Egy héttel ezelőtt már írtam egy gyors élménybeszámolót a The Evil Withinnel kapcsolatos első tapasztalataimról. Ahogy akkor megígértem, most egy picit részletesebben is mesélek a játékról. Shinji Mikami valóban visszatért a gyökerekhez, és ha röviden kellene összefoglalnom, mihez is van szerencsénk, azt mondanám, a Resident Evil újragondolásához, csak épp misztikus környezetben. A tudományos halandzsát és az embereket zombivá változtató vírust lecserélte a túlvilágra és annak különféle szörnyszülöttjeire, de az recept változatlan maradt.
A játék története egy kórházi mészárlással kezdődik, ahová Sebastian Castellanos nyomozót és csapatát vezénylik. Hősünk hamar rájön, hogy számára felfoghatatlan túlvilági erők munkálkodnak az ódon épület falai között, ám ez sem menti meg attól, hogy ő maga is kis híján áldozattá váljon. Amikor magához tér, a világ már kifordult magából, ő pedig fejjel lefelé lóg egy fura, fémálarcos hentes kamrájában, aki épp egy ember maradványait szeleteli. Gyorsan kiszabadul, és megpróbál kereket oldani, ami persze messze nem úgy sikerül, ahogy tervezte, így a mészáros üldözőbe veszi. Végül csak nagy nehézségek árán sikerül megmenekülnie, de ahogy kiér a kórházból, döbbenten tapasztalja, hogy az egész világ az enyészet határán táncol, és csak kevésen múlik, hogy a lába alatt épp beszakadó földről egy kollégája és egy mentőautó segítségével megmeneküljön. Így veszi kezdetét Castellanos nyomozó nem mindennapi tortúrája, miközben megpróbálja kibogozni, hogy mégis mi történik körülötte.
A The Evil Withinről már az első perctől kezdve ordít, hogy a negyedik Resident Evil által kitaposott ösvényen kíván haladni. Érezni ezt a látványvilágon – erről majd néhány bekezdéssel lejjebb –, a történetvezetésen és persze leginkább a játékmeneten. Utóbbi a már ismerős váll fölötti kameranézetet kombinálja a klasszikus, szabadmozgású hátsó kameraállással, ami egyszerre jó és rossz. Jó, mert nem kell semmi újat megtanulni, aki valaha is játszott TPS-sel, annak nem lesz vele gondja. Ugyanakkor valahogy a dolog sokszor nem működik megfelelően, néha kicsit nehézkesnek tűnt a megfelelő nézet megtalálása. Nem a kamera mozog rossz irányba, egyszerűen sokszor jártam úgy, hogy nem láttam a tereptárgyaktól vagy a falaktól.
Bár alapvetően túlélőhorrornak állították be a játékot, mégis sokat fogunk akciózni. A túlélés záloga persze az észrevétlenség, csakhogy sokkal jobban járunk, ha a mindenfelé kószáló lényeket egyenként becserkésszük és csendben végzünk velük – már ha ez egyáltalán sikerül. Ha viszont észrevesznek minket, két opció marad: a futás vagy harc. Előbbi hasznos, utóbbi csak hosszú gyakorlás és hajtépés után válik kezelhetővé. Hiába van nálunk lőfegyver, abba töltény csak szökőévente lesz, így kénytelenek vagyunk húsvágó bárdokra, fáklyákra és hasonlókra támaszkodni. Idővel persze lesznek további finomságaink is, mint a különféle nyilakkal használható számszeríj. Egyébként sem célszerű vaktában lövöldözni, mert azzal csak magunkra vonjuk a többi lény figyelmét, a túlerővel szemben pedig annyi esélyünk van, mint lepkének a szélviharban.
Ha a szörnyek nem jelentenének kellő veszélyt és elfoglaltságot, a pályákon mindenfelé csapdákba botlunk. Ezeket kellő körültekintéssel (értsd: nem rohansz keresztül rajtuk) megközelítve szét is szerelhetjük, hogy alkatrészekhez jussunk. Vannak egyszerű medvecsapdák, valamint fémhuzalos és mozgásérzékelős robbanócsapdák is – utóbbiak deaktiválásához remek időzítésre van szükség, különben az arcunkba robban. Kis taktikázással egyébként a még szét nem szedett csapdákat akár az ellenség ellen is fordíthatjuk, ha ügyesen odacsaljuk őket: mi kikerüljük, ők garantáltan beleszaladnak. Szörnyek tekintetében egyébként szintén visszaköszönnek a Resident Evil széria későbbi részei. Leggyakrabban önmagukból kifordult, megcsonkított, és láthatóan haláluk előtt alaposan megkínzott emberek torz maradványai ellen kell küzdenünk, de idővel a legelborultabb agyszülemények is ránk rontanak. És persze a szokásos láncfűrészes muksó sem maradhat el.
