Nem tartom magam vérbeli játék szakértőnek, de ha valaki beszélgetni kezd velem a témáról, nehezen tud olyan legalább pár éves, bejáratott szériát említeni, amelyről még nem hallottam/nem láttam gameplayt/nem próbáltam ki. Az életet azonban a meglepetések teszik érdekessé, legutóbbi 3DS-es tesztalanyom pedig sikeresen el is érte, hogy komoly, lázas kutatásba kezdjek. A Mercenaries Saga ugyanis egy már ismert, bejáratott JRPG stratégia, amelynek 3DS-re fejlesztett második része nyugatra is ellátogatott – ennek ellenére nemcsak hogy nem hallottam még róla, az összes szokásos forrásom csődöt mondott, amikor a sorozat múltja után próbáltam kutatni.
Végül aztán sikerrel jártam. Egy viszonylag fiatal, ám Japánban igen népszerű JRPG stratégiáról van szó, amelynek előzménye(i) csak Japánban jelentek meg, okostelefonokra. Szerencsére az információhiány nem vont le semmit a játékélményből – egy, a történet előzményeire minimálisan építő, gyorsan elsajátítható játék, amely próbálja a nagy elődök, a Final Fantasy Tactics, a Tactics Ogre és társaik példáját követni, amennyire csak a lehetőségei engedték.
A történet szerint Claude-ot, a királyi családot védelmező Ezüst Sólyom Rend kapitányát és társait irányítjuk, akik bár sikeresen megakadályoznak egy merényletet a herceg ellen, a trónörökös megsérül egy mérgezett pengétől, az ellenméreg pedig csak a királyság egy távoli pontján termő különleges növényből állítható elő. Claude, és a történet folyamán egyre növekvő csapata elindulnak, hogy megszerezzék az ellenmérget, az út során azonban nem várt nehézségekbe és kalandokba ütköznek, ráadásul a merénylet mögött álló titokzatos felek is meg akarják akadályozni a küldetésük sikerét.
A történet előrehaladtával a csaták lineáris sorrendben követik egymást. Viszonylag kicsi, domborzatokkal, épületekkel, fedezékekkel borított terepeken zajlik a harc, amelyek pont adnak némi minimális taktikai lehetőséget. A csata elején elhelyezhetjük csapatunk tagjait, a kör akkor ér véget, ha már minden egységünkkel mozogtunk és/vagy támadtunk, a harc során leölt ellenfelektől aranyat, a látható, illetve rejtett kincsesládákból pedig kincseket és új felszerelési tárgyakat szerezhetünk. A különböző karakterek használata egyszerű, könnyen elsajátítható, mégis komplex taktikákat alkalmazhatunk, varázslatokkal erősíthetjük és gyengíthetjük az egységeket, a támadások sikere és az elszenvedett sérülés pedig függ az elhelyezkedéstől. A csaták között fejleszthetjük karaktereink képességeit, felszerelését, egy bizonyos szint elérését követően megváltoztathatjuk kasztjukat, eladhatjuk felesleges tárgyainkat, illetve kezdhetünk Free Battle típusú csatákat is, amelyben a megszerzett tárgyakat és tapasztalati pontokat a fő küldetés során is felhasználhatjuk. Egy egyszerű crafting rendszer is a rendelkezésünkre állhat, a pályákon elrejtett titkos hozzávalókból egyedi, különleges fegyvereket készíthetünk, és már meglevő eszközeinket is erősíthetjük rájuk pakolható, bónuszokat adó tárgyak révén.
A Mercenaries Saga 2 egy kellemes, a műfaj kedvelői számára teljesen élvezetes játék is lehetne – ha nem szenvedne egy súlyos hibától, amelyet leginkább úgy tudok jellemezni, hogy ambícióhiány. A történet borzasztóan kiszámítható és klisés, a karakterek egysíkú fantasy anime/manga sztereotípiák, a zene átlagos, a grafika pedig bár próbálja a régi 16-bites klasszikusok érzését kelteni, a 3DS térbeli megjelenítését egyáltalán nem használja ki, sőt, még arra sem találtam lehetőséget, hogy a kameranézetet változtathassam, ami néha elég átláthatatlanná tett egy-egy helyzetet. Hiába egy kellemes játék, hiába találták el a készítők remekül a harcrendszert, ha egyszerűen nem éreztem motivációt a „nagy, epikus küldetés” folytatására már alig néhány óra elteltével sem. A 3DS-en pedig bár nem folynak a csapból is, akadnak ebbe a műfajba tartozó játékok (egy éven belül jön egy új Fire Emblem is), mellettük pedig a Mercenaries Saga 2 szinte eltörpül. Ínséges időkre jó, az ára is nagyon kellemes, de minden pozitív elemét láttuk már máshol, jobban megvalósítva, a körítés pedig egy kicsit túlságosan is ingerszegény.
