1959-ben kilenc szovjet egyetemista és egy sokat látott magashegyi vezető útnak indult, hogy megtegyen egy nem kevesebb, mint két hetes, 200 kilométeres sítúrát az Urál hegységben. A kis csapat egyik tagja már a túra legelején megbetegedett, ezért őt visszafordították, és kilencen folytatták tovább a túrát. Ettől a ponttól fogva viszont minden bizonytalan. Az egyetemisták sosem érték el úti céljukat, a keresésükre küldött csapatok pedig csak a holttesteiket találták meg. Mint kiderült, a csapat éjnek évadján fejvesztve menekült ki a sátrából (holott arrafelé egy téli éjszakán igen cudar mínuszok szoktak repkedni), és szaladt a szélrózsa minden irányába. A holttestek között akadt, amelyiknek bezúzták a koponyáját, de volt olyan is, amelyen bár külsérelmi nyom nem látszott, a szervei valósággal szétrobbantak. Megint másokon enyhe radioaktivitást is mértek, valamint mindegyiküknek furcsa, narancssárgás színe volt.
Hogy mi történhetett az egyetemistákkal, miért menekültek el a táborukból és miként érte őket a halál, mind a mai napig nem sikerült hitelt érdemlően megmagyarázni. Talán éppen ez keltette fel az indie IMGN.PRO fejlesztőcsapat figyelmét, akik egy érdekes horror-kalandjáték, a Kholat formájában vázolták fel saját elképzeléseiket a történtekről.
A játék az imént sebtében felvázolt sztorit bemutató intro után nem sokat finomkodik, azonnal a dolgok közepébe hajít minket. Mivel a történet az eredeti eseményeket elmesélő naplóbejegyzések mentén próbál haladni, így kalandunkat mi is a hegy tövében fekvő apró falucska pályaudvarán kezdjük. A körülöttünk süvítő szél, a mindent beborító hó és a teljesen kihalt utcák kezdettől fogva nagyon nyomasztó hangulatot árasztanak magukból, amitől könnyen nagyon magányosnak és kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat. Ezt fokozza még, hogy a játék egyáltalán nem fogja a kezünket, így nekünk kell kitalálnunk, hogy merre menjünk, mit csináljunk. Ám mivel a rejtély nem a falu utcáin keresendő, hanem a hófödte hegycsúcsok közelében, ezért ugorjunk mi is (ahogy azt egyébként furcsa módon a játék is teszi) az események láncolatában, és irány a hegy!
A Kholat nem fogja az ölünkbe dobni a megoldást.
Ahogy azt már említettem, a Kholat nem fogja az ölünkbe dobni a megoldást, sőt! A készítők zseniálisat húztak azzal, hogy mindössze egy iránytűt, a hegy turistatérképét, egy gyengécske zseblámpát és egy eleinte tök üres naplót adtak a kezünkbe. A térképen ugyan meg van jelölve a táborhelyünk, valamint néhány koordinátát és pár előre berajzolt turistaösvényt is találunk, ezeken túl magunknak kell tájékozódnunk. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy folyamatosan azonosítási pontokat keressünk a környezetünkben, amelyek alapján legalább hozzávetőlegesen meg tudjuk állapítani, hogy merre is járunk. Nekem ettől olyan elhagyatottságérzésem támadt, amilyet még egyetlen más játékban sem tapasztaltam. Nincsenek feladatok, nincsenek nyilak, hogy merre menjünk. Egyedül a térképre, iránytűnkre és – persze ha van, akkor – a sztori ismeretére támaszkodhatunk. Na jó, feladatunk azért talán mégis van, hiszen azért vágtunk neki a hegynek, hogy megfejtsük a rejtélyt. Azt viszont, hogy ezt miként tegyük, merre induljunk, egyáltalán mit keressünk és miért, arról a játék nem árul el szinte semmit.
Ahogy elkezdjük bebarangolni környezetünket, mindenféle nyomokat, jegyzeteket és hasonlókat találunk, amiket meg is jelöl a játék a térképen, így ezek lesznek legbiztosabb tájékozódási pontjaink. Emellett úton útfélen különös, természetfeletti jelenésekbe botlunk: hol szellemalakok futnak át előttünk, hol hatalmas kavicsvihar kerekedik körülöttünk, de még egy titokzatos áldozati helyet (legalábbis én nem nagyon tudtam másként azonosítani) is találunk magas totemoszlopok között. Eleinte azt hinnénk, hogy a hegy teljesen kihalt, ám hamar rá fogunk jönni, hogy ez messze nincs így. És nem árulok el nagy titkot azzal, hogy idővel pont azt fogjuk kívánni, bárcsak tök egyedül lennénk a süvítő hóviharban.
