Miazma, avagy az ördög köve

Meglepően hirtelen, nagy beharangozás nélkül jelent meg a Private Moon Studios legújabb kalandjátéka – vagy inkább interaktív filmje –, a Miazma, amely valamilyen szinten a Jumurzsák gyűrűjének a folytatása. Ezúttal is Jonathan Hunt a főszereplő (akit ismét Görög László alakít), és a történet elején találunk is még utalásokat Egerre és az ottani kalandokra, az új játék azonban új helyszínt kapott. Ezúttal Debrecenbe vezet a sztori, azon belül is az MTA Atommagkutató Intézete kerül előtérbe.

Érdekes, hogy míg a Miazma magát nem is kalandjátéknak, hanem interaktív filmnek definiálja, valójában mégis sokkal jobban kalandjáték, mint mondjuk a Telltale legújabb – magukat kalandjátéknak tartó – interaktív filmjei. Hiszen vannak benne tárgyak, amelyeket használhatunk, megvizsgálhatunk, kombinálhatunk vagy odaadhatunk másoknak. És vannak megoldandó puzzle feladatok is. No és persze rengeteg sok beszélgetés (de ez ugye a Telltale játékaira is jellemző).

Annak idején a Jumurdzsák gyűrűjének kritikájában megemlítettem, hogy míg az idősebb színészek nagyszerűen játszottak, addig a fiatalabbak kicsit bénán. Ezzel a prekoncepcióval néztem a Miazmát is, és meg kell mondjam, pozitívan csalódtam. Ezúttal ugyanis a fiatalok is jól játszottak, így a színészi munkára ezúttal nem lehet panaszom. Az interaktív mozikban megszokott, azért megemlíteném, hogy a színészek igen viccesen adják elő, amikor nem csinálunk semmit, ők meg csak ott ácsorognak a díszletben: pofákat vágnak, gesztikulálnak. Nem csodálkoznék, ha belőlük is animgif mém válna hamarosan.

A történet az elején egy kicsit lassan indul be, amikor végig kell járnunk az Atomkit, és megismerni az összes tudóst, hóbortjukkal és szakterületükkel együtt, illetve műszereik működési elvét. De ha ezen túl vagyunk, utána már rendesen fut a történet, és viszi magával a kalandozni vágyó játékost. A sztori elég jóra sikeredett: sok szál, sok kor, sokféle stílus keveredett benne. Talán Gaál Vica karaktere sikerült kicsit furára, aki egyrészt eszét vesztve aggódik öccséért, miközben néha tök elfeledkezik róla egy kis romantika kedvéért.

Továbbra is a Jumurdzsák gyűrűjével összehasonlítva a játékot, ezúttal nem találkozunk panorámafelvételekkel, talán azért, mert most nem a város bemutatása volt a fő célja a fejlesztőknek, hanem az Atomki kutatásainak és eredményeinek népszerűsítése (egy pályázat keretében készülhetett el a játék). De ez igazából nem is baj, hiszen cserébe sokkal könnyebben mozoghatunk egyik helyszínről a másikra, ami nem hátrány, még úgy se, ha cserébe nem kapunk látványos gömbpanorámákat. A Miazma sztorija kicsit talán rövidebb lett, mint Jonathan Hunt egri kalandjai, de a mai játékokhoz képest azért nem kell szégyenkeznie, úgy kb. 15 óra van benne.

Pierrot – a Jonathan Hunt kalandjátékok értelmi szerzője és producere – veterán a kalandjátékok terén, így nem is ad ki puzzle-k nélkül a kezéből semmit. Viszont zenész mivoltát sem tagadja meg, így általában kerül egy-két zenei fejtörő is játékaiba, ami a hozzám hasonló botfülűeknek leküzdhetetlen akadályt jelenthet. Tegye fel a kezét, aki velem együtt élénken emlékszik a kapunyitó kóddal szivató kissrácra a Jumurdzsákból! Szerencsére a Miazmában a zenei feladványok sem megoldhatatlanok. Amúgy a legtöbb puzzle át is ugorható, ha nagyon elakadna benne valaki, de szerintem érdemes megpróbálkozni velük, mert bár van, amelyik kicsit nehezebb, de egyik sem túlzottan.

Összefoglalva, a Miazma, avagy az ördög köve egy jó kis kalandjáték lett. Jó történettel, jó színészi játékkal, kellően – de nem túlzottan – nehéz fejtörőkkel és sok-sok interaktív beszélgetéssel. Az igazán jó hír pedig csak most jön: az ára gyakorlatilag 690 forint, ugyanis a Természet Világa magazin áprilisi számának ingyenes mellékleteként jelent meg, és így az újságárusoknál vehetitek meg ennyiért. Ár/érték arányban tehát extrán kiemelkedő friss megjelenés.