Amikor a 2013-as év elején kikerült az első teaser a The Vanishing of Ethan Carterről, sokakat nem mozgatott meg. Bár látszott rajta, hogy lenyűgöző grafikája lesz, nem lett az idei év legjobban várt indie játéka. Még az idei E3 után is inkább olyan indie alkotások kerültek reflektorfénybe, mint a Hyper Light Drifter vagy a No Man’s Sky. Pedig a The Astronauts által fejlesztett horror-kalandjáték az idei év egyik meglepetése lett.
Miután a játék figyelmeztet, hogy nem fogja a kezünket fogni, egy alagúton áthaladva és átlépve a valóság és a képzelet határát, megérkezünk a fikcionális Red Creek Valley-ba. A főszereplő Paul Prospero „természetfeletti” detektív, aki azért érkezik, hogy megtalálja a fiatal, nagy képzelőerővel bíró Ethan Cartert, aki korábban segítséget kért tőle. Az alkotás korai huszadik századi gótikus rémtörténetekre építkezik (Poe, Lovecraft), mind cselekményében, mind hangulatában. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy egyre több mindent tudunk meg az írónak készülő Ethanről, valamint családjáról, és az ő végzetes sorsukról. A történet kellően érdekes és jól felépített, habár a vége felé már lehet némileg sejteni, hogy mire megy ki a játék, főleg azoknak, akik láttak már hasonló jellegű filmeket.
Maga a játékmenet viszonylag egyszerű. A relatíve nyílt világú pályán különböző rejtvényeket kell megoldani, amelyeknek egy jelentős része az elhalálozott családtagok sorsának feltárására irányul. Főhősünk képes vizualizálni a múltat, megérzések alapján nyomokat találni, és ily módon feltárni egy-egy gyilkosság legfontosabb pillanatait. Amint ez megvan, már csak sorrendbe kell helyezned az eseményeket, és már meg is tekintheted, hogy mi történt. Ötletes megoldás, és működik is.
Az egyetlen probléma, hogy a feladatok némileg túl egyszerűek, de itt szerencsére ez nem kimondottan zavaró. Már csak azért sem, mert így nem akadsz meg hosszasan egy-egy rejtvénynél, ami akár az atmoszféra rovására mehetett volna. És bizony nagy kár lett volna érte. A készítőknek valóban sikerült feléleszteni a korai rémtörténetek hangulatát. Horror keveredik fantasyvel, rituálék bűnügyi történetekkel. Különös sajátossága a játéknak a fikció és a „valóság” keveredése. Mint mondtam, a bűnesetek megelevenednek előtted, de ugyanezt teszik Ethan kis történetei is, amelyeket elszórva találhatsz. Emiatt néha nem leszel rögtön tisztába vele, hogy amit látsz, az vajon része-e a fő történeti szálnak, vagy csak egy gyermek meséjébe csöppentél. Persze a végére már felismered a használt sémákat, és onnantól fogva már érezni fogod, hogy mi igaz és mi nem, de az elején a játék képes bizonytalanságban tartani.
Térjünk át az atmoszféra után a játék másik legjobb eleméhez, a grafikához. A látványvilág egész egyszerűen lenyűgöző. Nem tudom, hogy fotóművész vagy operatőr volt-e a fejlesztői stábban, de nem lepne meg. Az őszies színek, a halvány fények kiváló hangulatot teremtenek. A látványnak nagyszerű a művészeti értéke. És nem csak stílusában, de minőségében is remek a grafika. Olyan szinten szép, hogy le is kellett ellenőriznem, hogy biztos, hogy „csak” a harmadik Unreal Engine-t használja-e (ami már egy 10 éves motor). Mondjuk a grafikának van egy kis ára: a gépemet rendesen megizzasztotta, de mivel a játék nem igényel semmiféle precíz vagy gyors mozgást, ezért alacsonyabb fps-sel is elvan az ember. Igazából mindössze két kisebb dologba tudnék belekötni a grafikával kapcsolatban. Az egyik, hogy van egy-két különös grafikai hiba benne (távolban felvillanó piros vagy kék fények, bár elképzelhető, hogy erősebb gépeken ezek nincsenek). A másik, hogy 3D-s karaktermodellek nincsenek a játékban, így azokkal nem tud csillogni. Ezek viszont nem nagyon tudnak levonni a látvány értékéből, és úgy vélem, hogy ez az idei év eddigi legszebb PC-s játéka.
A szenzációs látványhoz hasonlóan remek zenei aláfestés társul. A változatos muzsika is sokat segít az atmoszféra kiépítésében, és szerencsére mindig olyan zene szól, ami a legalkalmasabb. Ha horrorjelenetet láttunk, akkor félelmetes, ha nyomozás közben vagyunk, akkor misztikus, ha meg csak járjuk a vidéket, akkor kellemes, Skyrim-szerű lágy zenét kapunk, és amikor szükség van, akkor drámai is képes lenni. (Bónusz pont: külön hallgatva is remek.) Ellenben a szinkron eléggé átlagos, sajnos ehhez túl sok mindent nem lehet hozzáfűzni.
Azért van egy-két hibája is a játéknak. A legszembetűnőbb az a gyaloglás. Bár az elején még nem nagyon zavar, hiszen gyönyörködsz a látványban és a zenében, de a játék vége felé a sok mászkálás egyre unalmasabbá válik, és nem igazán tudod megállni, hogy ne tapadj rá a futás gombra. Szerencsére a játék végére kapunk gyorsutazási lehetőséget, így a kihagyott helyszínek felkeresése egyszerűbben megy. Ezen kívül van egyetlen egy idegesítő feladat is. Frusztrációmat részben az okozta, hogy elsőnek nem is sejtettem, hogy azon a helyszínen feladat található, és amint beléptem arra a területre, meghaltam. Ezt érdekesnek találtam, tekintve, hogy sehol másutt a játékban nem lehetséges elhalálozni. Mindenesetre akkor elkönyveltem magamban, hogy oké, erre nem lehet menni. Később szembesültem vele, hogy ott bizony van egy rejtvény, csak kell némi szerencse (meg rohangálás), hogy ne halj meg. Ez az egész teljesen elüt a játék többi részétől, és az egész alkotásnak a leggyengébb része.
Mindent összevetve a The Vanishing of Ethan Carter egy remek játék. Az atmoszférája első osztályú, a szuper audiovizuális élmény meg maximálisan biztosított. Igaz, hogy közel sem hibátlan alkotás, de egy első játékát fejlesztő csapattól ez egy nagyon jó eredmény. Véleményem szerint a The Astronautsra érdemes lesz odafigyelni a jövőben.
