjainkat, nem fog problémát jelenteni.
Kasztokat tekintve ezúttal háromból választhatunk. A Thaumaturge tulajdonképpen a varázsló, az Arcane Mechanic inkább a technikai vívmányokra épít (robotok, gránátok), végül a harmadik választási lehetőség az első rész egyetlen kasztja, a Hunter (vadász). Ez utóbbit specializálhatjuk közelharcra és lőfegyverekre, míg a másik kettőt csak a saját szakterületére, így a kasztok száma tulajdonképpen három és fél.
A Lady Katarina és Van Helsing között zajló párbeszédek a Dragon Age és a Mass Effect legjobb pillanatait idézik.
A játék során kapunk egy állandó társat, az első részben már megismert szarkasztikus kísértetet, Lady Katarinát. Ő segítségünkre van a harcban, szintlépéskor fejleszthetjük a skilljeit, ezen felül pedig visszaküldhetjük a városba is, eladni a lootot. De a legjobb, amiért velünk van, az a közte és Van Helsing között zajló párbeszédek, amelyek a Dragon Age vagy a Mass Effect legjobb pillanatait idézik. A Torchlight II-ben is kaptunk egy NPC társat, szinte pont ugyanezekkel a funkciókkal, de ott ez a társ egy háziállat volt, kutya, macska, papagáj (szó szerint), így nyilván nem volt tere a főhőssel folytatott párbeszédeknek. A Katarina és Van Helsing közti beszélgetések viszont igencsak szellemesek ( :-) ), és tucatjával tartalmaznak filmes, gamer és könyves utalásokat, amelyeken sokszor hangosan felnevettem. De ha nem utalgatnak, akkor is vagy egymást, vagy más filmes és egyéb kliséket cikiznek. Őket hallgatva egyrészt érzem, hogy (filmes kifejezéssel élve) megvan köztük a kémia, másrészt mindig izgulok, hogy ne harc közben jöjjön rájuk a szómenés, mert akkor nem tudok rájuk figyelni.
A második epizódban Katarina mellé kapunk egy másik szövetségest is, a Chimerát, ami tulajdonképpen egy nagyra nőtt kutya, amelynek kristályok állnak ki a bőréből. Egy küldetés során tehetünk rá szert, és onnantól kezdve hűségesen követni fog. Katarinával ellentétben nincs mindig velünk kalandjaink során, hanem egy skill segítségével idézhetjük meg egy bizonyos időre. Ha viszont éppen nincs a közelünkben, akkor a Lairben kerget egy macskát (szó szerint). Hogy értelmesen töltse az idejét, elküldhetjük vadászni különböző síkokra, ahonnan arannyal, tárgyakkal és XP-vel térhet haza, de akár meg is sérülhet. Ilyenkor nem tudjuk újra hasznát venni, amíg meg nem gyógyul.
A The Incredible Adventures of Van Helsing II újfent Borgov(i)a steampunkszerű világában játszódik, ahol a tudomány és a mágia is megfér egymás mellett. Az első percekben a látványvilága és hangulata leginkább a Confrontationre emlékeztetett. Miután az őrült tudóst, Fulmigatit legyőztük, helyét átvette egy Harker nevű tábornok, így Van Helsingnek újra az Ellenállás élére kell állnia. Harkerrel kapcsolatban felemás érzéseim vannak. Egyfelől nehéz komolyan venni egy olyan főgonoszt, aki az egész játék során egy szót sem szól hozzánk, ugyanakkor ez nem karakteridegen. Ő egy tábornok, nem harcos, így katonái és machinációi révén mégis folyamatosan jelen van a történetben, még ha fizikailag először csak az utolsó boss fightban találkozunk vele. És akkor sem közvetlenül vele harcolunk, mert ő egy tábornok.
Mivel háborúban állunk, ezért kapunk magunk alá négy kapitányt, akiket különleges küldetésekre küldhetünk. Minél jobban eltaláljuk, hogy az adott küldetés milyen személyiségű parancsnokot igényel, annál nagyobb jutalmat kapunk a végén. Valamint egy tower defense minijátékban megvédhetjük a titkos bázisunkat Harker csapataitól. Ezek mind azt az illúziót keltik, hogy háborúban állunk, valójában azonban semmilyen hatásuk nincs a történetre a questek teljesítéséért kapott közvetlen jutalmon túl.
