Destiny

Az első, akkor még rejtett utalást a Destiny fejlesztésére még 2009-ben láthatták (már amennyiben felfigyeltek rá) a világ Xbox 360 tulajdonosai. Az akkor már előző kenyéradójától, a Microsofttól javában a békés elválás útjára lépett Bungie ugyanis belecsempészte azt az amerikai konzolcégnek készített egyik utolsó játékába, a Halo 3: ODST-be. Egy graffity volt látható ugyanis benne, „Destiny Awaits” („Vár a végzet”) felirattal, és egy, a Föld felett lebegő titokzatos égitestet megjelenítő piktogrammal. Ezután lassan szivárogtak ki a hírek a fejlesztőcsapat legújabb üdvöskéjéről, amelyet az akkor már független fejlesztőként működő gárda az Activision Blizzarddal kötött tízéves exkluzív kiadói szerződésének keretében készített. A hivatalos bejelentésre tavaly februárig kellett várnunk, amely időpont óta a világ játékosai tűkön ülve várták a Destinyt. Azt már jó előre tudtuk, hogy a program jóval összetettebb lesz egy egyszerű shooternél, hogy az végre ismét multiplatform alkotás lesz, és hogy a csapat régi jó szokásához híven ez is sci-fi környezetben fog játszódni. A nyilvános bétatesztet követően végül nemrégiben vehették kezükbe a PlayStation és Xbox tulajdonosok a játék végleges verzióját, amely részben (inkább azt mondanám, ezúttal nagyobb részben) be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, még ha a halhatatlanságtól néhány bosszantó dolog el is választja azt. No de ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe.

A Destiny története mintegy hét évszázaddal játszódik a mi korunk után. A sztori szerint az emberiség hatalmas technikai fejlődésen ment keresztül, amelynek hála eljuthatott más, a mi naprendszerünkben lévő égitestekre (Hold, Vénusz, Mars), és domesztikálhatta, majd benépesíthette azokat. Ezt az áldásos időszakot csak az Aranykorként jegyezték fel a krónikák, amelyet – mint ahogy az már csak lenni szokott – az Összeomlás követett. Ezt a rejtélyes eseményt – amely egyszerre következett be szinte minden emberlakta planétán – csupán kevesen élték túl. Őket az Utazó, egy titokzatos, több száz éves entitás vezette el a Föld egyetlen még biztonságos pontjára, ahol felépítették az Utolsó Várost. Annak tornyában az őrzők vigyázzák a maroknyi emberiség békéjét az Utazó által biztosított hatalmuk, a Fény erejének segítségével, amely alkalmassá teszi őket hősies feladatuk ellátására. Dolguk pedig akad is elég, hiszen az egykori emberi kolóniákat most idegen fajok, a bukottak hordái kezdik uralmuk alá venni, akiknek végső célja mi más is lehetne, mint a csöppnyi földi város, és vele együtt az emberi faj végleges eltörlése.

A csupán online játszható programban a játékosok egy-egy ilyen őrző bőrébe bújhatnak, akit egy szellemnek nevezett kis, röpködő robotféleség talál meg valahol az egykori Oroszország területén, egy idegen támadást követően. Az ő segítségével menekülhetünk meg a tulajdonképpeni oktatórészben a ránk vadászó ellenfelektől, és találhatunk magunknak egy űrsikló roncsot, amellyel elevickélhetünk a földi város tornyába. Itt megtudhatjuk, kik is, mik is vagyunk, megszereltethetjük kis csillaghajónkat, és megkezdhetjük heroikus küzdelmünket népünk megmentéséért hűséges társunkkal, akiről kiderül, hogy előző gazdáját elveszítve talált ránk, és immár a mi szellemünkként segít bennünket küldetésünkben.

A játék elején mindenki megalkothatja a maga karakterét, amelyhez három karakterosztály és három faj közül kell választania. A fajokat és az osztályokat a készítők más sikeres franchise-ok alakjai nyomán alkották meg, így az emberek például leginkább a Halóból ismert SPARTAN program csúcskatonáinak keménykötésű legényeire, illetve leányaira hajaznak. Az awokenek amolyan titokzatos, mitikus lények, mint a vámpírok vagy az angyalok, míg az exók szintén a Halo főhősére, Master Chiefre és a Terminátorra hasonlító fáradhatatlan teremtmények. Az általuk betöltött őrző szerepe lehet vadász (egyfajta fejvadászféleség), warlock (a fegyveres harcot az Utazótól kapott erőkkel kombináló űrvarázsló) és titán (a klasszikus nehéztüzér tank figura). Őket a készítők, saját bevallásuk szerint, legfőképp a Star Wars, és persze megint csak a Halo sorozatok szereplőiről mintázták, ami nagyon szépen hangzik ugyan, de sajnos gyakorlatilag alig van köztük némi különbség, így mindegy, ki melyiket választja.

