2007-ben, közel tíz évvel ezelőtt ismerhettük meg Nathan Drake-et. Addig, ha ereklyevadászatra terelődött a beszélgetés a szombat esti bandázás során, leginkább Indiana Jonest és Lara Croftot (az elvetemültebbek esetleg Sydney Foxot) emlegettük. Ők voltak a szakma legnagyobb ászai, mind a maguk jellegzetes stílusával és történeteivel, amelyek nem voltak ugyan tökéletesek, de ettől még nagyon is szerethetőek voltak.
Aztán jött Nathan az Uncharted: Drake’s Fortune-ben, és egy csapásra megváltoztatott mindent. A fiatal, talpraesett, laza és jókedvében megrendíthetetlen ereklyevadász könnyűszerrel lopta be magát a műfaj szerelmeseinek szívébe. Nathan első kalandjában saját őse, a híres felfedező Sir Francis Drake nyomdokain haladva próbálta felkutatni a legendás aranyvárost, El Doradót. Ebben két társa volt segítségére: a fiatal riporternő, Elena Fisher, és Nate mentora, Victor Sullivan. A trió dacolva az alvilág legádázabb gengsztereivel (hogy, hogy nem Sullynak és Nate-nek is megvolt a maga alvilági ellensége, aki most a mesés vagyon reményében loholt a nyomukban állig felfegyverzett csatlósaival) lassan, de biztosan megfejtette El Dorado sötét titkát.
Az Uncharted: Drake’s Fortune-nek még megvoltak a maga gyermekbetegségei, a Naughty Dog érezhetően még csak próbálgatta a műfajt, kereste az egyensúlyt a fejtörők, az ügyességi és a lövöldözős részek között, de kétségtelenül a legjobb irányba indultak el. A folytatás, az Uncharted 2: Among Thieves két évet váratott magára, és a rajongók egyöntetű véleménye szerint a széria legnagyobb durranása lett. Hőseink ezúttal Marco Polo eltűnt flottája nyomába eredtek, útjuk során pedig felfedezték a titkos utat Shambhalába, valahol fent a Himalája csúcsai közt. A játékban sikerült tökéletesen eltalálni az egyes játékelemek közti arányt, ráadásul a történet is sokkal összeszedettebb volt, mint az első részben. Remek ütemben váltották egymást a mászkálós ügyességi részek és a rengeteget fejlődött lövöldözős, verekedős jelenetek, a fejtörők pedig épp annyira voltak nehezek, hogy kellemes kihívást nyújtsanak a megrekedés bosszantó érzése nélkül. Ezek mellé a PlayStation 3 akkoriban talán legszebbnek számító grafikáját kaptuk.
A sorozat egyre gyarapodó rajongótáborában picit megoszlanak a vélemények, de sokan gondolják úgy, hogy a 2011-es Uncharted 3: Drake’s Deception bizony visszalépés volt a tökéletesség határát súroló második részhez képest. Ebben ismét Sir Francis Drake egyik kalandját próbálják megfejteni, amely során végül eljutnak a Rub’ al Khali sivatagba, ahol felfedezik a rég elveszettnek hitt Oszlopos Irám (Iram of Pillars) városát. Ahogy azt a sorozattól eddigre már megszokhattuk, Nate és társai egy seregnyi rosszfiúval fut versenyt a mesés kincsek megszerzéséért, miközben beutazzák a fél világot, ahogy egyik nyom elvezeti őket a másikhoz. Útjuk során új barátokra lelnek, és olyan elképesztő kalandokat élnek át, amilyenről egy hétköznapi ember álmodni sem mer. A készítők beleadtak mindent, hogy igazi kalandfilmes élményben legyen része a játékosoknak, ennek eredményeként ismét elképesztő jeleneteket élhettünk át. Míg a második játékban egy szakadék szélén lógó vonatból kellett megmenekülnünk, itt egy lezuhanó repülőből ugortunk ki egy ládán lovagolva. Hiába, ilyenek egy ereklyevadász dolgos hétköznapjai...
