A Super Meat Boy mára egy ikon lett. A 2010 környékén beinduló Nagy Indie Bumm egyik nyertese, sőt, inspirálója, hiszen levette a lábáról mind a kritikusokat, mind a játékosokat. Na de minek is köszönhető ez a siker, ami mögött mindössze két srác áll? A rövid választ, ami szigorúan csak erre a játékra koncentrál, ebben a cikkben próbálom megkeresni. A hosszabbat az Indie Game: The Movie című film tartalmazza.
Maga a játékmenet ennél egyszerűbb nem is lehetne: egy antropomorf húsdarabbal, Meat Boyjal kell a pálya végén segítségért visítozó barátnő, Bandage Girlig eljutni. Egyszerűnek tűnik? Az is, egészen addig, amíg a kezdeti, párpályás kvázi tanulási szakasz tart, utána viszont bedurvul a játék: körfűrészek, ventilátorok, leomló falak és számtalan más veszély nehezíti meg az amúgy is kritikus időzítéssel és pixelpontos ugrabugrálással teljesíthető pályákat. Brutálisan nehéz a Super Meat Boy, de mindig ott van az emberben az, hogy azt az utolsó ugrást csak egy picit kellett volna jobban időzíteni, csak egy kicsin múlt, hogy a fűrész prosciuttóvá szeletelt, csak egy kicsit... Csak még egy próbálkozás... És már eltelt ki tudja, hány óra. Ezt a játékot nem szabad persze véresen komolyan venni, a brutalitás csak egyik forrása a humornak. A pályákon elszórt sebtapaszokat begyűjtve más játékokból ismerős szereplőket lehet unlockolni (például a Braid vagy a Bit.Trip főhősét), akiknek természetesen spéci tulajdonságaik is lehetnek. Ha pedig durván ügyesek voltunk, az adott pálya „sötét” (azaz még szivatósabb) változatát is megkapjuk. Az eszelős szívatás pedig 300 szinten át tart – Valkenheiser bíró sem ítélhetne rosszabbra (vagy jobbra?).
Az eredeti játék még 2010-ben jött ki Xbox 360-ra és PC-re, a fejlesztők szerződése pedig nem tette lehetővé a PS3 portot, Wii-re pedig technikai okok miatt nem készülhetett el (túl sok helyet foglalt volna). A Microsoft se nagyon bízott a sikerben, így nem tolták túl a Super Meat Boy promótálását – persze amikor beindult a díjeső, a váratlan sikernek annál jobban örült a két fejlesztő srác, akik gyakorlatilag mindenüket erre a játékra tették fel. Aztán tavaly megérkezett PS4-re és Vitára – ezek szerint amennyire nem érdekelte a Sonyt a játék megjelenéskor, most, pár évvel később meglátták benne a fantáziát. Vagy a pénzt. Idén pedig az Android port mellett megkaptuk Wii U-ra is, és a port remekül sikerült. Bár a konzol különlegességeiből nem használ ki semmit a játék, de az irányításra nem lehet panasz – tényleg csak a saját ügyességünkön múlik, sikerül-e az adott pályát teljesíteni. Megkockáztatom: talán még reszponzívabb, mint számítógépen, de csak halkan mondom, nehogy a Glorious PC Gaming Master Race klántársak agyonverjenek érte... A látvány a rajzfilmes stílus miatt pedig a hardvernek sem jelent gondot, a röccmentes futás garantált.
Husifiú barátunk tehát újabb platformot vett be a maga véresen bájos és humoros stílusával. Mario pedig felkötheti az overálját nyakig, mert platformer műfajban az új jövevény is nagyon erős.
