Boldogult ifjúkoromban rengeteg időt töltöttem Országh László különféle méretű és terjedelmű angol szótáraival az ölemben a korszak meghatározó stílusát képviselő kalandjátékok előtt. Igazából ezeknek köszönhetem mai angoltudásom egy nem elhanyagolható hányadát, ami olyan helyzetekben bizonyult rettenetesen hasznosnak, mint például amikor 2003-ban Angliában én tudtam egyedül kölcsönkérni a szomszédtól egy (ha megöltök sem tudom, hogy akkor éppen mihez nélkülözhetetlen) tölcsért – hiszen a Day of the Tentacle-ben is azon keresztül kellett felturbózni a görkoris múmiát. Az idő múlásával és a technika fejlődésével aztán az akciódúsabb, pörgősebb műfajok kerültek előtérbe, de szerencsére a mai napig akad néhány fejlesztő, aki nem átall kézzel rajzolt, igazi régi vágású point-and-click alkotásokkal megörvendeztetni a hozzám hasonlóan öreg rajongókat. Ezek egyike a hamburgi illetőségű Daedalic Entertainment csapata, amely 2008 óta ontja magából az ilyesfajta programokat. Egyik legsikeresebb sorozatuk, a Deponia trilógia kapta meg ezúttal a maga negyedik epizódját, amely egy, az előző részekkel párhuzamosan zajló történetet mesél el.
A sztori szerint Rufus azt gondolja, hogy az addig történteket csupán rémálmában látta, amíg nem találja magát szemben néhány gyanúsan ismerős eseménnyel, amelyek „látomásában” csupa baljós eseménysorozatot indítottak el. A Tonit és őt Elysiumba repítő hőlégballon gyakorlatilag menetkész, éppen csak be kéne pöccinteni – no meg bepakolni a legszükségesebbeket, mint például mátkája kristálypoharait. Naná, hogy pont ezeknek tolat neki egy titokzatos alak egy leginkább Multicar kinézetű járművel. Antihősünk éppen készül leordítani az óvatlan ipse haját, amikor némi idétlen és poénos csevej után kiderül, hogy ő bizony egy egyetemi professzor, bizonyos McChronicle, aki kifejlesztett egy időgépet a múltbéli hibák jóvátételére. Ide is azért jött kicsit sem DeLoreanra hajazó szerkentyűjével, mert a műszerei azt jelezték, hogy „valami félresiklott a tér-idő kontinuumban”, és „repedés keletkezett az idő szövetén”. Rufus végül – ahogy azt előre sejteni lehet – visszamegy az időben, hogy az előzmények ismeretében megváltoztassa a múltat, és ne kövesse el eddigi bakijait – kövessen inkább el helyettük vadonatújakat. Újra, és újra, és újra...
A Deponia Doomsday alapvetően a klasszikus kalandjátékok metódusát követi: menj ide, vedd fel ezt, használd itt, kombináld x-et y-nal, beszélj mindenkivel, vizsgálj meg mindent stb. Emellett számos átugorható minijáték, quick time event és időzített feladvány színesíti (illetve gyakran keseríti) a repertoárt. Rufus és társai egyfajta időspirálba keverednek, ahonnan csak nagy nehezen tudnak kikecmeregni. Aki a Vissza a jövőbe filmek esetében is elveszítette a fonalat, az inkább ne is próbálkozzon a játékkal, hiszen minden cselekedetünk megváltoztathat valamit az időciklus(ok)ban. Számtalanszor jutunk vissza a kiindulási pontra, hogy újra próbálkozzunk egy adott helyen valamivel, ami továbbvisz bennünket. Ez egyszersmind jókora „trial and error” faktort ad a programhoz, ami igencsak frusztráló tud lenni. Ha azt is hozzávesszük, hogy közben egyes szereplők megváltoznak, meghalnak, esetleg újra élnek, és úgy összességében bármi előfordulhat, sőt, annak az ellenkezője is, akkor érthető, miért tartom nehezen követhetőnek a sztori alakulását. Bizonyos rejtvények gyakorlatilag csak próbálgatással és/vagy tippeléssel oldhatók meg, ami szintén nem szerencsés aspektus. A programban hemzsegő poénözön és finom utalás előző részekre vagy egyebekre azonban folyamatosan kárpótol bennünket ezekért, ami mellett természetesen a játék alapfelvetése ellenére mégis mókás hangulatát is remekül támasztja alá. Mindehhez régi visszatérők és új szereplők is társulnak, akik szintén jókorát dobnak a hamisítatlanul „depóniás” atmoszférán.
A kézzel rajzolt környezet és animációk nem sokban térnek el az alaptrilógiától, mondhatni maradt minden ezen a téren a régi kerékvágásban. A környezet szerencsére a sok-sok visszatérés ellenére is változatos, így Deponia összetákolt közössége vagy Paradox City és környéke kivétel nélkül igen jól festenek. Az ugyancsak roppant vicces, gyakran szerephez is jutó, már-már musicaleket idéző dalok, a háttérben szóló muzsika, valamint a remek szinkron szintén a fejlesztők kreativitását dicséri. Rufus megszemélyesítőjéről első hallásra például azt hittem, hogy kedvenc balfék kalózkapitányom, Guybrush Threepwood hangját is kölcsönző Dominic Armato az, de kis kutatás után kiderült, hogy csak egy nagyon hasonló orgánumú és stílusú színész. A párbeszédek időnként kicsit túl hosszúak ugyan, de szerencsére mindig van benne annyi humor, hogy az ember ne unja meg őket. Összességében sok, leginkább az ős LucasArts kalandjátékokban bevezetett megoldás köszön vissza a játékban, ami számomra különösen kedvessé teszi azt. A manapság divatos, „egy gombnyomással minden érdekes dolgot, helyet és személyt felfedhetünk” című metódus azonban nekem még mindig nem jön be – igaz ugyanakkor az is, hogy senki nem tart stukkert az ember fejéhez, hogy éljen is vele.
A Daedalic Entertainment utópisztikus, mégis mókás Deponia trilógiája egy, a maga nemében egyedülálló, félig előzmény, félig folytatás epizóddal gazdagodott. Kicsit olyan, mint a Shrek negyedik része, amely egyfajta alternatív első résznek felel meg, de mégis továbbviszi a sorozatot. A Deponia Doomsday nem hibátlan ugyan, sőt, gyakran nagyon is frusztráló, időnként pedig egyenesen idegtépő, gondos és jól eltalált megvalósítása folytán azonban mégis az utóbbi idők egyik legjobb és legviccesebb kalandjátéka, amely a stílus egykori nagyjainak nyomdokán halad. Aki esetleg nem ismeri az előző részeket, az is nyugodtan vágjon bele, maximum egy-két utalást és poént nem fog tudni hova tenni, ugyanakkor egy jó kis klasszikus kalanddal lehet gazdagabb. A magam részéről várom Rufus újabb eljövetelét, mert valljuk be, antihős ide, egoista oda, azért mégiscsak ő az egyik legviccesebb balfék a játéktörténelemben!