A Naughty Dog 2013-ban jelentette be, hogy a trilógia tovább bővül, ezzel átlépi a PlayStation 3 és 4 közti határt. Az Uncharted 4: A Thief’s End nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint a sorozathoz méltó módon tegyen most már tényleg pontot Nathan kalandjainak végére. A fejlesztés nem volt zökkenőmentes, hiszen több komolyabb halasztást is megért a projekt, ráadásul a stúdión belüli rivalizálásról és feszültségről is hallani lehetet. Hogy utóbbiból mi volt igaz, az nem tisztázódott, de az tény, hogy az első három rész történetét jegyző Amy Hennig félúton felállt és elhagyta a csapatot, hogy máshol folytassa pályafutását. Helyét Neil Druckmann és Bruce Straley vette át, akik később arról meséltek, hogy a tökéletes befejezés miatt is csúsztatni kell a premiert, hiszen alaposan át kellett írni a történetet. Mostanra viszont révbe ért az Uncharted 4: A Thief’s End, amely pontosan azt hozta, amire előzetesen várni lehetett.
Az Uncharted 4: A Thief’s End története három évvel a harmadik rész eseményei után játszódik, de úgy építették fel, hogy többször is vált az idősíkok között. Már a prológus is – egy nagyon rövid hajós üldözéses nyitány után – visszarepít minket Nathan gyerekkorába, még az előtt, hogy találkozott volna Sullyval (kettejük találkozását a harmadik részben élhetjük egy visszaemlékezésben). Nate egy árvaházban cseperedik, ahol hamar megtanulta, hogy ki kell állnia magáért, ez pedig gyakran sodorja bajba. A dolgok csak rosszabbra fordultak, miután bátyját, Samet kicsapják az intézetből, ő pedig egyedül maradt. A prológus (és a játék második felének egyik fejezete) épp azt az estét dolgozza fel, amikor hősünk bátyja visszatér, és Nate a segítségével megszökik az intézetből egy kis kaland reményében. A kis kalandból végül az életüket gyökeresen megváltoztató nagy kaland kerekedik, ahogy fontos dolgokra bukkannak édesanyjuk hagyatékában. Ekkor ismét idősíkot ugrunk, és a testvéreket egy panamai börtönben találjuk. Hamar kiderül, hogy önszántukból kerültek ide, ugyanis ez is fontos állomása a gyerekkoruk óta kutatott Avery-küldetésnek. Henry Avery az 1600-as években a leghírhedtebb kalóz volt, aki a legenda szerint 400 millió dollárnyi kincset halmozott fel és rejtett el valahol. Az ehhez vezető egyik nyomot a börtönben rejtette el Avery egykori első tisztje. Miután megtalálták az apró feszületet, természetesen váratlan fordulat áll be, és menekülniük kell. Már-már épp kijutnának a börtönből, amikor Samet találat éri és lezuhan. Nathan úgy menekül el egy harmadik társukkal – Rafe-fel –, hogy biztos benne: bátyja meghalt.
Visszatérve a jelen idősíkba, Nathan megállapodott és (újra) feleségül vette Elenát, akivel nyugalomban élik hétköznapjaikat egy méretes családi házban. Az egykori kalandor egy roncsvadász cégnél búvárkodik, és nyögi a papírmunkát, míg felesége turistamagazinoknak készít utazási beszámolókat. A családi idillt azonban egy váratlan vendég borítja fel...
Sam mégsem halt meg akkor a panamai börtönlázadás során. Nagyjából összefoltozták és meggyógyították, hogy aztán tizenöt évet sínylődjön a rácsok mögött. Ezt az időt azonban egyetlen célnak szentelte: minél többet megtanulni a kalózokról és főleg Averyről, hogy ha egyszer kiszabadul, újra a kincs után eredhessen. Ennek most érkezett el az ideje, már csak azért is, mert szökésében egy alvilági nagykutya segítette őt, aki cserébe a kincs felét követeli. Ezért Sam felkutatja öccsét és megkéri, hogy segítsen neki. Nate ha vonakodva is, de végül beadja a derekát, és Elenát „egy munkaügyi utazás” miatt hátrahagyja. Ezzel kezdetét veszi Nathan Drake legnagyobb és egyben utolsó kalandja, amelyben újra összeáll rég nem látott barátjával, Sullyval is, hogy együtt kutassák fel az eddigi legbusásabb vagyonnal kecsegtető kincseket. Persze ahogy az lenni szokott, ez nem épp könnyű feladat, ráadásul más is igényt tart az aranyra, aki sokkal gazdagabb háttérrel rendelkezik hőseinknél.
(Kattints a képekre a szereplők közti váltáshoz.)
