Mit tehet az indie fejlesztő, ha szeretne kitűnni a Steamen fellelhető játéközönből? Próbál valami egyedit belevonni a játékába, hogy az ne a sokadik klónja legyen az adott zsánernek. A Clever-Plays kanadai fejlesztőstúdió első játékát, a Leap of Fate-et alapvetően a shoot’em up kategóriába sorolnám, némi RPG beütéssel a fejlődési rendszer miatt, valamint az „egyszer élünk!” tulajdonság miatt a roguelike jelző is rábiggyeszthető. Meg a véletlenszerűen adagolt pályák és jutalmak okán is, csak itt ezt a véletlenszerűséget egy pakli kártya jelképezi. A műfaj szerelmeseinek gondolom, ennyi is elég, a többieknek meg azt tudom mondani, hogy remekül működik a recept.
Négy karakterrel vághatunk neki a piff-paffnak, de először csak Aeon érhető el. Vele egész jól meg lehet tanulni az alapokat, hogy a későbbi karakterek (Big Mo, Mukai és Rasimov) specialitásai és játékstílusaik könnyebben elsajátíthatóak legyenek. Az egyes karaktereket úgy tudjuk megnyitni, hogy adott számú küldetést kell megcsinálni az előzővel. Magyarul talán nem is a küldetés a legjobb kifejezés, hanem a feladat, ugyanis olyasmire kell gondolni, mint X számú ellenfelet megölni egy adott módon vagy akár szimplán csak eljutni egy adott pontig (mondjuk a 2. szintig). Érezhetően másként kell az egyes karakterekkel játszani, nekem Big Mo stílusa fekszik a leginkább – Rasimovot meg pont azért nem tudom megmutatni, mert Mukaié viszont nem igazán... Ahogy haladunk előre a játékban, úgy teszünk szert egyre érdekesebb képességekre, és válik egyre egyedibbé a karakterünk: az elérhető skillek, varázslatok és fegyverek ugyanis játékról játékra (nekifutásról nekifutásra) változnak, így téve még változatosabbá a játékmenetet és adva és elvéve taktikai lehetőségeket. Azt hiszem, pont ez a fajta kiszámíthatatlanság teszi még izgalmasabbá a Leap of Fate-et. További érdekesség, hogy minden karakterhez ötféle befejezés jár, ráadásul mindegyik befejezés feltételeinél láthatjuk, hol tartunk épp.
Ami játék közben elsőre furcsa lehet, az az, hogy látóterünk a pálya kezdetekor összeszűkül négyzet alakúra. Ez nem hiba, szándékosan van így, ugyanis ily módon minden irányba egyformán látunk, mindenhonnan ugyanolyan eséllyel lephetnek meg minket. Furcsa, ugyanakkor logikus játékmechanikai elem – és még működik is. Akik viszont könnyű sikerre vágynak, gyorsan keressenek más címet, ugyanis itt nem adják a sikerélményt puszira. Keményen meg kell küzdeni már azért is, hogy egyáltalán a második szintre eljusson az ember, és hol vagyunk még a végétől... Viszont a sok betonba harapás mellett a feladatok teljesítésével némi permanens fejlődést is ki tudunk magunknak harcolni, így kicsit erősebben futhatunk neki még egyszer a Végzet Paklijainak. Még egy apróság: anno az előzetesben említettem, hogy a gamepades irányítás nekem hiányzik. Nos, a készítők akkor megnyugtattak, hogy tervben van, csak nem olyan egyszerű igazán jól működőre megcsinálni, azt meg nem akarják, hogy csak úgy benne legyen. Nos, örömmel tapasztaltam, hogy fáradozásaikat siker koronázta, ugyanis a gamepades irányítás remekül sikerült. Kicsit szokni kellhet, de utána remekül kézre áll – olyannyira, hogy a teszt során leginkább a gamepadet használtam.
Summa summarum, valami egészen szórakoztató dolog pottyant az ölünkbe Montreálból. A Leap of Fate nem váltja ugyan meg a világot, viszont hoz annyi érdekességet és ráadásul olyan jól össze van rakva, hogy a lövöldözős, illetve a roguelike zsáner rajongóinak mindenképp megéri beszereznie.