Van némi szerepjátékos beütés is, de ezúttal nem konkrét karakterfejlődésről van szó. A pályákon mindenfelé pirulákat találunk, amelyeket szorgosan gyűjtögetve javíthatunk képességeinken. Ehhez az itt-ott elhelyezett tükrökön át kell lépnünk a túlvilágba, amit egy kórház jelképez. Itt tudunk menteni is (bár azért minden fejezeten belül vannak checkpointok is), valamint egy külön szobában egy szerkezet segítségével képességeinket fejleszteni.
Még egy gondolatot idebiggyesztenék: a játékban rengeteg különféle halált lehet halni. Kis túlzással mondhatnám, hogy nem tudtam kétszer ugyanúgy elpatkolni, de ez azért túlzás lenne. Viszont a game overek között akad nem egy nagyon látványos, véres és brutális. Az egyetlen szépséghibájuk, hogy néha annyira előre definiáltak ezek az animációk, hogy tök mindegy, hol estünk el, a hozzá járó jelenet már egy másik helyszínen játszódik...
A játékra egyébként nagyon jellemző ez a szürreális, rémálomba illő hangulat és megvalósítás. Ez nemcsak a lények külsején, de általában a képi világon is nagyon érződik. Eleve minden nagyon fakó, kopott, mocskos, ettől pedig az egész játék rendkívül nyomasztó érzést tud kelteni. Ehhez párosul még az ódon berendezés, a koszos, törött bútorok, a leégett gyertyák és persze a mindenfelé található véres kínzóeszközök és egyebek. Ezek elég egyedi hangulatot tudnak teremteni, aki fogékony erre, az nagyon rá tud kapni az ízére. Sajnos nekem nem nagyon jött át az érzés, de ez teljesen szubjektív.
A látvány viszont egyértelműen a The Evil Within egyik Achilles sarka. Csúnyának ugyan nem nevezném, csak épp a PC-s óriási gépigényt az égvilágon semmi sem támasztja alá. Az id Tech 5 motor ezúttal sem nyújt semmi extrát, a textúrák néhol elég elmosódottak, a környezet nagyon statikus. Mindehhez eltúlzott sötétség is párosul, ami nagyon meg tudja nehezíteni a tájékozódást, sokszor nem találni tárgyakat vagy ajtókat. A beállításokban ugyan lehet ezen javítani, de azzal még sivárabbá is válik a grafika. Itt jegyezném meg, hogy a játék PlayStation 4-en bizony rendre meg-megakadt, ha szaggatásról nem is beszélhetünk, többször látványosan akadozott. A modellek viszont rendben vannak, a csonkításuk is egész jól sikerült. A mozgások már picit felemás érzést keltettek bennem: hol nagyon eltalálták a fejlesztők, máshol pedig darabos, esetlen az egyes karakterek mozgása.
Számomra mégsem a felemás grafikai megoldások, hanem a játékmenet hiányosságai ölték meg végleg a hangulatot. Lineáris alkotáshoz képest rengetegszer nem találtam a megfelelő irányt, mert a játék egyáltalán nem segít. Nincs térkép, nincs egyértelmű útmutatás, hogy mit is kellene csinálni. Le vagyunk dobva a pálya egy pontjára, aztán mehetünk, amerre látunk. A pályák pedig ugyebár tele vannak szörnyekkel és csapdákkal, átkutatható épületekkel és helyiségekkel. Így rengetegszer futottam bele abba, hogy céltalanul bolyongok, hol a szörnyek elől menekülve, hol azt keresve, merre tovább. Néha belefutunk normális emberekbe, akik egy ideig segítenek nekünk, de volt olyan is, hogy újdonsült társam az egyik pillanatban még ott állt mellettem, a másikban már nem volt sehol, csak a hangját hallottam.
Furcsa játék lett a The Evil Within. Elejétől kezdve érződik rajta, hogy Shinji Mikami vissza szeretné hozni a Resident Evil régi hangulatát, még ha a körítés egészen más is lett. A végeredmény kellően misztikus és nyomasztó (sokkal nyomasztóbb, mint bármelyik RE rész), így az erre fogékony játékosokat bizonyára hamar be tudja szippantani a hangulat. Csakhogy a kivitelezésben már bőven találni kerékkötőket. A látvány megítélése szubjektív, nekem nem tetszett. Viszont a játékmenetben már vannak nagyon bosszantó hiányosságok, amelyek könnyen elvehetik az egyszeri játékos kedvét a folytatástól. Ha valaki ezeken túl tud lendülni és még a történetből is ki tud hámozni valamit, annak hosszú órákra lesz elfoglaltsága, és biztos lesznek olyan jelenetek, amikre szívesen emlékszik majd vissza.