Nathan „Nate” Drake már egészen fiatalon kezdte az ereklyevadász szakmát. Árva gyerekként nőtt fel, így már egészen kicsi korától csak magára számíthatott. Tizenévesen egy múzeumból kaparintotta meg Sir Francis Drake gyűrűjét, amelyet éveken át, mint családi örökséget hordott a nyakában. Ekkor találkozott először Victor Sullivannel, aki idővel a mentorává és legközelibb barátjává vált.
Talpraesett fickó, aki képes a legszorultabb helyzetben is elsütni egy poént, ha azt odavalónak érzi. Márpedig neki mindig mindenre van egy frappáns megjegyzése. Mint valamirevaló ereklyevadász, jártas a történelem szinte minden szegletében, így nem okoz gondot neki a legkacifántosabb rejtvények és fejtörők megoldása sem.
Az Uncharted széria főhőseként Nathan ténykedését eddig három plusz egy játékban követhettük nyomon, az Uncharted 4: A Thief’s End azonban várhatóan az utolsó kalandja lesz. Először Sir Francis Drake nyomdokában kutatta El Doradót, majd a második játékban Marco Polo elveszett flottáját kereste. A harmadik részben pedig Oszlopos Irám elveszett városának megtalálása volt a cél.
A felejthetetlen élményekhez rengeteget tett hozzá Nolan North zseniális (szinkron)színészi munkája, aki Nathan állandó hangjaként rengeteg poénért felelős.
Elena és Nathan kapcsolata meglehetősen viharos történet. Először az El Dorado-expedíció idején találkoztak, amikor Elena kizárólagos jogokat kapott, hogy dokumentumfilmet forgasson a kalandról. Bár Nathan és Sully egy csellel lerázta, ő nem tágított, és végül nagy segítségére is lett a duónak. Idővel aztán egyre közelebb kerültek Nathannel. A második játék végére ér révbe kettejük története, amikor a nagy izgalmak után végül csókkal zárják le a kalandot... hogy aztán kapcsolatuk rövid idő után zátonyra is fusson.
Elenát sokan csak Nathan női megfelelőjeként emlegetik, hiszen hozzá hasonlóan talpraesett, vagány kalandor, aki nem ijed meg a saját árnyékától, cserébe a legkeményebb rosszfiúknak is csípősen odaszól. Mindhárom eddig megjelent epizódban főszerepet játszott, de a negyedik részben is fontos része van a dolgok alakulásában.
Emily Rose nemcsak a hangját kölcsönzi neki, de a többi főszereplőhöz hasonlóan a mocap-felvételeken is ő működött közre.
Sam az Uncharted 4: A Thief’s Endben debütált, mint új szereplő, aki történetesen a sorozat főhőse, Nathan Drake bátyja. Nate abban a hitben élte életét, hogy bátyja még jóval az El Dorado utáni hajsza előtt meghalt egy közös expedíciójuk balul elsült akciója közben. Legalább annyira elkötelezett a nagy történelmi rejtélyek megoldása és a rég elfeledett mesés kincsek felkutatása iránt, mint Nathan, emellett ő is komoly lexikális tudást halmozott fel az évek során. Mint kiderült, Sam mégsem halt meg a börtönben, ahonnan öccsével próbált megszökni (megjegyzendő, hogy önszántukból kerültek be, hogy ott felkutassanak egy régi ereklyét), hanem röpke tizenöt évet húzott még le ott. Szabadulása után azonnal öccse keresésére indult, hogy együtt folytassák tovább a rég félbeszakadt kalandot: megkeresni Henry Avery legendás kincseit.
A videojátékok szinkronjában óriási tapasztalattal rendelkező Troy Baker keltette életre Samet.
Victor Sullivan vagy, ahogy a barátai szólítják: Sully. Ő Nathan legközelibb barátja és egyben mentora, aki minden kalandjára elkísérte hősünket. Először a tinédzser Nathannel hozta össze a sors és azonnal meglátta a fiúban rejlő tehetséget... a dolgok elcsenésére. Márpedig ez alapvető követelmény egy ereklyevadásznál, így párosuk az évek során szépen összecsiszolódott. Mivel Nate árvaként nőtt fel, Sully voltaképpen az apafigurát testesítette meg a szemében. Sok kalandban ő húzta a rövidebbet, hiszen rögtön az első játékban halálosnak hitt lövés éri, de csalánba nem üt a ménkű, így rendre túléli a megpróbáltatásokat. A játékok során egyre öregszik, de kifejezetten büszke a korára, más kérdés, hogy sokszor tesz megjegyzéseket is rá, mondván: már nem olyan fürge, mint egykoron. Sully egy szeretetreméltó gazfickó, aki minden simliben benne van, de mégis megmarad becsületes ereklyevadásznak. Elmaradhatatlan védjegye, hogy egy lépést sem tesz szivar nélkül.
