A Nevem Lara Croft. Régész, felfedező, kalandor és túlélő vagyok. Két esztendővel ezelőtt vészeltem át életem egyik leghátborzongatóbb, legrémisztőbb, ugyanakkor rám a legnagyobb hatással lévő kalandját. Akkor, Yamatai szigetén majdnem belehaltam az ősi napkirálynőkultuszt övező átokba, és a köré épülő szekta híveinek áldatlan ténykedésébe. Mindezen felülkerekedve és barátaimat megmentve értettem meg azt, hogy mi is az én sorsom: meg kell fejtsem a világ rejtélyeit, meg kell találnom misztikus tárgyakat, elveszett városokat, és ha úgy adódik, meg kell mentenem a világot, bármibe is kerüljön. Hamarosan csak mint sírrablót emlegettek a rossz nyelvek, ami azonban engem egyáltalán nem zavart. Most azért ragadtam tollat, mert az állandó kutatás és folyamatos tanulás jóvoltából nemrégiben valami olyanra bukkantam, ami arra késztetett, hogy tisztázzam néhai édesapám emlékét, befejezzem azt, amihez neki már nem volt ereje életem eddigi legnagyobb, legveszélyesebb felfedező útja során. Ez részben az ő története is.

Mint már annyiszor, azonnal a hatalmába kerített a kaland és a veszély semmihez sem fogható íze, ahogy minden eddiginél elszántabban egyre csak másztam és másztam felfelé Szibéria egyik jégpáncéllal borított hegyormán. Ezer veszély lesett rám, hiszen a fagyott víz vagy a temérdek hó bármikor, figyelmeztetés nélkül hatalmas rombolást volt képes végezni. Közben kicsit elmerengve azon, mi is hozott ide, pár héttel korábban láttam magam, ahogy Szíria egyik gigantikus, ókori, bizánci eredetű sírboltjában bóklászom a Próféta nyomait keresve. Habár a Trinity nevű szervezet majdnem eltett ott láb alól, sikerült egy olyan jelképre lelnem, amelyet meglátva hosszú évek után visszatértem a Croft udvarházba. Itt meghurcolt és kiközösített néhai apám jegyzetei között kutatva jutottam arra a következtetésre, hogy az orosz hómezőkre vezet tovább az utam. Egyszersmind a rémisztő felismerés is torokszorító, fullasztó módon tört rám: apám, aki önkezével vetett véget életének, és akivel utolsó beszélgetésem egy heves vita volt, magányosan és meg nem értve halt meg, de nem értelmetlenül. Igaza volt ugyanis az isteni hatalom forrása, az örök élet és a Próféta mítosza kapcsán. Meg kellett hát találnom Kitezh mondák ködébe vesző városát az ő emléke miatt is, még a meglepően jól szervezett Trinity előtt, akik bármire képesek voltak céljuk eléréséért.
Minden tekintetben nagyobb és szerteágazóbb, mint az előző rész.
Visszatérve a rideg valóságba, dideregve araszoltam a térdig érő hóban, hogy mindent és bármit összeszedjek, ami segít a túlélésben. Tollakat, állatok bundáit, mérges gombákat, érceket, vesszőket gyűjtögettem szorgosan, amelyekkel felszerelésemet bővítettem és fejlesztettem. Különféle nyílvesszőket gyártottam kezdetleges fa íjamhoz, öltözékemet tettem alkalmasabbá a környezet és a zord időjárás könnyebb elviselésére, tartókat és egyebeket fabrikáltam. Ezek mellett beszereztem minden fellelhető dolgot és alkatrészt, amelyek komolyabb fegyvereket és fejlesztéseket tettek elérhetővé. Közben persze a környezet sem volt kegyes hozzám: minden irányból vadállatok lestek rám, amelyek némelyikéhez képest Yamatai farkasai plüsskutyáknak tűntek csupán. Szerencsémre az ott átélt borzalmak sok mindenre megtanítottak, így például túlélőösztönöm is jóval kiélezettebb lett, így már nemcsak a továbbhaladáshoz kulcsfontosságú dolgokat, hanem a vadakat, azok nyomait, és a begyűjthető dolgokat is képes voltam érzékelni. A most átélt megpróbáltatások még az eddiginél is keményebbé tettek: ahogy haladtam előre, egyre ügyesebb lettem, amely által harci, vadász- és túlélőképességeim tárháza bővült még tovább. Kicsiny tábortüzekhez érve meg-megpihentem, ahol hangosan elgondolkodva az addig megtudottakon és a dolgok állásán megtettem a szükséges és lehetséges fejlesztéseket mind magamon, mind a megtalált bővítmények jóvoltából a nálam lévő holmikon.

