Gyors múltidéző: a XXI. század hajnalán járunk, a médiában a videojátékokat tömeggyilkosokat gyártó, agyatlan, agresszív, beteges szórakozási formaként ábrázolják, a terjeszkedés és az aranykor hajnalán álló ipar mérgezett tűkön egyensúlyozó fakírként próbálja magáról elhárítani az ügyvédek, felháborodott szülők, politikusok lesben álló haragját. 2003-ban a Rockstar és a Running with Scissors fejlesztőcsapatai úgy döntenek, bemutatják az összes rendelkezésükre álló középső ujjat a játékipar támadóinak, és egyfajta fricskaként bemutatják minden idők két legvéresebb, legértelmetlenebb és legbrutálisabb játékát, a Manhuntot és a Postal 2-t (a Rockstar pedig négy évvel később még rá is tesz egy lapáttal, és a folytatást a családbarát Nintendo konzolon jelenteti meg...)
Aki nem kapott vérszemet a nyilvánvaló médiahacktől, vagy most, évekkel később tekint vissza az eseményekre, remek poénként könyvelheti el ezeket a játékokat – acélból készült idegek és ivarszervek kellettek az elkészítésükhöz és kiadásukhoz, mára már csak megmosolyogtató paródiák arról, hogy egykor a média hogyan tekintett a játékosokra, a videojátékokra, és néhány türelmét vesztett fejlesztő hogyan válaszolt ezekre a vádakra. Múltidézés vége, vissza 2015-be: megjelenik egy lengyel fejlesztőcsapat, a Destructive Creations Hatred című játéka, amelyet agresszív tartalma miatt a Greenlight kampány során leszedtek a Steam szabadelvű platformjáról is, oda később Gabe Newell személyes bocsánatkérésével visszakerült, és míg a többi játékoldal nyílt undorral válaszol a játék értelmetlen brutalitására, a forgalmazást látszólag épelméjű kiadó nem vállalja, a játéksajtó ismert képviselői pedig egyhangúan ítélik el a botrányos programot.
A Hatred főhősének nincs se neve, se foglalkozása: egy bőrkabátos pszichopata, aki a pincéjében kiképzéssel töltött számtalan év után úgy dönt, állig felfegyverkezve elindul, hogy minél több szánalmas emberi féreggel végezzen, és olyan vérgőzös, brutális halálnemben távozhasson az élők sorából, amilyet még nem látott a világ. Küldetése során különböző békés környékekre kerülünk, ahol felülnézetből, fix kameranézetből irányíthatjuk „hősünket” (az 1997-es eredeti Postal mintájára), a feladatunk pedig minél több ártatlan civil és rendfenntartó brutális lemészárlása, minden pályán néhány konkrét céllal (egy rendőrőrs vagy egy hotel lakóinak kiirtása, egy szupermarket vásárlóinak halomra lövése), amelyekért cserébe új fegyvereket és újjáélesztési pontokat kaphatunk. Utóbbiak különösen fontosak, ugyanis meghatározzák, hány halál után vagyunk kénytelenek elölről kezdeni a pályát.
A játékmenet ennyi és nem több, nincs se multiplayer, se mélyebb történet, motiváció. Pályáról pályára mészárolunk, ez a Postal 2 „a játék annyira erőszakos, amennyire a játékos” szlogenjével ellentétben nem opcionális, hanem kötelező feladat, az adott pályát ugyanis csak akkor teljesíthetjük, ha emberek százainak ontottuk vérét, életerőnket pedig csak úgy pótolhatjuk, ha a sérült, földre került áldozatainkat egy gombnyomással különösen fájdalmas és brutális kivégzésben részesítjük. A Hatrednek vannak azért érdemei is: látványos, nagyon korrekt robbanás- és tűzeffektekkel, remek fizikai motorral rendelkezik, amelyek révén a lövések ripityára bontják a falakat, a robbanások realisztikusan törik és szórják tele törmelékkel a pályát, a fekete-fehér látványvilág, amelyet csak a rendőrségi szirénák, a tévéképernyők, és a vér színe tör meg, nagyon egyedi atmoszférát kölcsönöznek a programnak.
A fentiektől eltekintve azonban a játék semmit sem mutat fel a középszeren túl – sőt, talán még annyit sem, amennyi a középszer eléréséhez szükséges. Valahol a második pálya végére meguntam a monoton lövöldözést, a már ekkorra repetitívvé váló kivégzés-animációkat, és megértettem, hogy a Postal 2-vel és a Manhunt sorozattal ellentétben a brutalitásnak, a polgárpukkasztó vérengzésnek itt semmi más szerepe nem volt, mint eladásokat produkálni. A Hatred pont annyira brutális, mint amennyire obszcén az internet leendő tizenéves trollja, aki életében először fedezi fel a „csúnya szavak” sokszínű használatát, és rövid időn belül olyan szinten használja őket agyon, hogy azzal már sem a társait nem nyűgözi le, sem a tanárokat, moderátorokat nem háborítja fel.
A főhős már-már paródiába fulladóan durva és céltalan agressziója, a fejlövés előtt kegyelemért könyörgő civilek halálsikolya mögött a Hatred egy borzalmasan középszerű shooter, amely iszonyatos gyorsasággal zuhan a monotonitás és a tömény unalom sűrűjébe. Ha pedig emellé még felrójuk a különböző bugjait és hibáit is (sok effekt és holttest jelenlétében még közepes beállításokon is szaggatott, egy alkalommal pedig beakadtam egy falba, és más lehetőség híján elölről kellett kezdenem az egész pályát), a kissé fura irányítást (a karaktert a WASD kombóval irányítjuk, az egérrel célzunk, viszont az egérrel nem lehet forogni, haladási irányt változtatni, így elég gyakran akadtam tereptárgyakba, falakba), világos, hogy ha nem lett volna botrány, valószínűleg említés nélkül tűnik el a Steamre özönlő játékáramlat sodrásában. Ha igazi, szabad, kreatív és semmit sem tisztelő virtuális mészárszékre vágytok, számtalan ingyenes vagy olcsó alternatívára csaphattok le akár pár perc keresgéléssel, ezt azonban még leárazásokon is kerüljétek. Semmit sem veszítetek, ha a fejlesztők elvárásaival ellentétben egyszerűen szó nélkül elsétáltok a Hatred mellett. Láttunk már szebbet, láttunk véresebbet (a közelmúltból ilyen téren a Mortal Kombat X is vastagon veri), és szerencsére láttunk sok-sok száz jobb, emlékezetesebb játékot.