Sokat és sok helyen lehetett hallani, olvasni arról, hogy a Destiny alkalmas lesz-e vajon egyszemélyes játékmódra, avagy sem. Végül a fejlesztők úgy döntöttek, hogy igen, de azért nem titkolt szándékuk maradt az is, hogy a játékosokat közösségi élményekre és többszemélyes játékra sarkallja. Nos, elárulhatom, ez nagyon jól sikerült nekik. Olyannyira, hogy feladva notórius „magányos farkas” voltomat, itt, a magazin fórumában invitáltam közületek társakat kooperatív játékra. Szerencsére Nayrobi (akinek ezúton is köszönöm a hathatós közreműködést) jelentkezett, így immár vele és barátaival vághattunk neki a bizony még ketten-hárman játszva is gyakran izzasztó küzdelmeknek. Mert kérem szépen a Destiny nem könnyű játék! Nincs benne nehézségi fokozat választás, hanem az a mi, és az adott pálya javasolt szintjétől függ. Kis magyarázatként mondanám, hogy teljesítményünkért (az általunk leölt ellenfelek száma, feladatok teljesítése stb.) nemcsak tárgyi jutalmakat, hanem tapasztalati pontokat is kapunk, amelyek segítségével szintet léphetünk. Az egyes helyszínek meghatározott tapasztalati szintű játékosok számára vannak kiötölve, ami annyit tesz, hogy ha egy x-edik szintű őrzőnek javasolt küldetést pont az x-edik szinten lévő játékos kezd meg, akkor annak nehézsége a játék szerint normál, x-1-es szinten hard, x-2-esen very hard, végül x-3-ason impossible, így be sem engedi az embert a program, még ha a csapata többi tagja bőven meg is üti a kritériumokat. A küldetéseket egyébiránt maximum háromfős csapatokra találták kooperatív módban (amikor is az ellenfelek keménysége a csapat létszámához igazodik), azok jellegétől függetlenül, míg a kompetitív online csaták hatfős teamekre épülnek.

A feladatok típusa igen sokféle: tartozhatnak a fő történethez (story), lehetnek különféle kisebb missziókkal telezsúfolt pályák (patrol), esetleg igencsak izzasztó rajtaütések (strike). És persze ott van a The Crucible nevet viselő kompetitív többjátékos aréna, ahol mindenki mindenkinek farkasa a számos játékmódban. Ez utóbbiak közül én először egy domination jellegűvel próbálkoztam, ahol az A, B és C jelű pontokat kellett elfoglalni és tartani a csapatoknak, de bevallom, nem sok sikert értem el a nálam jóval tapasztaltabb játékosok között. Minimum húszas szint alatt nem is igen ajánlom senkinek, aki nem akar pusztán azért folyamatosan elhalálozni, mert jóval erősebb ellenfele sokkalta izmosabb felszereléssel rendelkezik. Mert természetesen magasabb tapasztalathoz erősebb páncélok, fegyverek, upgrade-ek és egyebek tartoznak. Az említett húszas szint amolyan vízválasztóként is funkcionál, hiszen afelett már legendás és egzotikus cuccokhoz is hozzájuthatunk. A játék fő történetének teljesítésével nagyjából ide kéne eljutni a játékosnak (ami persze függ attól is, hogy hány, és milyen tapasztalattal rendelkező társával játszott együtt). Aki kicsit lemarad, az elmehet strike vagy patrol küldetéseket végrehajtani, esetleg hadakozni a többiek ellen, illetve ott vannak még a toronyban – mint a közösségi tér és lét legfőbb helyszínén – felvehető különféle fejvadász (bounty) missziók is. Ezek többnyire valamilyen szervezetbe való belépés után nyílnak meg, postán érkeznek, és egyfelől tapasztalati pontokkal, másfelől az adott társuláson belüli reputációs pontokkal kecsegtetnek. A toronyban találhatjuk meg a különféle árusokat és társaságokat, a rejtélyes tárgyakat megfejtő misztikust, karakterosztályunkhoz tartozó mentorunkat és nem utolsó sorban magát az Utazót. Végső soron elmondhatjuk, hogy tartalom terén nem panaszkodhatunk a játékra, igencsak bőséges, sokszínű szórakozást kínál.