A fő sztori előrehaladtával nyomon követhetjük teljesítményünket a töltési képernyőn megjelenő stilizált propagandakiadványok újságok címlapjain. És nyomon fogjuk követni, mivel a játék egyik fő technikai problémája a hosszú töltési idő. Minden pályaváltás töltőképernyővel jár, ami teljesen hazavágja a játék ritmusát, ami egy akciójátéknál pedig fontos. Továbbá rányomja a bélyegét egyéb döntéseinkre is. Visszamenjek-e most megcsinálni a tower defense küldetést (4 töltőképernyő), vagy még kipucoljam ezt a pályát? Még jó, hogy Katarinát vissza lehet küldeni eladni a lootot, legalább azokat a várakozásokat megspórolja nekünk.
Apropó loot. A játék során talált tárgyakat eladva gyorsan nagyon sok pénzt lehet szerezni. A Lairben található NPC-knél viszont gyorsan nagyon sok pénzt el is lehet költeni. Az egyiknél tehetünk meglévő felszereléseinkre plusz varázslatot vagy kicserélhetjük, erősíthetjük a már meglévőket. Egy másiknál az arra alkalmas tárgyainkba tehetünk úgynevezett esszenciákat, hogy még erősebbek legyenek. Ezek tulajdonképpen olyanok, mint a Diablóban a drágakövek. Így a játéknak a „gazdasága” dinamikus, mert mindig van mire elkölteni a pénzt, és ezért mindig még több kell belőle. Ha viszont nem adjuk el a lootot, egy új NPC-nél lebonthatjuk azokat rúnákra, amelyekből saját, testre szabott varázstárgyakat készíthetünk, amelyeket még el is nevezhetünk.
Másik negatívum, ami mellett nem mehetek el szó nélkül, az a játék vége, a sztori lezárása, illetve annak hiánya. Nem lehet ugyanis egy egész, kb. 20 órás játékon keresztül (ami azért szép teljesítmény) összekacsintgatni a játékossal, cinkelve a filmekben és játékokban előforduló kliséket, majd pedig halálosan komolyan elsütni a legközhelyesebb közhelyet. Ami ráadásul annyira volt váratlan, hogy a játék felénél már nagyobb összegben fogadtam volna rá, a final boss előtti utolsó pályán meg már egészen biztos voltam benne. Itt most nem szeretnék spoileres lenni, de a Two Worlds cikkemben már leírtam, hogy melyik közhelyre gondolok (klikk saját felelősségre!). Nem az a baj, hogy a történet cliffhangerrel ért véget (tudva, hogy eredetileg is trilógiának tervezték a The Incredible Adventures of Van Helsinget), hanem az, hogy ezáltal megfosztották a játékost mindennemű happy end vagy lezárás érzésétől. Pedig lehet ezt másképp is csinálni. A Diablóban Diablo legyőzésével megmentettük Tristramot és a kis herceget, akinek a testét elfoglalta (happy end), ugyanakkor ott motoszkálhatott bennünk, hogy hősünk valóban képes lesz e megbírkózni Diablo lelkével (cliffhanger). A Diablo II-ben ugyancsak Diablo legyőzésével megmentettük a Földet és a Mennyet, és lehetőségünk van elpusztítani Diablo lélekkövét (happy end), de kíváncsian várhattuk, hogy mihhez kezd ezzel az információval Bhaal, aki egészen addig Tyrealnek adta ki magát (cliffhanger). Nagy kár, hogy a VH2 esetében nem sikerült hasonlóan kombinált lezárást adni, mert így kicsit hiányos volt számomra az epizód befejezése.
Ha túl vagyunk a sztori módon, játszhatunk tovább szólóban vagy multiban az 57-es szinttől elérhető scenariókban. Itt az egyjátékos mód egy-egy pályáján kell bizonyos küldetéseket teljesíteni, amelyek általában szörnyek megölését foglalják magukba. Beállíthatunk nehezítő tényezőket, például nem segíthet Katarina vagy csak háromszor halhatunk meg. Ezek mind növelik a jutalmat is. Ezeknek a pályáknak a teljesítésével a 60-as szintlimiten felül is fejleszthetjük karakterünket. De az egyjátékos mód során visszatérhetünk a kipucolt pályákra is, mert a beállítások között már bekapcsolhatjuk, hogy a szörnyek újrateremjenek a pályákon minden betöltéskor.
Összegzésképp a The Incredible Adventures of Van Helsing II egy átlagos, de jó ARPG, ami biztonságra játszik, magán viseli a műfaj minden olyan tulajdonságát, amitől működhet. Csak ezeken a kötelező elemeken felül igyekszik olyan plusz tartalmat nyújtani, amely megkülönböztetheti őt a műfaj többi darabjától. Ha pár év múlva megkérdezik tőlem, mire emlékszem a VH2-ből, azt kéne felelnem, hogy a jó humorára és a töltőképernyőre. ;-)
