Az elmúlt húsz évben már hozzászokhattunk, hogy Lara Croft, mindenki kedvenc régésze és ereklyekutatója (kivéve azokat, akiknek Sydney Fox, Indiana Jones vagy épp Nathan Drake az...) a lehető legveszélyesebb helyszínekre utazik, hogy ott csak kevesek által ismert legendák után kutakodjon. Kalandjai során megmássza a legmagasabb hegyeket, leereszkedik a legsötétebb barlangok mélyére, hogy egyetlen aprócska nyomot felkutasson, amely a következő őrült túrájához vezeti. Hiába, Lara hamisítatlan adrenalinfüggő, de mi így szeretjük.
Persze 2013-ban egy egészen más oldalát ismerhettük meg, amikor a Crystal Dynamics teljesen új alapokra helyezve újraindította a szériát. Lara egy törékeny, de végtelenül bátor és kitartó fiatal nő, aki él-hal a történelemért és a már említett legendákért. Ez pedig egy sor életveszélyes kalandba rántja őt. A múlt év végén kizárólag Xbox One-ra és 360-ra megjelent Rise of the Tomb Raider – ahogy azt a címe is sejteti – ezt a vonalat folytatja tovább, és épp azt meséli el, hogyan vált Lara azzá a vakmerő kincsvadásszá, akit régóta ismerünk.

Lara ezúttal Kitezh legendás elveszett városát kutatja.
A történet, ha nem is közvetlenül, de az előző rész sztoriját viszi tovább. Lara ezúttal Kitezh legendás elveszett városát kutatja apja nyomdokain, ahol állítólag a halhatatlanság kulcsa is rejtőzik. Persze egy elveszett várost nem könnyű megtalálni, hiszen akkor akár nevezhetnék „majdnem elveszett, de tök könnyen megtaláltuk” városnak is. Ahhoz tehát, hogy hősnőnk ráakadhasson az ősi romokra, a világ legváltozatosabb pontjait kell bejárnia előbb. Először egy bizonyos próféta sírboltját kell felkutatnunk valahol Szíriában, majd az ott talált nyomok alapján Szibéria felé vesszük az irányt, ahol hét ágra süt a nap és röpködnek a mínuszok.
Hogy dolgunk még véletlenül se legyen egyszerű és zökkenőmentes, egy évezredes múltú rend, a Trinity is ugyanoda tart, nagyjából ugyanazzal a szándékkal. A különbség csupán annyi, hogy míg minket a tudásszomj nemes célja vezérel, őket a hatalomvágy. És persze az sem elhanyagolható tényező, hogy nekünk gallyakból kell vadászíjat eszkábálnunk magunknak, ők viszont a legmenőbb katonai szerkóban feszítenek, ráadásul több százan is vannak. Nekünk áll a zászló a versenyben, nem igaz?

A játék az előző részre építkezik, mind történetét, mind játékmenetét nézve, persze utóbbit azért igyekeztek kellő mértékben kibővíteni és megújítani. Ha úgy nézzük, a Rise of the Tomb Raider egyike a legjobb túlélőjátékoknak is. Bár alapvetően végig fogja a kezünket és ha úgy akarjuk, akkor koncentrálhatunk kizárólag a sztorit előrevivő küldetésekre is. Csakhogy a fejlesztők a világot szabadon bejárhatóvá tették, és még tele is zsúfolták elrejtett kincsekkel, régi iratokkal és ősi sírboltokkal. Ezek mind arra várnak, hogy mi felkutassuk őket, cserébe egy halom olyan holmi a jutalmunk, ami segíti a túlélésünket. Emellett rengeteg gyűjtögetnivaló is akad körülöttünk, a különböző bogyóktól és gombáktól kezdve a gallyakon és alkatrészeken át egészen a levadászott vadak prémjéig és csontjaiig. Ezekből szépen betárazva pedig felszerelésünket és fegyvereinket tudjuk fejlesztgetni. Visszatér a táborrendszer is, vagyis a pályákon mindenfelé kis táborhelyek vannak elszórva, ahol picit megmelegedhetünk a tűz mellett, valamint itt tudjuk Larát új képességekkel felruházni, az említett fejlesztéseket is itt hajthatjuk végre. A táborhelyek egyébként gyorsutazási pontokként is működnek, így nem kell mindig mindenhová gyalog visszamásznunk. Ez már csak azért is fontos, mert a világ úgy lett felépítve, hogy már a legelső táborhelyünk körül is egy rakás olyan helyszín van, amit az alapszintű felszereléssel és képességekkel nem érhetünk el, így később is érdemes ide visszanéznünk.