Az egész játék egy kicsit kaotikus, könnyen elveszhetünk benne.
A fenti bekezdések egy picit kaotikusnak tűnhetnek, de ez nem véletlenül van így, ugyanis az egész játék egy kicsit kaotikus. Mivel nem nagyon hajlandó segíteni nekünk, ezért nagyon könnyen elveszhetünk benne, ami éppenséggel biztosan el fogja venni néhányak kedvét a folytatástól, pedig megéri. Már sok játéknál elmondtam, de a Kholatra hatványozottan igaz, hogy az egészet a hangulat viszi el leginkább a hátán, ami a témához tökéletesen passzol is. Az egészen érződik az, amit a fejlesztők már a kezdet kezdetén elmondtak: a Kholat igazából egy interaktív sztori, ahol nekünk kell a történet egyes darabkáit megkeresnünk, hogy azok aztán maguktól álljanak össze egy nagy képpé.
Mindehhez korrekt grafikai tálalás párosul. Az Unreal Engine 4 ugyan továbbra sem villantja meg (legalábbis nagyon remélem), hogy mire is képes valójában, hiszen a részleteket picit közelebbről megvizsgálva tetten érhetünk összecsapott megoldásokat, cserébe viszont az összkép nagyon is rendben van. Mivel időnk döntő részét a szakadó hóban a hegy tetején töltjük, a motornak leginkább kopár vagy havas sziklákat kell megjelenítenie, kiegészítve néhány szellemalakkal és hasonlóval. Ezeket pedig végül is remekül vissza is adja, szóval nem nagyon tudnám csúnyának nevezni a játékot.
Ami a hangok terén pedig egyenesen remekel. A zenék egyszerűen hátborzongatóak... vagy hátborzongatóan egyszerűek. Nem tudom. A lényeg, hogy ha nem is látnék semmit a képernyőn, már csak a dallamoktól is komolyan rossz érzésem támadna. A játék elsősorban erre épít, mivel a hegyen ezt leszámítva legtöbbet a szél süvítését fogjuk hallani, nem számítva a jegyzeteket felolvasó narrátorokat.
És ha már szóba kerültek a jegyzetek, a Kholat nagy örömünkre magyar felirattal jelenik meg. Az általam tesztelt verzióban azért még akadtak kisebb hibák és néhány kifelejtett (fél)mondat, de ezeket remélhetőleg előbb-utóbb javítani és pótolni fogják. Cserébe sajnos a fordítás minőségétől nem vágódtam hanyatt. Sokszor éreztem picit magyartalannak, túl szó szerint fordítottnak a mondatokat. Sok ennél jobb lokalizációval találkozhattunk már, de még így is nagyon dicséretes a próbálkozás és főleg a szándék.
A Kholatnak úgy álltam neki, mint egy következő túlélőhorrornak, ám rá kellett jönnöm, hogy nem teljesen lehet így bekategorizálni. Bár vannak túlélőelemek is (nem szabad túl sokat futni a nagy hóban, mert kimerülünk és elájulunk, de bujkálni is kell), a lényeg nem is igazán ezeken van, ezek inkább csak segítenek tálalni a történetet, amit a megtalált jegyzetekből olvashatunk össze. Nem szeretnék lelőni semmilyen poént, hiszen a készítők e játékban a saját magyarázatukkal rukkoltak elő, amit mindenképpen jó szórakozás kibogarászni a havas hegycsúcsok között. A hangulat pedig magával ragadó, szinte képes rá, hogy elrontsa a kedvünket. Persze a Kholat sem tökéletes, bizonyos részei könnyen visszafelé sülhetnek el, mégis aki picit is fogékony a témára és ismeri a történetet, biztosan kíváncsi lesz, hogy a fejlesztők mivel is magyarázzák meg azt. Így nem is lesz kérdés, hogy hajlandóak lesznek-e órákat bolyongani a kietlennek tűnő hegyek között a távoli égen furcsán derengő vörös folt alatt... ami valójában egy... ;)
INFO: A játék alapjául szolgáló djatlov-hágói incidensről részletesen a konspirációs teóriák blogján olvashattok.