Hangját Richard McGonagle adta.
Nadine Ross az Uncharted 4 egyik negatív szereplője, aki Rafe Adler társaként kutat Henry Avery kincsei után. Nadine valójában nem több egy egyszerű zsoldosnál, akit pusztán a mesés vagyon megkaparintása vezérel, ehhez pedig az általa alapított Shoreline katonai vállalat teljes emberi és tárgyi kapacitását beveti. Mint azt Nathan többször is megtapasztalhatja a játékban, Nadine igazi mestere a közelharcnak, kőkemény és egy pillanatra sem hátrál meg. Nathannek a legtöbbször vele és az ő embereivel gyűlik meg a baja. Idővel aztán egyre inkább megrendül a hite a kincs utáni hajszában, a történet végére pedig az övé az egyetlen szál, amely elvarratlan, lezáratlan marad.
Nadine Rossnak Laura Bailey kölcsönözte a hangját, valamint a mocap-felvételeknél is közreműködött.
Először a közép-amerikai börtönben találkozhatunk vele, ahová Nathannel és Sammel együtt vonult be. Ő a csapat legtehetősebb tagja, aki vagyonát apjától örökölte, de világ életében az elismerést hajszolta. Nincs más vágya, mint a címlapra kerülni Henry Avery legendás kincseinek felkutatásával.
Hamar kiderül róla, hogy egy minden hájjal megkent gazfickó, aki nem sajnálja a pénzt és az emberáldozatot célja elérése érdekében. Első pillantásra még akár szimpatikus, jó kiállású úri fiúnak is tűnhet, de ha kell, gondolkodás nélkül meghúzza a ravaszt. Bár eleinte még Nathannel és Sammel dolgozik együtt, az évek során megszakad a kapcsolatuk és Nadine Ross segítségével igyekszik megfejteni a kincshez vezető rejtvényeket. Ő a játék igazi rosszfiúja, akit valójában nem is a kincs nyújtotta mesés gazdagság motivál (érthető, hisz enélkül is dúskál a milliókban), hanem csak az, hogy Nathan előtt megtalálja a kincset és ezzel ő váljon ünnepelt hőssé.
Ha dióhéjban kellene összefoglalni az Uncharted 4: A Thief’s End lényegét, akkor azt mondhatnánk, hogy egy mászkálós játék lövöldözős részekkel és fejtörőkkel. Szerencsére azonban nem csak dióhéjban kell összefoglalnunk a játékot. A játékmenet alapjai nem változtak az első rész óta, vagyis valóban egy mászkálós ügyességi játékról beszélhetünk lövöldözős jelenetekkel és fejtörőkkel. E három alappilléren nyugszik az egész játékélmény, és a Naughty Dog a második részhez hasonlóan okosan osztotta el rajtuk a súlyt. Szerencsére végig megmarad az egyensúly, a mérleg egyik felé sem billen el túlságosan. Emellett nagyon okosan kötötték össze a különböző részeket, így sosem érezni túl éles váltást közöttük.
A mászkálós részek sokat finomodtak az előző epizódokhoz képest, mind animációk, mind lehetőségek terén. Persze most is nagyon látványosan kiemelkednek a háttérből a megmászható párkányok, szikla- és faldarabok, de ez megbocsátható műfaji sajátosság. Nathan sziklamászó képessége továbbra is emberfeletti, hiszen lábait már csak azért sem hajlandó használni, mindent karból old meg, még a legmeredekebb ugrásokat is, ráadásul soha nem fárad el. Ez azért picit irreális, de játékmenet szempontjából sokat gyorsít a dolgokon (könnyedén felugrálhatunk a párkányokon, repedéseken). Repertoárja két eszközzel egészült ki: egy kötéllel és egy mászókampóval. Előbbit elég sűrűn használnunk kell, hiszen sok helyzetben csak ennek segítségével lendülhetünk át szakadékok és hasonlók felett, emellett később tárgyak vonszolására is használnunk kell. A mászókampóval pedig bizonyos sziklafelületeken kapaszkodhatunk meg.