De pihenésre nem volt sok időm: a Trinity jóval előttem járt, felszerelésük messze meghaladta az én készleteimet, és bárhová vezetett is egy ösvény, mindenütt marcona, felfegyverzett zsoldosai állták az utamat. Sokszor nem is volt értelme nekik rontanom, így harc helyett bokrokban bújtam meg, üvegeket elhajítva tereltem el figyelmüket, a fák ágain és a tetőkön kerültem el őket, vagy csendben mögéjük lopózva tettem őket ártalmatlanná. Persze nem mindig volt erre lehetőségem, így gyakran kényszerültem fejvesztett menekülésre vagy nyílt küzdelemre, amelyben íjam mellett pisztolyom, géppuskám, jégcsákányaim és vadászkésem állt csupán mellettem, no meg jó néhány okos és hasznos ketyere, amelyeket magam fabrikáltam. Számos mellékküldetés és egyéb tennivaló.
A megfelelő összetevőkből speciális nyilaim, konzervdobozokból repeszgránátjaim, italospalackokból Molotov-koktéljaim, ércekből különleges töltényeim készültek egy szemvillantás alatt. Az ádáz ellenfelek és a természet kihívásai mellett gyakran a legváratlanabb pillanatban kellett macskaügyességgel elkerülnöm a gonoszabbnál gonoszabb csapdákat, amire rendszerint csupán néhány másodperc állt a rendelkezésemre. A hatalmas területeket szabadon bejárva számtalanszor kalandoztam el ősi relikviák nyomát felkutatni, az itt élő, a szovjet uralom idején alaposan meggyötört nép tagjait megsegíteni, különböző sírboltokat bejárni az azokban rejlő ősi képességek megszerzéséért, barlangok titkait megismerni, vagy összeszedni rengeteg elrejtett dolgot. Ezekre a kisebb túrákra az itt-ott megtalált térképek is rendszeresen elcsábítottak, de a kalandort amúgy is hívja mindig a rejtély és a távol.
Hasznos új cuccok.
Közben eszemre és ügyességemre legalább akkora szükségem volt, mint képességeimre és erőmre. Óhatatlanul megismertem különböző emberek sorsát, titkait, érzéseit, céljait, terveit az útközben talált tekercsek, jegyzetek és hangüzenetek által, amelyek ugyancsak segítségemre voltak célom elérésében. Nyelvtudásomat is folyamatosan csiszolnom kellett, hogy az ógörögül vagy oroszul írt útmutatásokat megfejtsem, amelyek némelyike nélkülözhetetlen volt továbbjutásomhoz. A táj amúgy igen változatos képet mutatott, amit az időjárás és a napszakok váltakozása is elősegített. Ehhez is alkalmazkodnom kellett, mert minden állat bundája más miatt volt hasznos, és azok csak bizonyos időszakban merészkedtek elő rejtekükről. A hómezők és hegyormok mellett elhagyatott szovjet létesítmények, katakombák, gigantikus sírboltok, ókori emlékek, elveszett völgyek, kisebb sírkamrák, barlangok, csak víz alá merülve megközelíthető helyek kerültek utamba nagy rendszerességgel. Segítve a kezdetben ellenséges, később bizalmukat elnyerve barátaimmá vált ittenieken szintén hasznos dolgokra tettem szert. Hol zárnyitó felszereléssel, hol fegyveralkatrészekkel, hol egyéb új és nélkülözhetetlen dolgokkal hálálták meg igyekezetemet, de azt is megengedték, hogy portékájukból vásároljak. Gyakran kerültem olyan helyzetbe, hogy valaminek a híján nem voltam képes egy adott helyen továbbmenni. Ilyenkor tudtam, hogy még nem végeztem el, vagy nem szereztem be mindent ahhoz, hogy hozzájussak a szükséges szerszámokhoz, amelyek közül többen régi ismerőseim voltak, de akadtak közöttük vadonatújak is, amelyek jócskán kibővítették lehetőségeim tárházát. Végül sok-sok megpróbáltatáson és – gyakran keserű – felismerésen túljutva elértem célomat, amiben újdonsült és régi barátaim voltak a segítségemre, és közben újfent ráébredtem arra is, hogy az ősi titkokat rendszerint az emberinél jóval hatalmasabb erők védik a rossz kezekbe kerüléstől.

