A Kickstarter és a Steam Early Access/Greenlight számára a tavalyi év nem volt szerencsés. Rengeteg bedőlt projekt, botrányok, félbehagyott vagy végtelenségbe nyúló fejlesztés, kezdeti ígéreteket nem teljesítő játékok rombolták a hírnevüket, amelyek okai a fejlesztők tapasztalatlanságától a rosszul felmért erőforrásigényekig terjedtek, és vették el számtalan játékos és újságíró kedvét attól, hogy bizalmat szavazzanak az indie fejlesztők ilyen jellegű támogatásának. Szerencsére a dolog nem teljesen elveszett, és bár az arányok nem a legjobbak, még mindig érkezik néhány program, amely bebizonyítja, hogy a fenti modelleknek igenis van létjogosultságuk, és ha a megfelelő csapat kapja a támogatást, akár korszakalkotó játékok is születhetnek.
A Darkest Dungeon pedig úgy tűnik, az utóbbi kategóriába tartozik. A játék tavaly márciusban fejezte be a Kickstarter kampányát, a kért összeg több mint négyszeresével, az első játszható verziókkal és előzetesekkel pedig a leglaikusabb játékosokat is sikeresen levette a lábáról. Alapvetően egy iszonyatosan depresszív és elborult, látványban interaktív képregényre hajazó dark fantasy szerepjátékról van szó, ahol hőseink kis csapatával megbízónk családi kastélya környékén meghúzódó sötét barlangokba kell alámerülnünk, hogy megkeressük és bezárjuk a hatalmas kaput, amelyen át felmenői véletlenül benyitottak a lovecrafti Mérhetetlen Vének világába. A kastélyhoz közeli városban toborozhatunk új hősöket, fejleszthetjük a már meglevők képességeit, fegyvereit (meglehetősen változatos kasztokból válogathatunk), majd választhatunk az elérhető küldetések közül, és a szükségesnek vélt felszerelések megvásárlása után alámerülhetünk, hogy förtelmes, rémálomba illő démonokkal, zombikkal, szörnyekkel, és kapzsi banditákkal küzdjünk meg.
És közben olyan fájdalmas pofonokat kapjunk, amilyeneket a Souls széria óta nemigen érezhettünk. A Darkest Dungeon ugyanis azon játékok egyike, amely egy rövid és gyors oktatópálya, az alapok elmagyarázása után bedob a mélyvízbe, ahol aztán a kastély legegyszerűbb helyszínének legalapvetőbb misszióján otthagyhatja az egész csapat a fogát. A véletlenszerűen generált küldetések során négyfős csapatunkat oldalnézetben láthatjuk, előre beállított sorrendben (az egyes karakterek sebzésére, használható képességeire hatással van a soron belüli pozíciójuk), a képernyő aljában megjelenő minitérképen pedig kiválaszthatjuk haladási irányunkat a pályát alkotó szobák között. Az utat manuálisan kell megtennünk, és ha nem vagyunk szemfülesek, nincs erre alkalmas felszerelésünk, akkor bizony csapdákba sétálhatunk, puszta kézzel kell törmeléket takarítanunk, megfertőződhetünk betegségekkel vagy meglephet minket egy teljes létszámú ellenséges csapat, akikkel klasszikus, körökre osztott harcot kell vívnunk. A kalandozások során pedig hőseink megéhezhetnek, és sérülnek, ha nincs az inventoryban elég élelmiszer, bizonyos sérüléseiket kötszerrel kell ellátnunk, a kihívás pedig a képernyő tetején elhelyezkedő fény sáv csökkenésével emelkedik, ugyanis a karakterek helyzete minél kilátástalanabb, úgy kezdenek el sorban különböző mániáktól, fóbiáktól és komplexusoktól szenvedni.
Lássuk be, bármilyen szépek a hősies fantasy történetek, ha sugárban ömlik a csuklódból a vér, a melletted álló barátod sír és kegyelemért könyörög, előttetek pedig értelem nélküli démoni lények sorakoznak, nem sokáig bírnád ép ésszel a dolgot. Az őrület és az idegeket őrlő stressz sorban eluralkodhat az egész csapaton, befolyásolja támadásaik pontosságát, erősségét, bizonyos esetekben behatárolhatják a lehetséges utasításokat (egy mazochista vagy öngyilkos hajlamú karakter például visszautasítja a kötszert és a gyógyító varázslatokat), rontják a mellettük álló társaik morálját. Ha pedig ezeket nem sikerül a kaland végéig, vagy azt követően a város templomában, kocsmájában, bordélyában gyógyítani, akkor tartóssá válhatnak, és hiába van egy erős, tapasztalt harcosod, a következő küldetés első csatája során elveszítheted fölötte az irányítást, és ész nélkül elkezdi alapvető támadásokkal kaszabolni az ellenfeleket – vagy a csapat többi tagját. A játékban a halál pedig végleges, nem emlékszem, mikor voltam tanúja utoljára olyan sokkoló eseménynek, mint amikor a legerősebb, legtapasztaltabb harcosom egy viszonylag egyszerűbb küldetés elején eldöntötte, hogy ő az istenek szent és sebezhetetlen harcosa, majd ezzel a lendülettel hamarosan megölette magát. Mindezt azért, mert az út előtt nem akartam pénzt költeni arra, hogy egy bordélyban kipihenje magát.
A játék zenéje és a horrorképregényes Mike Mignola stílusát idéző grafikák remekül illenek a nehéz játékmenethez, a történet, a szereplők reménytelenségéhez. Van még hová fejlődnie a játéknak – a kastély alatt meghúzódó címadó barlangrendszer, a Darkest Dungeon még nem érhető el, a balansz is kissé túlzottan unfair a játékos hőseivel szemben (csapdát hatástalanítani például még egyszer sem tudtam, és számtalan olyan ládával/könyvespolccal találkoztam a missziókon, amelyek minden alkalommal csak negatív hatásokkal lepték meg hőseimet). Viszont, bár a Darkest Dungeon még csak az Early Access elején tart, talán a Hand of Fate óta nem drukkoltam játéknak ennyire, hogy a határidőket tartva sikeresen eljusson a megjelenésig. Nehéz játék, de iszonyatosan hangulatos, egyedi, ajánlott mindenkinek, aki szereti a jó horrorjátékokat, roguelike típusú szerepjátékokat, a lovecrafti hangulatot és a Souls szériához hasonló nehézségi szintet. Ha a készítők tartják magukat ígéreteikhez és a fejlesztés jelenlegi színvonalához, akkor az idei év egyik legjobb indie játéka lehet belőle.
