Batman Superman ellen - Az igazság hajnala [film]

A premier előtti sajtóvetítésektől laza 170 kilométerre, és azokhoz képest két nap lemaradással döntöttünk úgy baráti társaságommal, hogy húsvét előtti lazulós mozizásként beülünk a DC képregény-univerzum következő nagy dobására. Ahogy az Acélember esetében, elvárásaimat ezúttal sem tettem magasra (Zack Snyder eddigi filmes munkásságával a B-kategóriánál egy lépéssel sem helyezte magát feljebb a szememben), egy legalább egyszer nézhető, kikapcsoló CGI-orgiára számítottam – ezt ugyan megkaptuk, a csomagba azonban gyakorlatilag semmi más nem került.

Két évvel Superman és Zod Metropolisban vívott csatája után járunk. A világ egyre nagyobb nyomást gyakorol Supermanre, hogy vállaljon felelősséget tetteiért, miután akcióinak többsége során legalább annyi az áldozat, mint a megmentett. Batman, aki ezen a ponton 20 év alatt gyakorlatilag már megtisztította Gotham utcáit a bűntől, ennél sokkal nagyobb fenyegetésnek tekinti a kryptonit, miután első kézből nézhette végig, milyen könnyen tud puszta véletlenből komplett városrészeket elpusztítani. Egy rejtélyes harmadik fél terveinek köszönhetően, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy Supermant lejárassa a világ előtt, a két hős egyre közelebb és közelebb kerül az elkerülhetetlennek tűnő összecsapáshoz, miközben lassan olyan fenyegetés üti fel a fejét, amelyet csak erőik egyesítésével győzhetnek le.

A történet gyakorlatilag két célt szolgál: indítékot adni a két titán csatájára, és előkészíteni a jövőre érkező Justice League mozifilmet. Nem tudom, mekkora spoilernek számít, ha elárulom: mindkét téren kudarcot vall. A nagy csata végül szinte erőltetettnek érződik, amit egy pár perces beszélgetéssel a két főhős között meg lehetett volna oldani, a DC univerzum többi ikonikus karakterének felvillantása (Flash, Aquaman, Cyborg) hasonlóan szinte bele lett erőszakolva a két és fél órába. Az a bizonyos két és fél óra pedig a moziban ülve hosszabbnak tűnt – sokkal hosszabbnak. A cselekmény összetákolt, alig áll meg a lábain, hol túl komolyan próbálja venni magát, hol komoly helyzeteket kezel rajzfilmes egyszerűséggel. A karakterek egy-két kivétellel egysíkúak, szinte gyenge paródiái a képregényekből és animációs filmekből ismert változataiknak. A nagy detektív Batman, aki már húsz éve üldözi a bűnt, a Hulk intellektuális szintjével próbálja megoldani a problémákat, Wonder Woman szerepe kimerül két-három röpke jelenetben és a film végi epikus csatában, Lex Luthor túlzottan neurotikus, a karizmát szinte teljesen nélkülöző sablongonosz, Superman karaktere, motivációi pedig az előző részben is látott motívumok felhígított újrázásai. És ez nem a színészek hibája – vagy a forgatókönyv volt eleve katasztrofális, vagy ahogy Zack Snyder filmjeivel gyakran előfordul, az értelmes, összekötő jelenetek 90%-a végezte ismét a vágószoba padlóján.

A film legnagyobb problémája az, ami a Sony frontján a Csodálatos Pókember második részére is rányomta a bélyegét: nagyobb figyelmet fordít arra, hogy franchise-t építsen, mint arra, hogy egy önmagában is élvezhető filmet tegyen le az asztalra. Borzasztó fókuszálatlan, sokkal több karaktert és motívumot próbál mozgatni, mint amennyire szüksége van, ráadásul olyan rosszul elosztva a cselekményen belül, hogy azt valószínűleg még évekig tökéletes antipéldaként emlegethetjük majd. Hosszú álomjeleneteket kapunk konkrét karakterépítés és a szereplők tényleges egymás közötti interakciója helyett, súlytalanul ködbevesző politikai mellékszálat, epikus csatajelenetek közepébe ékelt Zs-kategóriás romantikát, és klisét klisé után.

Ha lenne érdeme a filmnek, az egyértelműen a látvány és a csatajelenetek, azonban az Acélemberrel ellentétben még ezt sem tudták maradéktalanul használni a készítők. Ott legalább kellően hosszú és epikus (már-már túlnyújtott) jelenetekben égették a CGI-effekteket, itt a rövid batmobilos üldözésen és a film végi 20 perces pusztításon kívül nincs semmi, és az is sokkal laposabb, megalkuvóbb, visszafogottabb, mint Superman és a kryptoniak összecsapása. Ez talán a legfőbb probléma: hiába adott papírforma szerint minden a híres, tökéletesen felépített világtól és karakterektől kezdve a kiváló, lelkiismeretesen próbálkozó színészeken át a számtalan lehetőségig, ahol Michael Bay-re köröket verhetnének látványban, a film mintha soha egyikkel sem élne igazán, és csak félénken dől hol a komoly, Nolan-féle Sötét Lovag, hol a Transformers 4 felé. Az egyik ismerősöm a mozi után nagyon találóan úgy fogalmazta meg, hogy a film mintha egy óvodás mentalitásával készült volna: a felépítés, a párbeszédek, a konfliktusok elsimítása inkább emlékeztet egy akciófigurákkal a kezeiben hadonászó ötévesre, mint egy kiforrott, nagyköltségvetésű, Oscar-díjas színészeket mozgató filmre. Óva intek mindenkit a megtekintésétől – két és fél órányi kihagyott lehetőség, egy órával a vége után a popcorn íze jobban megmarad, mint bármelyik jelenet, és a fene sem érti, ebből a Warner hogy akar a Bosszúállókkal egyenértékű filmes univerzumot építeni (a Suicide Squadnak azért még adni fogok egy esélyt).