Nem olyan rég írtam egy előzetes bemutatót a spanyol Fictiorama Studios első játékáról, a Dead Synchronicity: Tomorrow Comes Today-ről. Bár a tesztre érkezett változatnak voltak még hiányosságai, mégis alapvetően bizakodva vártam a poszt-apokaliptikus point-and-click kalandjáték végleges verziójának megjelenését. Igaz, amnéziás főhősével kicsit gyengén nyit, de az atmoszféra gyorsan magával ragadja a játékost, és elmondhatjuk, hogy a Fictiorama egy eredeti és felnőtt történetet hozott össze. Lássuk, mi változott a korábbi cikkben leírtakhoz képest!

A végleges verzióba végre bekerült a szinkron, amit nagyon vártam, hiszen mint írtam, sok múlhat a szinkronszínészek teljesítményén egy ilyen sztoriközpontú alkotásban. Sajnos azonban a hangok minősége a gyenge és a középszerű szint között ingadozik. Gyakran érzelemmentes, vagy éppen rajzfilmszerű a szinkron. Különös vicces, amikor egy karakter megemlíti, hogy milyen hangja van egy szereplőnek, miközben köze sincsen a leíráshoz. Összességében inkább negatív, semmint pozitív a benyomásom ebből a szempontból.

Ezen kívül igazából semmi nem került be a játékba. Már az előzetes verzióból is hiányoltam, hogy nincs benne egyetlen logikai feladata se, és ilyen a végső verzióba se került be. A játék nehézségét szerencsére többnyire jól belőtték, de lehetett volna némi változatosság is.
Viszont ami pozitívum volt, azok most is velünk vannak. A zene változatos (többfajta műfajból merít: ambient, post-rock stb.), a látványvilág egyedi, mintha avantgárd festményeket néznénk. És ami a legfontosabb: a hangulat csillagos ötös. A Dead Synchronicity: Tomorrow Comes Today nem gyerekeknek szóló játék. Naturista az ábrázolásmódja, a borzalmak és rémtettek széles skáláját láthatjuk úgy, hogy közben egyszer sem válik öncélúvá a játék. Nem csak egyes képek hatnak nagyon keménynek, de egyes dialógok is nagyon eltaláltak. Ha másért nem, csak az atmoszféra miatt mindenképp érdemes egyszer végigtolni a játékot.

Azonban egy nagyon fontos negatívumról még írnom kell. A többi hiányosságot viszonylag könnyen el tudnám nézni a pozitívumok miatt, ezt azonban nem. Viszont itt van a játék a legrosszabb eleme: a lezárás. Amikor végigjátszottam a korábbi tesztverziót, bizakodóan vártam a folytatást. Eszembe sem jutott, hogy ott van a vége játéknak, úgy gondoltam, hogy nagyjából a felénél, vagy a kétharmadánál járunk. Úgy tűnt, most értünk el ahhoz a ponthoz, amelyet a forgatókönyvírók a „point of no return”-nek hívnak (ami nagyjából a sztori közepén helyezkedik el). Igazából hosszasan tudnám elemezni, hogy menyire rossz a befejezés, de nehéz ezt spoilermentesen megtennem. Ezért inkább néhány pontban foglalnám össze: 1. Ha a játék véget ér 5 perc múlva, nem kéne előszedni új high-concept sci-fi elemeket. 2. Bár a játék lezárása talán értelmezhető a kontextuson kívül is, mivel a játék nem egy The Stanley Parable, ez csak akkor érdekelne, ha lenne kontextuson belül értelmezhető jó lezárás. 3. Ez a feltétezett kontextuson kívüli lezárás is pocsék. Egy ezerszer eljátszott ötlet, amely nagyon-nagyon ritkán működik (érdekesség: a játék achievementjei filmcímek, és az egyik mű azon kevés alkotások egyike, ahol működik ez a csavar.) Végső soron az egész egy felesleges M. Night Shyamalan csavarnak érződik.

Elnézést kérek az előbbi hosszabb bekezdésért, de tényleg rég húzott fel ennyire egy lezárás. De nektek is van lehetőségetek megtapasztalni, ugyanis továbbra is ajánlom a játékot. Bár gyengén indít, de utána egy erős alkotást kapunk. Aki csak egy kicsit is fogékony a felnőttebb témák iránt a játékokban, az semmiképp ne hagyja ki. A Fictiorama Studios mindenképp egy olyan indie fejlesztőcég, amelyre érdemes lesz figyelni, csak remélem, hogy legközelebb egy kicsit jobban össze tudják hozni a történet lezárását.