Murdered: Soul Suspect

Az Airtight Games neve nem hinném, hogy sokaknak ismerősen csengene – ami nem is meglepő, hiszen „nagygépes” dobásuk kettő van mindössze: a Dark Void, amelyet erős közepesre értékelt a szaksajtó, illetve a Quantum Conundrum, amely viszont eléggé elnyerte Zoo_Lee kolléga tetszését. És most itt a Murdered: Soul Suspect, amellyel valami igazán nagyot szeretett volna a stúdió alkotni...

Érdekesen indul a játék, ugyanis kapásból azzal nyit, hogy hősünket, Ronant valaki kivágja a negyedik emeletről az ablakon keresztül. Ez igen, nem lacafacázik a forgatókönyvíró, egyből belecsap a lecsóba! Aztán gyilkosunk hét lövést ereszt a főszereplő mellkasába, akivel ezután a már három éve halott felesége közli, hogy még nem lehetnek együtt, mert meg kell találnia a gyilkosát. Nem hétköznapi a helyzet, az biztos, főleg úgy, hogy szellemként a néhány különleges képesség mellett bizony nem egy hátránnyal is meg kell birkóznunk. A legszembetűnőbb: a megszentelt házakba nem tudunk bemenni, a falon keresztül sem, csak ha nyitva az ajtó (mindegy, milyen okból) – és szinte mindegyik épület meg van szentelve a városban. Ha már bent vagyunk, nem gond a falakon, ajtókon átsétálni – egészen addig a pontig, amíg (hogy költőien fejezzem ki magam) a múlt árnyai engedik: a szellemfalak akadályt jelentenek. Tegyük hozzá, művészileg-látványtechnikailag bizarr és lenyűgöző kombinációkat tesz lehetővé, szerintem a múzeum folyosóján és mosdóján keresztülszáguldó szellemvonat az, ami a legjobban sikerült. A másik nagy hendikepünk az, hogy evilági tárgyakat nem tudunk megfogni, és ez természetesen néha kellemetlen helyzetbe hozhat minket – na de pont ez a lényeg, hogy az ilyen szituációkat megoldjuk különleges képességeinkkel. Megszállhatunk embereket, a gondolataikat olvashatjuk és emlékképek felvillantásával cselekedeteiket is befolyásolhatjuk valamennyire, beszélni tudunk az evilágiakkal rajtuk keresztül; emellett képesek vagyunk megzavarni az elektronikus eszközöket (jól jön figyelemelterelésnek), illetve tudunk teleportálni.

A baj ott kezdődik, hogy ezek a különleges képességek igazából csak az adott szituációban működnek tökéletesen. Talán a legnagyobb probléma a zavarással van: a kutya se reagál egy magából papírt okádó nyomtatóra vagy zizis képet adó tévére, csak akkor, ha a forgatókönyv szerint muszáj reagálnia. A gondolatolvasás során is az esetek bő 90%-ában blődségeket fogunk a civilektől hallani... Nem mondom, poén az elején, meg tényleg akad egy-két vicces is, de szerintem összességében véve többet is ki lehetett volna hozni ezekből a különleges képességekből, már ami a történeten kívüli bóklászást illeti.

Maga a sztori egyébként remekül sikerült. Ugyan a játék háromnegyedéig semmi meglepő nem történik, de onnantól beindul a csavargyár, hogy aztán az ember „de kár, hogy vége” gondolatokkal bámulja a kinyomhatatlan stáblistát. A városban nem a főhős az egyedüli szellem, hanem akadnak még jó páran, akiknek a halála nem tisztázott, nekik lehet segíteni, ha kedvünk tartja. Ezen kívül a gyűjtögető életmódot folytatók szedegethetnek össze mindenféle biszb... izé, cuccokat, így hozzájutva egész kellemes mennyiségű háttérinformációhoz Ronanről, a halott feleségéről, Salem városáról (a játék helyszíne, érdemes felütni a Wikipédiát, miről lett híres – az enyhe spoilerveszély miatt nem írom le), az általunk üldözött sorozatgyilkosról, és minden helyszínen megismerhetünk egy hátborzongató kísértettörténetet, ha kellően szorgalmasak és szemfülesek vagyunk. Sajnos a „de kár, hogy vége” érzést fokozza, hogy kényelmes tempóban olyan 8 óra alatt végig lehet tolni a játékot, de ha mindent ki akarunk maxolni, az sem hiszem, hogy több lenne, mint 10 óra – és alternatív befejezés nincs, pedig a Murdered ordít egy ilyen lehetőség után.