A program egyik legfőbb erőssége a szemkápráztató grafika. Ez nem is csoda, hiszen a Bungie négy évig fejlesztette hozzá vadonatúj grafikus motorját, amelyet – saját elmondásuk szerint – a következő tíz évre elegendő potenciállal ruháztak fel. Az effektek szemkápráztatóak, a világok és az egyes helyszínek színpompásak, a karakterek mozgása folyamatos, és mindez 1080p felbontáson tükörsimán fut mindenféle töltögetés nélkül, legalábbis a tesztpéldányt futtató PlayStation 4-en.
A hangok szintén nagyon jól kivitelezettek, amire nem is lehetne jobb biztosíték, mint a szinkronra felkért profi hollywoodi színészek, akik közül nem eggyel AAA+ kategóriás sorozatokban találkozhatunk nap mint nap. A zenebona ugyancsak remekül passzol mindenhez, és kiváló hangulatot teremt az öldökléshez. A gyakran sötét helyszínek a baljós muzsikával körítve bizony nem egy horrorjátéknak feladják a leckét. (Valahogy így kellett volna az Aliens: Colonial Marinesnek teljesítenie, és akkor sokkalta nagyobb sikereket érhetett volna el.) A vezérlés kontrollerrel remekül kivitelezhető, még ha a harcok sűrűjében az ember gyakran csak sejti, mire, kire is lő, és az éppen merre lehet.

Ennyi dicséret után joggal kérdezheti bárki, miért is írtam akkor, hogy bizony a halhatatlanságtól azért akad, ami elválassza a játékot. Sajnos a bőséges tartalom és a remek megvalósítás mellett bizony akadnak kevésbé jól sikerült aspektusai is a programnak. A fő történet küldetései teljesen véletlenszerűen játszhatók végig, főleg csapatban (ilyenkor olyan helyszínekre is eljuthatunk egy-két többet látott kollégával társulva, ahol mi még egyébként nem is tarthatnánk). Mindez kuszává, nehezen követhetővé teszi a sztori kibontakozását. Az egyes pályák és feladatok borzalmasan egyhangúak, és nagyon hasonlóak. A fő szálon szinte minden esetben az a teendőnk, hogy ugyanarra a pontra ledobva eljussunk az űrlényektől hemzsegő senki földjén át az adott pálya központi helyszínére, ahol már csupán mi és csapattársaink vannak jelen. Ezeken a Sötétségnek nevezett helyeken aztán kis szellemünket el kell vinni meghackelni valamit vagy valamiket, ami persze eltart neki jó darabig, és addig nekünk kell megvédenünk kismilliónyi ránk rontó dögtől, amelyek között nagyon durván izmosak is vannak, gyakorta erős pajzsokkal védve. A feladatok és a helyszínek monotonitása mellett az sem szerencsés, hogy az átvezető videók nem nézhetők vissza. Én jártam úgy, hogy éppen egy nem elhanyagolható részhez értem, és egy telefon miatt elmulasztottam a mozi megtekintését, amelyet utána nem is tudtam pótolni. A közösségi funkciók, illetve az RPG játékelemek sem annyira színesek és kidolgozottak, mint azt egy MMO-tól elvárná az ember, bár az is igaz, hogy a fejlesztők többször is azt nyilatkozták, hogy ez bizony nem egy szimpla MMO, de nem is egy mezei shooter, hanem valahol a kettő között álló, a közösségi játékélményt előtérbe helyező játék.

Rengeteget tudnék még írni a Destinyről, kezdve az összesen háromféle fegyverosztállyal, a számos bolygófelszíni és űrbéli járművön és RPG-re hajazó játékelemen át a különféle fejlesztésekig és a Sötétségben szigorított, öt helyett harminc másodperces (illetve egyedül azonnali újrakezdéshez vezető) újraéledési időkig, de úgy gondolom, a fentiek bőven elegendőek ahhoz, hogy bemutassák a programot.
A Bungie régóta várt, hosszú évekig fejlesztett játéka rengeteg kellemes, de véres verítékkel fűszerezett játékórát ígér mindazoknak, akik belevágnak. Vannak ugyan hibái, rengeteg ugyan benne az innen-onnan (leginkább a Halóból) ismerős aspektus, az RPG-elemek és a karakterosztályok ugyan kicsit kevéssé kidolgozottak benne, mégis azt tudom elmondani így, mondókám végére érve, hogy a tesztelés során a Destinyvel eltöltött számos játékóra során remekül szórakoztam, és tudom, hogy ezzel játékostársaim is így voltak. A lényeg pedig egy videojáték esetében, azt hiszem, kétségkívül ez.