Itthon aztán elmerengve a közelmúlt eseményein, és újra megkövetve régen eltávozott édesapámat, akinek egykoron magam sem hittem, felsejlettek előttem a varázslatos, élettel teli, lélegző helyszínek, amelyek már inkább egy újabb, minden eddiginél izgalmasabb kalandra, mintsem az átélt borzalmakra emlékeztettek. Magam előtt láttam a gyönyörű bizánci freskókat, a gazdag díszítésű sírkamrákat, a zord vadont, Szíria sivatagi sziklatemplomát, a gigantikus sírboltokat, a geotermikus völgy buja növényzetét, az elárasztott archívumot, az ódon katedrális csapdákkal teli termeit, a havas hegyormokat és gleccsereket, a volt szovjet gulág lehangoló, történelemtől és fájdalomtól átitatott romjait, illetve a többi csodás helyszínt, amelyeket át kellett vizsgálnom az örök élet forrásának nyomait kutatva. Már a hatalmas és veszélyes barnamedvék, vagy villámgyorsan, lesből támadó hópárducok sem tűntek annyira rémisztőnek, mint ahogy a rejtett halálos csapdák vagy a falkában támadó farkasok sem. Rengeteg váratlan esemény és sok-sok puzzle.
Eszembe jutott a számtalan rafinált, az agyamat és ügyességemet egyaránt megtornáztató rejtvény, amelyekkel itt vagy ott rendszeresen találkoztam, és az a rengeteg ellenem támadó katona, akik meg akartak állítani. És persze az őrzők, a halhatatlanok tüzes nyilai is megint ott röpködtek körülöttem, ahogy az atlaszt kutattam, ami megmutatta nekem a helyes irányt. Voltak néha furcsa helyzetek is, amikor magam sem értettem hogyan, de átláttam néhány tárgyon, átestem rajtuk, vagy egyik-másik furfangos feladvány számomra megmagyarázhatatlan módon oldódott meg. Azt hiszem, a videojátékokban ezeket hívják bugnak, de a valóságban csak annyit mondunk rájuk, hogy „egy kis por került a gépezetbe”. Szerencsére a hómezőkön nincs sok por, így nem is volt komolyabb fennakadás utam során. Kisvártatva ráébredtem arra is, hogy a visszaemlékezésen túllépve, lélekben akár kicsit megmásítva az eseményeket, újra meg újra át is élhetem az egyes helyszínek történéseit, egyfajta expedícióként tekintve rájuk, amelyhez kedvem szerint használhatok fel számos, a körülményeket és képességeimet befolyásoló, kapott vagy vett kártyapaklit is. Nem rossz így vissza-visszatérni, és immár végérvényesen más színben látom a nemrégiben átélteket ezen „expedícióim” során.
Lassan leteszem a tollat. Elég a szócséplésből a még tapasztaltabb régésszé, túlélővé és kalandorrá történő felemelkedésemről. Sokan tartanak különcnek, mert mindig a magam útját járom, még ha keserű eredmények és csalódások felé vezet is az. Mások bátor utazónak és felfedezőnek hisznek, aki minden veszéllyel dacolva kutatja fel a világ misztikus és ősi titkait. A legtöbben, főleg vetélytársaim azonban így ismernek: Lara Croft, a sírrabló. Nekik üzenem, hogy ne aggódjanak, még biztosan hallani fognak felőlem!