Nem túlzás azt állítani, hogy a Devil May Cry rajongók szerencsések voltak az elmúlt években. Nemcsak az erős ellenérzésekkel várt reboot lett egy rendkívül élvezetes, a széria élmezőnyébe tartozó darab, nemcsak HD kiadást kaptak a sorozat első három részéből az előző generációs konzolokra, de a Capcom úgy döntött, 2015-ben az új konzolokra is kiadja a legutóbbi két részt, erősen felturbózott kiadásban. A DmC: Devil May Cry Definitive Edition már pár hónappal ezelőtt kijött, és bár túl sok újdonságot nem tartalmazott (a lock-ont és Vergil használatát a Bloody Palace módban leszámítva) egy igen kellemes csomag lett. A Devil May Cry IV Special Edition viszont már jóval combosabb kiadásnak ígérkezett, amely a konzolok mellett PC-re is ismét ellátogatott.
A játék Fortuna városában, egy távoli szigeten játszódik, ahol a Kard Rendje nevű vallási fanatikusokból álló szervezet tartja fenn a békét, és akadályozza meg a démonokat abban, hogy megnyissák a szigeten található hatalmas pokolkapukat, amelyeket egykor a szigeten uralkodó Sparda démonúr (Dante apja) zárt be, hogy megakadályozza a démoni inváziót. Itt él főhősünk, Nero is, akit a rend tagjai fogadtak be, azonban magasan tesz a szigorú vallásos dogmára, pusztán a démonölés élvezete motiválja, illetve a Rendhez tartozó Kyrie nevű leányzó. Egy nap azonban a Rend szertartását félbeszakítja egy ismerős vörös köpenyes alak, aki betör a templomba, és megöli a főpapot, Sanctust. Nero a rejtélyes idegen nyomába ered, útja során démonok ezreivel küzd meg, miközben felfedezi saját démoni örökségét, és a Rend sötét titkait is, amelyek a merénylethez vezettek.
Amellett, hogy maga a játék átesett egy elég jelentős grafikai tuningon, és a konzolosok megkapták a megjelenéskor PC-sek számára exkluzív Legendary Dark Knight nehézségi fokozatot, amelyben sokkal több, más összetételű ellenfelekkel nézhettek szembe, három teljesen új karakterrel is nekieshetünk a Kard Rendje elleni küzdelemnek. Ezek közül kettő az alapjátékban is szereplő Dante/Nero páros, övéké a „hivatalos” sztori mód, amely a legtöbb átvezető jelenetet és a pályákat összefogó narratívát tartalmazza. Mellettük visszatért Vergil, illetve választhatjuk Dante attraktív partnereit, Trish-t és Ladyt is (utóbbi most először játszható karakter a szériában). Vergil és a lányok saját, egyedi intrókat és outrókat kaptak, ettől eltekintve ugyanazokon a pályákon kell végigmenniük, mint a két főszereplőnek, viszont mindegyikük gyökeresen eltérő stílust igényel, teljesen egyedi képességekkel, és a játékidőt hihetetlen mértékben megnöveli, amíg mindegyikükkel átvágjuk magunkat a történet cirka 20 misszióján, majd bevesszük a végigjátszás után ismét megnyíló Bloody Palace-t. A készítők ráadásul egy remek ötlettel oldották meg a karakterek közötti váltásokat: ha két szereplő között cserélünk, de ugyanazt a mentést használjuk, akkor az egyikkel már megszerzett tapasztalati pontokat, életerőbónuszokat, tárgyakat a másikkal is felhasználhatjuk. Így ha Dante/Nero párosával végigvisszük a játékot, Vergillel már alapból maximális szinten kezdhetünk, viszont ha esetleg elakadunk, elég egy másik karakterrel gyűjtögetni egy kicsit, és máris lesz elég démonvér/lélek a szükséges fejlesztésekhez.
Az egyetlen hátrány, hogy bármennyire jók az új karakterek, továbbra is Neróval a legélvezetesebb a végigjátszás, sőt, kéken izzó démoni karja nem csak az élvezeti faktor miatt fontos, a legtöbb főellenfélharcot elég frusztrálónak találtam, ha nem tudtam a karakteremet a boss mellé rántani, erre a mozdulatra pedig Nero mellett csak Vergil teleportálási képessége használható. Továbbá a játék legnagyobb hibája, amiért anno a legsúlyosabb kritikákat kapta (a korábbi részek után kissé kiábrándítóan könnyű nehézségi fokozat mellett), azaz a játék második felének ismétlése továbbra is jelen van. A főjátékban ekkor vehetjük át Nero helyett Dante irányítását, akivel fordított sorrendben le kell nyomnunk újra a korábbi pályákat és megölni az előző főellenfeleket, illetve Ladyről is itt váltunk Trish-re, Vergillel viszont csak annyit vehetünk észre, hogy a sziget egyik végéből valamiért ismét vissza kell rohannunk oda, ahonnan jöttünk.
A grafikai tuning viszont túlzások nélkül telitalálat. Egy 2008-ban megjelent játékról beszélünk, de nyugodtan letagadhatna két-három évet a korából. Kétéves, már kissé középkategóriás PC-men gond nélkül húzhattam maximumra minden beállítást, a játék pedig még a nagy, nyílt arénákban és a Legendary Dark Knight mód ellenfélseregei mellett is problémák nélkül hozta a 60 fps-t. Egyedül akkor ingott meg egy kicsit, amikor Vergilt használtam ebben a módban, őt ugyanis a villámgyors, brutálisan látványos kombóival néha még a kamera sem tudta követni, illetve a játék legelején egy-két átvezető jelenetben mintha kicsit pattogott volna a hang. Ezeket leszámítva viszont bravúros a megvalósítás.
A Devil May Cry IV ugyan nem a legjobb rész a franchise-ban, de egy hihetetlenül élvezetes darab, a speciális kiadás pedig nemcsak korszerűsítette, de úgy megpakolta finomságokkal, hogy még az eredeti változat tulajdonosainak is megéri a beszerzése – az pedig külön kellemes, hogy egy új játék átlagos árának a feléért szerezhető be. Remek szórakozás a régi motorosoknak és a sorozattal csak most ismerkedő adrenalinfüggők számára egyaránt.