Környezetünk egy hatalmas játszótér, megmászandó sziklákkal, fákkal és gleccserekkel.
A játékmenet három alappillérre épül: békés felfedezés és gyűjtögetés, ügyességi mászkálós részek rejtvényekkel megspékelve, valamint az elkerülhetetlen (frontális és gerilla) harcok a Trinity katonáival. Az elsőről már fent meséltem, így azt hagyjuk. A mászkálós részek viszont most is megérnek egy misét. Az egész Tomb Raider élmény kezdettől fogva ezekre lett kihegyezve, ezért szerencsére a fejlesztők most is kellő tisztelettel bántak e játékelemmel. Környezetünk tulajdonképpen egy hatalmas játszótér, telis-tele megmászandó sziklákkal, fákkal és gleccserekkel. Sajnos Lara nem egy Alex Honnold, hogy bármikor bárhová fel tudjon mászni, így csak azokon a részeken tud haladni, amelyeket erre kijelöltek a fejlesztők. Ilyenkor előkapja immáron elmaradhatatlan jégcsákányát, izomból belevágja a szikla- (vagy épp jég-) falba, hágóvasát pedig erősen megveti valamelyik kiszögellésen, és már indulhat is a menet felfelé. A legtöbb ügyességi rész azonnal felismerhető, hiszen jól látható peremek és sziklapárkányok vezetnek ilyenkor a magasba, de szinte mindegyikben van valami kis turpisság, hogy megnehezítse a dolgunkat. És ne feledkezzünk meg a nagyon gyakran előforduló váratlan eseményekről sem: leszakadó párkány, hirtelen széllökés, viszkető orr vagy bármi olyasmi, ami miatt a mi Laránk hajlamos a mélybe zuhanni, hacsak mi egy jól időzített gombnyomással meg nem mentjük az életét.

Az akciójelenetek is szerves részét képezik a kalandnak. Amikor szembekerülünk egy csapatnyi Trinity katonával, két lehetőségünk van: csendben becserkészni őket, mint Sam Fisher, vagy tüzet nyitni rájuk, mint B.J. Blazkowicz. Én a magam részéről – és mert valójában a játék is inkább ezt díjazza – az előbbit kedvelem. Halkan a járőröző katonák háta mögé osonni, majd egy gyors mozdulattal kitekerni a nyakát valahogy sokkal izgalmasabb, mint egy kiszuperált olajoshordó fedezékéből pisztollyal lövöldözni a riadó miatt mindenhonnan özönlő rosszfiúkra. Persze időnként utóbbi is elkerülhetetlen, pláne olyankor, amikor elbaltázzuk az előre jól kitervelt vadászatot, és egyikük szeme láttára próbáljuk csendben eltenni láb alól valamelyik társukat. A csaták általában pörgősek, az MI igyekszik nem fütyörészve belesétálni célkeresztünkbe, de azért túl komoly kihívások elé nem állít. Fegyverek terén egyébként korrekt a kínálat, persze arra senki ne számítson, hogy gépágyúk tucatjait hordhatjuk majd a zsebünkben. Leggyakrabban pisztolyunkat és vadászíjunkat fogjuk használni a harcban és ezek (főleg egy sor fejlesztés után) bőven ki is szolgálnak minket.

A Rise of the Tomb Raider január végén érkezett meg PC-re (a PlayStation 4-es játékosoknak kell rá a legtöbbet várnia, még nem is tudni, mikor jelenik meg a Sony konzoljára a játék), én pedig azonnal le is csaptam rá, mivel az előző rész minden percét imádtam. Volt viszont bennem egy kis félsz is, hiszen a vasam lassan kezd valóban kiöregedni, ezért kérdéses volt, hogy milyen minőségben élvezhetem majd a játékot. Egy korosodó, de eddig minden körülmények között kiválóan helytálló, 4 GB-os GeForce GTX 680 videokártyával vágtam neki a játéknak, és bejött, amitől tartottam: bizony elég komoly kompromisszumokat kellett kötnöm a grafikai beállítások terén, hogy megtaláljam az arany középutat a szép látvány és az élvezhető teljesítmény között. Némi állítgatás után azért csak sikerült viszonylagos egyensúlyt találnom e két tényező között. A játék látványvilága pedig a kompromisszumok ellenére is lélegzetelállító, főleg a monumentális romok tövében állva. A modellek részletesek, a textúrák is rendben vannak, az effektek (köztük Lara hajfürtjei) is mind a helyükön vannak. Egyedül talán az animációk hagytak maguk után némi kívánni valót. Nem is az animációkkal volt bajom, hanem inkább azok összekapcsolásával. Tipikus példa erre, mikor Lara felmászik egy létrán, majd annak tetején kimászik az emelvényre. E két animáció nagyon látványosan nincs szinkronban egymással, és több hasonlót is fel lehet fedezni. Persze ez teljesen elenyésző apróság az összhatással szemben, és csak nagyon minimálisan ront az élményen.

Lara új kalandja is könnyen beszippant, és nem ereszt.
A Rise of the Tomb Raider tehát az Xboxok után PC-n is remekül helyt állt. Ez nem is csoda, hiszen a két változat között azért különösebb különbség nincsen, legfeljebb itt-ott lett picit szebb a játék. Lara új kalandjára is igaz, ami az előzőre: könnyen beszippant, és nem ereszt. Megvan benne a „csak még ezt a sírboltot feltárom, csak még azt a medvét levadászom” érzés, ami hajlamos az előre tervezettnél hosszú órákkal több időre a monitor elé szegezni. Az irányítás mind billentyűzettel, mind kontrollerrel kitűnő, a látvány egészen pazar – csak épp megfelelő vas kell alá. Nehéz lenne kifejezett hibát vagy hiányosságot felrónom neki. Ha nagyon megerőltetem magam, akkor talán azt mondhatom, hogy bár igyekezett minden tekintetben felülmúlni a 2013-as elődöt, azért érződik rajta, hogy ez mégiscsak annak az alapjaira épült. Vagyis radikális újításokra senki ne számítson. De ez is csak szőrszálhasogatás. A Rise of the Tomb Raider méltó a széria régi hírnevéhez.