Mint említettem, az animációk is sokat javultak az előző játékokhoz képest és ez itt is tetten érhető. Nate kifejezetten dinamikusan, folyamatos mozgással mászik, rengeteg az apró kiegészítő elem, mint a megcsúszó kéz egy párkányra való megérkezéskor, vagy az oldalazásnál, mikor hol egymás mellé pakolja a kezét, hol keresztbenyúl. Ezek tényleg apróságok, de éppen ezek teszik sokkal tartalmasabbá és valószerűbbé a mozgást.
De nem is ezek az előzetesekben igazán sokat mutatott játékmenetbeli újdonságok, hanem az autóvezetés. A széria minden korábbi részére jellemző volt, hogy egy-két autós (vagy éppen motorcsónakos, vonatos, helikopteres stb.) üldözés színesítette az egyébként sem unalmas játékmenetet. Ezekben azonban mindig csak az utas szerepét tölthettük be, vagyis nekünk csak lőnünk kellett a minket üldözőkre, néha esetleg átugrani valamelyik túl közel merészkedő ellenséges járgányra. Szárazföldön azonban sosem vezethettünk – egészen mostanáig. Az Uncharted 4: A Thief’s Endben végre a kezünkbe adták a kormányt. Mivel korábban még csak hasonló játékelem sem volt jelen a Naughty Dog játékaiban, tartani lehetett tőle, hogy sikerül-e megfelelően eltalálniuk az irányítást. Nos, jelenthetem, hogy tökéletesen sikerült. Háromszor ülhetünk autóba, és mindhárom alkalommal egészen más élményben van részünk. Először Madagaszkár szigetének hatalmas síkságán nyomhatjuk tövig a jeep gázpedálját, hogy felkutassunk bizonyos régi őrtornyokat egy vulkán lábánál. Itt kifejezetten szabad mozgásterünk van, sokszor előre kitaposott utakat követhetünk. Idővel aztán szűkül a tér, ahogy vízmosásokon kell valahogy felevickélnünk, márpedig egy meredekebb, sártól csúszós partoldal még egy terepjárónak is gondot jelenthet. Ilyenkor vagy keresnünk kell egy kerülőutat, vagy segítségül hívhatjuk az autó orrára szerelt csörlőt.
Később már King’s Bay szűk utcáin kell lavíroznunk, ami teljesen más képességeket kíván, cserébe a sorozat egyik legpörgősebb, leglátványosabb üldözésében van részünk – immáron sofőrként. Itt egy páncélozott autót kell leráznunk, ehhez pedig át kell gázolnunk árkon-bokron, sikátoron, piactéren, lépcsőn le, lépcsőn fel, hol szerpentinen, hol két tűzfal közötti kis repedésnyi utcácskán. Mindez mit sem érne a várost csurig megtöltő gyalogosok, a néhol kifejezetten sűrű autós forgalom és persze a rengeteg rombolható, törhető tereptárgy nélkül, amelyek elképesztően összetett és valósághű érzést kölcsönöznek az üldözésnek. Kiegészítve az autóban ülők folyamatos kommentárjaival, amelyek bizony egész dinamikusan alkalmazkodnak az eseményekhez.
Harmadik alkalommal aztán egy dzsungelben kell megtalálnunk az utat egyik kihalt városból a másikba, hol kalózok által egykor épített fa-felvonókon, hol az összeomlás szélé egyensúlyozó régi hidakon át. Csörlőnknek itt is nagy hasznát vesszük, valamint megtanulhatjuk, hogyan kerekedjünk felül egy vadul hömpölygő folyó sodrásán.
Az autóvezetős részekről összességében elmondható, hogy remekül sikerültek és szerencsére a történetből, az események folyásából sem lógnak ki sehol. Mind a madagaszkári autózás, mind a városi menekülés szépen, logikusan illeszkedik a történetbe. Az autó vezetésére másodpercek alatt rá lehet érezni, jól eltalálták az egyensúlyt a szimuláció és az árkádos irányítás között (nyilván utóbbi felé billen a mérleg nyelve). Persze megkötések vannak, hiszen autónkkal nem hajthatunk csak úgy le a szakadékba, ráadásul felborulni sem fogunk vele soha, de ezek megbocsátható dolgok. Az egész élményen pedig itt is rengeteget dob a játékra egyébként is végig jellemző aprólékosság. Nathan induláskor a slusszkulccsal matat, nem mindig ugyanúgy száll be a kocsiba, hátrafordul tolatás közben és hasonlók. Mint a falmászásnál: apróságok, de nagyon fontos apróságok.
