A harmadik résszel végéhez ért a NeocoreGames akció-RPG trilógiája, a The Incredible Adventures of Van Helsing. Mint ahogy az előzetesben is említettem, a történet ott folytatódik, ahol a második részben abbamaradt. Borgovia steampunk világa továbbra is veszélyben van, ezúttal félő, hogy szó szerint a darabjaira hullik, és újfent Van Helsingen van a sor, hogy megmentse. A főgonosz az előző epizódbeli szövetségesünk, Prisoner 7, aki elárult minket, és most az egész világot fenyegeti. Ezzel kapcsolatos véleményemet a már említett előzetesben és a második rész ismertetőjében már kifejtettem, most nem is szentelnék neki több karaktert.
A történet elég lineáris, nincsenek benne váratlan fordulatok, pályáról pályára azon dolgozunk, hogy eljussunk a főellenséghez, vagy ahogy Van Helsing nevezi, a „nemeziséhez”. Ami mellékküldetés van, az mind az adott pályán megoldható. Az utunk jórészt az Inkbe vezet majd, annak különböző világaiba, így a pályák maguk elég változatosak, néhol szürreálisak, ami mindenképpen jó pont, de a játék legerősebb része továbbra is a két főszereplő. Van Helsing és a szellem Katarina párbeszédei még mindig a hátukon viszik a játék hangulatát. A humor továbbra is jelen van, de a játék közepe felé komolyabbá válik, amikor megismerhetjük Katarina múltját. Ez érzésem szerint a játék legjobb része, hiszen a főgonosszal ellentétben engem igenis érdekel az ő története, ráadásul a pályavégi boss-fightot is zseniálisan felvezeti, alig vártam, hogy eljussak oda. Visszatérő probléma volt, hogy könnyen lemaradhattunk a párbeszédekről, ha pont akkor kezdtek rá, amikor egy horda szörny támadt ránk, aminek azért elég nagy a valószínűsége. Szerencsére a chatablak megnyitásával visszaolvashatjuk az elhangzott dialógusokat (igaz, ezt csak véletlenül vettem észre).
Ezúttal hat karakterosztály közül választva vághatunk neki a játéknak. Megmaradt az előző részből az elementalist (varázsló) és a constructor, ami különböző robotkütyükkel operál. A második rész hunterét – ami kettő az egyben volt – szétszedték közelharcos és távolsági osztályra, így lett a protector és a bounty hunter. A fennmaradó két class viszont teljesen új. Az egyik az umbralist, ami a rogue-nak felel meg, és lesből támad, a másik pedig a philogistoneer, ahol Van Helsing egy hatalmas robot belsejébe bújt be, mintha csak egy mech lenne. Az irányítás nem változott az előző részekhez képest: az egér jobb és bal gombjához rendelhetünk egy-egy támadást, a többi skillt pedig gyorsbillentyűkkel érhetjük el. A harc során feltöltődik a rage-meter, amit aztán power-upokra költve tehetjük egy-egy támadásunkat még erőteljesebbé.
Örömteli változás, hogy a health és mana potionök eltűntek, illetve kifogyhatatlanná váltak, bármikor használhatjuk őket, ha nincs rajta cooldown. Igazából az előző részben is csak a macera volt velük, mindig odafigyelni, hogy Van Helsingnél és Katarinánál is legyen mindig elég, miközben kifogyni szinte lehetetlen volt belőlük, mert minden ellenség úgy dobálta őket, „mintha csak forró lenne”.
A töltőképernyők az előző részhez képest javultak. Mindkét részt csavarra ugyanazon a konfigon játszottam, és a játékon belüli töltések már elviselhető hosszúságúak voltak. A töltőképernyő a játék indításánál viszont egészen kriminális, „meg lehet inni egy kávét” kategória, viszont ez legalább nem akasztja meg a játékmenetet.
Nagyjából sajnos ennyi pozitívumot tudtam elmondani a The Incredible Adventures of Van Helsing III-ról, mert sajnos negatívum is akad bőven. Kezdetnek, a játék hossza 10 óra körül van, ami tulajdonképpen a fele a második résznek. A szintlimit 60 helyett csak 30 (Katarinának 25), és hiába importálhatjuk be régi karaktereinket, ők is 0-ról kezdik, csak a Glory pontok konvertálódnak át. Meg kapunk egy varázsgyűrűt... hurrá!
Az ügynökeinket a főhadiszálláson megint különleges küldetésekre küldhetjük. Ezzel igazából nincs semmi baj, igaz az egyetlen döntésünkön kívül nincs más hatásunk a történtekre. A tower defense minijáték viszont teljesen feleslegesnek tűnik. Van belőle vagy három az egész játék alatt, ebből kettő ugyanolyan jellegű pályán, tök ugyanolyan ellenségekkel, és még a boss is elfelejtődött a végükről. A második részben ezek a minijátékok sokkal változatosabbak voltak, és szervesen illeszkedtek a fő történetszálba, sokat dobtak a hangulaton, mert azt az érzést keltették, hogy valóban háborúban állunk. Itt viszont nem ez a helyzet, az egész felesleges időpazarlásnak tűnik, ami csak azért került bele a játékba, mert a második részben is benne volt.
Ami alapján viszont nem értem a Chiméránkat illető változtatásokat. Fluffy-t ugyanis (ahogy Katarina javaslatára a második részben elneveztem) nem idézhetjük meg kalandjaink során, hogy segítsen a harcban, hanem csak a főhadiszállásról küldhetjük el vadászni, hogy aztán jutalommal térjen vissza. Tulajdonképpen egy flancos loot-automata lett belőle, amely bizonyos időközönként random tárgyakkal szolgál nekünk.
A két főszereplő mellett a másik erős pontja a sorozatnak a pályákon elhelyezett easter eggek és popkulturális utalások. A játék eleje e tekintetben hozza a szintet, bár igazán emlékezetes és maradandó számomra csak Az éhezők viadalás rész volt, míg a második részből még most is tudnék kapásból két-három ilyen pillanatot felidézni. A játék második felére, de főleg a végére azonban úgy tűnik, elfogytak az ötletek. Nem rosszak lesznek ezek a set-piece-ek, hanem egyszerűen nincsenek. Emiatt aztán az utolsó egy-két pályán még ez a 10 óra is hosszúnak tűnt. Főleg a végső boss fight előtti pályán lógott ki a lóláb, amikor egy magaslatról beláthatjuk az alul elterülő pálya nagy részét, ahol jól kivehetőek a bizonyos helyközönként elhelyezett monszták csoportjai, minden változatosság vagy variáció nélkül.
A The Incredible Adventures of Van Helsing III igazából kicsit csalódást okozott, hiszen ennek kellett volna egy trilógia epikus lezárásának lennie, helyette viszont ami jó benne, azzal is csak az előző rész szintjét üti meg, semmiben nem haladja azt meg, sőt, több ponton egyenesen visszalépés történt. Bár mind a fő történetszál, mind a két főszereplő kapcsolata megnyugtató lezárást kapott, a katartikus befejezés elmaradt. Ha a bugyuta cliffhangert nem számítjuk, sokkal kerekebb élményt kapunk a második részben, a játékmenetben, a történetben és a hangulatban is.