Maga a játékmenet a kísértésen kívül a következőkből áll: nyomok után kutatunk, ezután az adott kérdést megfejtve haladunk tovább. A haladást néha démonok akadályozzák, akiket csak hátulról tudunk elintézni, szemtől szemben ők nyírnak ki. Emellett társunkat, egy médium kamaszlányt (aki látja Ronant és beszélni is tud vele) kell néha kísérni egyik helyről a másikra. Na most a nyomkeresés és a nyomok, bizonyítékok összekombinálása tiszta sor – ugyan nem olyan komplex, mint a Memento Mori 2-ben vagy az L.A. Noire-ban, de bőven élvezetes még így is. A kísértgetés már kicsit más tészta – nem rossz ez sem, de kicsit rosszul esik, hogy az elektromos eszközök zavarására csak ilyenkor reagálnak az emberek. A démonok viszont... na, ők nem hiányoztak volna a játékból. Az ihletadó gondolom a Batman sorozat fegyveres őreinek sunnyogva levadászása volt. Nos, ahogy már említettem, ezeket a dögöket hátulról tudjuk elkapni, elbújni előlük meg a pályán elszórt „szellemlyukakban” lehet. A nagy probléma ott van, hogy ezek a démonok rettenetesen buták: ugyanazon az útvonalon járőröznek; nem veszik észre, ha 4 méterre elkapom a haverjukat (persze ha nem épp arra néznek), aki ráadásul ordít, mintha nyúznák (erre meg nem fordulnak meg)! Elhiszem, hogy kell némi kihívás is a játékba, ne csak az agytekervényeink dolgozzanak, na de akkor azt jó volna tisztességesen megcsinálni. A játék amúgy is kissé könnyűre sikeredett, ezek a démonharcok inkább idegesítőek, semmint nehezek. Viszont nem mindig világos, merre kéne menjünk, mit kéne csinálnunk: na ez az, ami igazából a nehézséget jelenti ebben a játékban (persze amikor rájövünk, hogyan is tovább, akkor már egyértelmű).

Végül essen pár szó a technikai megvalósításról. A jelenlegi Unreal Engine 3 sok meglepetést már nem tartogat, de meg kell hagyni, pofás látványt nyújt itt is: a valóság és a szellemvilág összemosása egyedi látványt és hangulatot ad. A mozgásra se lehet panaszunk, nem sajnálták a pénzt a motion capture technikára – és a színészekre se: ugyan a két főszereplő nem mozicsillag, de pár amerikai tévésorozatban már bizonyítottak, így a színvonalra nem lehet panaszom, akárcsak a zenére.

A Murdered: Soul Suspect egy nagyon hangulatos kalandjáték lett. Igen, kalandjáték, mert az a pár erőltetett harc azzal a néhány gizda démonnal nem teszi akciójátékká. Vannak hibái? Hogyne, az imént említett démonok, kissé könnyűre is sikerült, ráadásul erősen lineáris a városban bolyongás ellenére is, rövid – emellett nincs igazából újrajátszási értéke. Mégis, mindezek ellenére engem megfogott, és az erős (de nem tökéletes) sztori miatt részemről ajánlott! Már csak azt szeretném tudni, hogy hogy lehet az, hogy szellemként sétálva hallhatóan kopog Ronan cipője, ha egyszer nem tud evilági tárgyakat megfogni – ebből következően hogyhogy hat rá a gravitáció? :-D