A lövöldözős részek sem kerültek túlsúlyba ezúttal. Ugyan majdnem minden fejezetben összetűzésbe keveredünk valamilyen rosszfiúkkal, ezek a részek sosem frusztrálóak. Fegyverből mindig kettő lehet nálunk: valamilyen pisztoly és valamilyen géppuska, megtámogatva természetesen gránátokkal. Fegyvereinket meglehetősen gyakran kell cserélgetnünk, ugyanis lőszerutánpótlást csak a már likvidált gazfickóktól zsákmányolhatunk, de nálunk sokszor más fajta puska van. A harcrendszer a szokásos fedezékről fedezékre araszolásra épül, kiegészítve közelharccal és lopakodással. Amíg ugyanis ellenségeink nem fedeznek fel minket, lehetőségünk van rá, hogy csendben becserkésszük és eltegyük láb alól őket. A bújócskában a magas aljnövényzet és a tereptárgyak vannak segítségünkre, valamint maga az MI. Utóbbi ugyanis néha sajnos csinál érdekes dolgokat: minket például azonnal kiszúrnak, ha az orruk elé lépünk, de társunkat már nem feltétlenül. Volt, hogy Sam szinte fütyörészve sétált el a posztoló őr előtt, az pedig mit sem reagálva sarkon fordult és elsétált. Szintén negatívumként felróható, hogy ha egyszer lebuktunk, teljesen mindegy, merrefelé próbálunk kereket oldani és kikerülni az ellenség látóköréből, mindig mindenki tudja, hogy épp hol vagyunk, ráadásul érezhetően csak minket akarnak levadászni, társainkra fittyet sem hánynak. És, ha már a hibáknál, negatívumoknál járunk, egy mondat erejéig ki kell térni az irányítás hiányosságaira is. Sajnos a kamerakezelés nem mindig áll a helyzet magaslatán, ami néha megnehezítheti a dolgunkat, emellett előfordul, hogy mászás közben ott állunk a következő kapaszkodó alatt, ám az hiába van karnyújtásnyira, hősünk nem hajlandó megfogni azt. Sebaj, tökéletes játék nincs, ezek pedig messze nem annyira bosszantó hibák, hogy elrontsák az élményt.
Végül essen szó a fejtörőkről is. Ezekből is kapunk szép számmal, de talán egy picit ezúttal mégis kevesebbet, mint az előző részekben. A megoldáshoz szerencsére mindig kapunk segítséget, ha máshol nem is, Nathan elmaradhatatlan noteszában biztosan. De egyébként is elmondható, hogy a rejtvények nem lettek frusztrálóan nehezek, kis logikázással, megfigyeléssel, próbálgatással és gondolkodással hamar megfejthetjük őket. Épp annyi kihívást kínálnak, ami még kellemes. Típusaikat nézve a szokásos sémákat követik: tárgyakat kell a helyükre pakolnunk, darabkákat elforgatnunk és összepárosítanunk, ábrákat kiraknunk és hasonlók. Ha pedig nagyon nem boldogulunk valahol (ez nem csak a fejtörőkre, hanem általában is igaz), akkor idővel a játék siet a segítségünkre. Hol épp aktuális partnerünk ad valamilyen tippet, vagy a játék kínálja fel, hogy gombnyomásra a helyes irányba állít minket. Szerencsére ezekre csak ritkán van szükség.
Ha a mesés kincseket nem is, Nate néhány ereklyét azért megőrzött előző három kalandjából. Íme ezek:
Tekintve, hogy az Uncharted 4: A Thief’s End az első a sorozatban, amely kezdettől fogva PlayStation 4-re készült (az első három rész átiratát az Uncharted: The Nathan Drake Collectionben kaptuk meg tavaly ősszel), a fejlesztők nem győzték hangsúlyozni, hogy ki fognak sajtolni mindent a Sony aktuális konzoljából. Nos, tartották szavukat. Anélkül, hogy belemennénk a régóta húzódó vitába a PS4 erejét és kapacitását illetően, meg kell hagyni, hogy az Uncharted 4 „csak” 30 fps-re lett optimalizálva (legalábbis az egyszemélyes kampány), pontosan azért, hogy a látványvilágot végig röccenésmentesen tárja elénk. És micsoda látványvilágról is beszélünk?!
