Fogadjátok sok szeretettel GeryG első videotesztjét, amelyben a Frictional Games, a Penumbra sorozat és az Amnesia: The Dark Descent alkotóinak legújabb játékát, a SOMA sci-fi horrorjátékot mutatja be.
A svéd Frictional Games nevét a legtöbben a 2010-ben megjelent
A történet főhőse Simon Jarrett, aki egy balesetben súlyos fejsérülést szenved, ezért speciális kezelésekre kell járnia. Találkozik egy kutatóval, aki felajánl neki egy különleges, még kísérleti stádiumban lévő módszert, amely gyakorlatilag az agyának beszkennelését, majd a digitális képen a probléma megoldását jelenti. Ám, amint beül a gépbe, elveszíti az eszméletét. Mikor magához tér, egy furcsa kutatóállomáson találja magát, ami első ránézésre teljesen elhagyatott. Ahogy azonban lassan feltárjuk a sötét, pusztulófélben lévő folyosókat és szobákat, rájövünk, hogy messze nem vagyunk egyedül: időnként furcsa robotszerű lények bukkannak fel, amik (vagy akik?) szentül meg vannak győződve róla, hogy márpedig ők is hús-vér emberek, mi pedig sültbolondok vagyunk, ha nem hiszünk nekik.
Valami nagyon sötét kísérlet folyhatott a PATHOS-II állomáson, ami – ahogy egy valamirevaló horrorban annak lennie kell – piszok rosszul sült el. Nekünk pedig ki kell deríteni, mi történt, ám idővel már a saját létezésünkben sem lehetünk biztosak.
A SOMA le sem tagadhatná készítőit: egy tipikus Frictional Games horrorhoz van szerencsénk. A játékmenet a stúdiótól már ismert elemekre épül. Hősünket belső nézetből irányíthatjuk, ám mindennemű fegyver hiányában rettentő védtelenek vagyunk. Ha beüt a para, két dolgot tehetünk: futunk, mint a nyúl vagy bujkálunk mint a róka. Lényegében mindkettő elég hatásos módja a vész elkerülésének, feltéve, hogy okosan választunk közülük. A játék nem az Until Dawnban remekül működő jumpscare módszerrel hozza ránk a frászt, ennél sokkal kifinomultabb módszert alkalmaz: a hangulat az első pillanattól az utolsóig borzolja a hátunkon a szőrt, mivel soha, egyetlen percre sem érezhetjük úgy, hogy biztonságban vagyunk. A játék remekül használja a környezeti zajokat: mindig van valami neszezés, kopogás, esetleg a távolból felénk szálló sikoly, ami miatt a torkunkban fog dobogni a szívünk (nekünk Simonnak egyaránt).
Amikor épp nem egy robot-ember hibrid elől menekülünk, általában a kijutásunkhoz elengedhetetlen feladatokat kell megoldanunk. Ezek egyszerű, de szórakoztató minijátékokat, némi kutakodást, kapcsolókeresést és hasonló időtöltést jelentenek, de még ezek közben is azon kapjuk magunkat, hogy néha-néha a hátunk mögé sandítunk, nincs-e ott valaki. A történet előrehaladtával kapcsolatba lépünk másokkal is, akik segítenek nekünk, de a kutatóállomás sötét célját is tőlük fogjuk megtudni. Annyit pedig nyugodtan elárulhatok, hogy a háttérben egészen más szándék húzódik meg, mint amit mi eleinte sejthetünk.
A SOMA nemcsak játékmenetében emlékeztet a Frictional Games korábbi alkotásaira, hanem látványvilágában is. Emlékszem, amikor a magazinhoz jelentkeztem, az Amnesiáról írtam a pályamunkámat, és már akkor is megemlítettem, hogy a grafika picit kopottas, de ez nem negatívum, hanem hangulatfokozó elem. Ez ugyanígy elmondható a SOMÁ-ról is, ami nem meglepő, hiszen ezt is a stúdió saját HPL motorja hajtja. Ahogy azt a videón is láthatjátok, nem arról van szó, hogy a játék csúnya lenne, hanem arról, hogy a fejlesztők az effektorgia helyett a tökéletes atmoszféra megteremtésére koncentráltak. Ez pedig tökéletesen sikerült nekik.
Mit is mondhatnék zárásként a SOMÁ-ról? Nagyon vártam a megjelenését és cseppet sem kellett csalódnom. A játék hozza azt a színvonalat, amit a készítőitől már korábban megszokhattunk. A végeláthatatlan bújócska, a sok menekülés még mindig nem unalmas, sőt... Aki szerette a Penumbra sorozatot, az Amnesiát, esetleg az Alien: Isolationt, vagy, hogy idei játékot is említsek, a Monstrumot, az biztosan nem fog csalódni ebben sem. Mondhatni, a Frictional Games anno stílust teremtett, és most megmutatta, hogy még mindig az élmezőnybe tartoznak, ha stílusos ijesztgetésről van szó.