A fejlesztők nem fukarkodtak az effektekkel, de valójában nem is ezektől válik a játék szájtátóssá. Az összkép az, amitől gyakran elakad a lélegzet. A tájak, ahol megfordulunk, olyan gyönyörűen kidolgozottak, amilyet más játékban nem nagyon láthattunk eddig. Környezetünk mindig élettel teli (kivéve, ha történetesen egy kihalt városban vagy barlangban kószálunk ;-) ), a készítők olyan aprólékosan kidolgoztak mindent, hogy elérték a filmszerűség határát. Bár játék közben akadnak néhol elnagyolt elemek, és ha megállunk egy-egy tök lényegtelen tereptárgyat közelről mustrálni, előjönnek hiányosságok, mint minden játékban. De ha nem ezekre koncentrálunk, hanem hátradőlünk és hagyjuk, hogy magával ragadjon a játék világa, akkor felejthetetlen grafikai élményben lesz részünk. Én magam is úton-útfélen megálltam csak azért, hogy a körülöttem elterülő tájban gyönyörködjem. Korábban azt hittem, hogy az előző részekben (esetleg más játékokban) látott dzsungel autentikus. Nos, azok sehol sincsenek az Uncharted 4 esőerdejétől. Ahogy haladunk a sűrű aljnövényzetben, ahogy fölénk magasodnak a fák, a levelek elhajolnak előlünk. Amikor kilépünk egy fa mögül és hirtelen felröppen egy madár, vagy sebesen felkapaszkodik a fára egy addig békésen rágódó majomcsalád.
A karakterek kidolgozása, főleg az átvezető jelenetek során külön említést érdemel. Minden egyes főszereplőt gyönyörűen lemodelleztek. Nathan arcán látszanak az első ráncok (hiába, ő sem fiatalodik), majd idővel egyre koszosabb lesz, egyre több seb és karcolás éktelenkedik rajta. A ruhája vizes és mocskos lesz a sok sziklamászástól, csúszkálástól és kúszástól. Az átvezetők során pedig tényleg azon kaphatjuk magunkat, hogy azt hisszük, filmet nézünk. A kamerabeállítások mellett a részletes arcjáték is kifogástalan, ráadásul az összes színész nagy átéléssel játssza a maga szerepét. Ez a régi ismerősöktől már megszokott, de a hozzájuk csatlakozók (mint Troy Baker Sam szerepében, Laura Bailey Nadin Ross bőrében vagy épp Warren Kole Rafe Adlert életre keltvén) is mind felnőnek társaik mellé. Ráadásul a színészek – ahogy az több kulisszák mögé betekintést engedő előzetesben is látható – a mocap felvételek elkészítéséből is kivették a részüket.
Az Uncharted szériát kezdettől fogva az egyszemélyes kampány, vagyis Nathan hihetetlen kalandjai tették híressé és felejthetetlenné. Ugyanakkor a Naughty Dog is beállt a sorba, amikor a második részhez már többjátékos módot is készített. A multi a harmadik részben is visszatért és ezúttal sem maradhatott ki. Az alapok a régiek maradtak, de azért igyekeztek kellő mennyiségű újdonsággal is megtölteni ezt a játékrészt.
Alapvetően három játékmód közül választhatunk: team deathmatch, command és plunder. Az elsőt aligha kell bárkinek is bemutatni: a játékosok két csapatba sorolva eshetnek egymásnak, a cél pedig az ellenséges csapat tagjainak levadászásával való pontszerzés. A command a más játékokban domination néven futó játékmódnak feleltethető meg. A pályákon meghatározott pontok (összesen három), területek vannak, amelyeket el kell foglalnunk, és a lehető leghosszabb ideig megvédenünk. Minél több ilyen zónát birtoklunk mi, annál több pontot kap a csapatunk. A plunder sem tartogat különösebb meglepetéseket, hiszen ez is egy régóta ismert és népszerű játékmódot takar: ez bizony a capture the flag megfelelője.
A multiplayer mód összesen nyolc pályát tartalmaz, amelyek természetesen mind a sztori helyszínei ihlettek. Bár ez elsőre talán picit kevésnek tűnhet, a Naughty Dog korábban már jelezte, hogy 2017 tavaszáig több DLC is készülni fog, amelyek bővíteni fogják mind a pályák, mind a játékmódok számát. Ha hinni lehet nekik, még kooperatív módot is kapni fogunk.
A többjátékos rész játékmenetét szerencsére nem az egyszerű lövöldözésre hegyezték ki a készítők, igyekeztek mindenféle érdekességekkel feldobni. A meccsek előtt kiválaszthatjuk karakterünket, akihez idővel rengeteg extra holmit oldhatunk fel, hogy minél egyedibbé varázsoljuk megjelenését. Emellett szintén a meccsek előtt állíthatjuk össze fegyvereinket és felszereléseinket, amelyek a legjobban passzolnak játékstílusunkhoz.
Az újdonságok közé tartozik az egyszemélyes módban is újdonságként szereplő lasszó, amellyel Tarzan módjára himbálózhatunk. Érdekes újítás a segédek megjelenése is. Ezek az MI által irányított speciális karakterek, akiket időnként behívhatunk a csatába, hogy kihúzzanak minket a csávából. Persze ezek zsoldosok, vagyis pénzbe kerülnek. Van köztük egyszerű katona, aki lő mindenre, aki mozog. De találunk köztük mesterlövészt is.
Szintén újdonság a misztikus tárgyak felbukkanása. Ezek olyan különleges hatalommal bíró tárgyak, amelyeket a sorozat korábbi részeiből ismerősek: El Dorado (ugye tudjuk, hogy ez nem is egy város, hanem egy hatalmas aranyszobor?), vagy épp a Cintamani kő és hasonlók. Ezek mind más és más módon befolyásolják az adott meccs állását. A Cintamani kő például azonnal feltámasztja az elesett csapattársakat.
Összességében tehát elmondható, hogy az Uncharted 4: A Thief’s End többjátékos módja is pontosan azt a színvonalat hozza, amit előzetesen elvárhattunk tőle. Nem ez a játék fontosabbik része, de kétségtelenül alkalmas arra, hogy hosszú órákkal kitolja a kínált játékidőt. Az alapok az előző részeken nyugszanak, de érdekes újításokkal sikerült picit felrázni azokat. Emellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a jövőben több kiegészítő is érkezni fog, amelyek új pályákkal, új fegyverekkel, új játékmódokkal és persze rengeteg új csecsebecsével karaktereinkhez.
Amikor a Naughty Dog elkezdett sejtelmesen arról beszélni, hogy ez lesz Nathan utolsó kalandja, és soha többé nem kívánják őt munkába küldeni, egyből elkezdődött a találgatás, hogy vajon mi fog vele történni. Nos, ezt nem árulhatom el, azzal a játék egyik erősségét, a befejezését rontanám el. Annyit viszont elmondhatok, hogy megérte az extra várakozást. Az Uncharted 4 méltó és tökéletes lezárása a PlayStation talán legnagyszerűbb sorozatának. Ehhez az egész történet, a színészi játék, a játékmeneti újítások és persze a nagy finálé is hozzátették a magukét. Én magam hiányérzet nélkül álltam fel a TV elől, de nem, ez mégsem igaz. Azt a fajta kicsit keserédes hiányt éreztem, mint amikor egy kedvenc sorozatom legutolsó epizódja végén megjelenik a stáblista. Mint amikor Will Smith még egyszer utoljára körülnéz a Kaliforniába jöttemnek otthont adó villa nappalijában, majd csendben kisétál a képből. Ezt az érzést hagyta maga után az Uncharted 4 is: amikor egy régi baráttól búcsúzol el úgy, hogy tudod, talán sosem találkoztok többet. De mégis elégedett vagy, mert olyan élményekben volt részed, amelyeket nem fogsz egyhamar elfelejteni.
Az Uncharted 4 sem lett tökéletes. Az irányítás néha picit nehézkes volt a kamerakezelés miatt és akadtak itt-ott kisebb bugok is. De a végeredmény ezekkel együtt is olyan magas színvonalat képvisel mindenféle tekintetben, amelyet nagyon nehéz lesz bárkinek is (még a Naughty Dognak is) megugrania. ■
Ha tetszett, oszd meg barátaiddal!
Pozitívumok:
+ Ismét egy kalandfilmeket megszégyenítően zseniális történet
+ Elképesztő látványvilág, tökéletesre csiszolt szereplőkkel és lélegzetelállító tájakkal
+ Okosan beépített új játékelemek
+ Jól eltalált játékidő
+ Tökéletes befejezése mind a játéknak, mind a sorozatnak
Negatívumok:
- A menüből hiányzik a sorozat fülbemászó muzsikája
- Az irányítás néha kicsit nehézkes
- Néha picit bamba MI
- Véget ért az Uncharted széria
© PlayDome online magazin
Írta: Kulifai Gergő (GeryG)
Összerakta: Eglesz Dénes (Dino)